 |
A repülőn kezdődött. Szó szerint csak úgy ámuldoztam a
remek kaján és a szuper kiszolgáláson, amit a kényelmes, saját, kihajtható
TV-vel felszerelt székeinkben ülve kaptunk. Első tengerentúli utam, ugye... Van,
akinek ez megszokott. Én igen sok helyre eljutottam a SOTE-val ilyen-olyan
kapcsolatban állo szervezetek csereprogramjai révén, mindegyik egy külön
élmény, rengeteg tapasztalat, de ez már az első órában semmihez sem fogható
érzés volt.
Másfél éve kezdtem pályázni a programba, ez is elég egyedi benne, és
mutatja a komolyságát. Sok elvégezni, megírni és beszerezni valóm volt. Nem
mindig volt egyszerű. Több forduló, rengeteg izgalom. De tudtam, biztos voltam
benne, hogy a végén meg fogja érni a fáradozást. És igazam lett.
Rengeteget mesélték nekem, mennyire más Amerika, konkrétan az
egészségügyről sokat hallottam, vegyes képem volt róla. Azt, hogy mennyire más
a társadalom, az életfelfogás, lehet a filmekből kicsit sejteni, de egészen más
személyesen megtapasztalni. A HMAA-s barátaim sokat meséltek, de azok megint az
ő tapasztalataik. Az Egyesületbe 3 éve léptem be, néhány ilyen beszélgetés
hatására. Azóta részt vettem a nyári konferenciákon, sok érdekes meghívott
emberrel találkoztam. Kedvesek és nyitottak voltak, pontosan reprezentálva az
itteni magyarokat és az orvosok nagy részét.
A nagy pillanatok ott kezdődtek, amikor a HMAA és majdnem egy évvel
később a HAESF bizottsággal kezet fogtam dicsérő szavaik közepette (uramisten
megyek Buffaloba)... Amikor a FedEx kihozta a házunkhoz a levelet, hogy
sikerült a végső lépés is (tehát most már tényleg megyek Buffaloba)... Meg amikor a másik futár meghozta a követségi
interjú után az útlevelem, benne egy szépséges VISA című oldallal (vagyis
legálisan :) megyek Buffaloba)... Mindez megfizethetetlen. (Minden másra ott a
HAESF ösztöndíj.)
A repülőút után kijózanító beléptetési procedúra (itt már nem voltam
olyan biztos benne, hogy megyek Buffaloba:)) majd Newark repterén egész napos
utazás után, plusz az időeltolódás miatti 6 óra, miután az időjárás miatt
törölték harmadszor a járatot (na ennyi, mégsem megyek Buffaloba) után még
kijózanítóbb volt, hogy a felhőtömeg alá ereszkedve a gép legelejéből, az első
osztály (ja, mert a várakozás alatt hogy-hogy nem összehaverkodtunk a
pilótával) ablak melletti üléséből lefelé tekintve hatalmas hókupacokat láttam
alant. (Március 31-éről beszélünk, otthon azon a héten a 20-asokat verdeste a
nappali csúcs.) Megérkeztem Buffaloba...
Az ámuldozás ott folytatódott, hogy nem akárki várt a reptéren, hogy
hazavigyen a medikusrezidenciára (nem, soha nem hívjuk így de én is így láttam
a honlapon anno, így most nosztalgiából így írom le nektek). Szóval megérkeztem
a Lexingtonra, a tipikus amerikai verandás színes házakkal teli utcába, most
már tényleg!
Az apartman kellemes meglepetés volt. (A csocsóasztalt ugyan mi lányok
nem fogjuk használni az égvilágon semmire de a masszázsfotel még jól jöhet).
Nagy nappali-étkező, 2 szép szoba, felszerelt konyha. (A konyhamalac
működésének rejtelmeire csak jóval később jöttem rá, ezer köszönet Klárinak A
GOMB helyzetének megsúgásáért.)
Nemsokára megtettem az első sétát a belvárosban, az első bevásárlást,
stb. Az első vasárnapon megismerkedtem a helyi magyarokkal, akik nagyon rendes,
jószívű, lelkes közösség. Már akkor tudtam, óriási dolog, hogy megismerhetem
őket, és egyből felajánlottak minden segítséget. És bizony már a harmadik héten
rájöttem, hogy törölközők, ruha, és egyáltalán minden helyett bizony mégis
inkább még vagy egy tucat konyakmeggyet meg
porcelánt meg könyvet vagy bármi hazait kellett volna hoznom aminek
örülnének. Sehogyan se fogom tudni meghálálni nekik a rengeteg segítséget.
Első hétfő a kórházban ért, igazi Grace Klinika életérzés. Vagy
Vészhelyzet. Vagy House. Lehet választani ízlés szerint. Ami biztos, más mint
otthon. Kezdve ott hogy felelősség-biztosítást kellett kötni. (Az ember amit
félt arra biztosítást köt, nem? Jelen esetben amitől fél, arra köti.) A
munkatempó, nos, nem akarok senkit megsérteni (nem mintha olvasnák ezt vagy
értenék) sokkal nyugodtabb, mint otthon. A felszereltségen lehet vitatkozni,
azért rengeteg új eszközt láttam. Módszerek gyökeresen mások. A megközelítés
félelmetesen eltérő. Az amerikai szemléletmód önmagában az... Mint ahogy maga a
rendszer, a felépítés, hierarchia is. A betegek is. (Végül, a kaja is. Ja és a
liftben sehol nincs tükör.) Kihagytam valamit?:)
A számítógépes rendszer pl. nekik nem az ellenségük, hanem nagyon is
jó barátjuk. Nehéz elképzelni az otthoniakat ismerve, de nekik ténylegesen időt
SPÓROL az, hogy gépekkel dolgoznak. Nem, nem zárók gépelésére gondolok, azt
diktálják. Idővel nekem is a barátom lett Power Chart és a többi program. És ha
már itt tartunk, senki nem szégyelli neten kiguglizni ha valami nem jut eszébe.
A betegjogokról annyira hosszasan lehetne írni, hogy mivel már megírtam a
szakdolgozatom, nem mennék bele. Azért hasonlóságok is vannak szép számmal, de
azokra mindig kevésbé figyel az ember.
Mindenestre jó dolog az, hogy egyesével osztottak be minket osztályra,
igazán jó alkalom a tanulásra, ahogy már az előző turnusoktól is lehetett
hallani. Éltem az alkalommal, mind a három helyen, ahol gyakorlaton voltam. (És
ezt tudom ajánlani azoknak is, akik eztán jönnek, ne féljenek kérdezni és
keményen dolgozzanak. Megjegyezném, hogy aki neurológia, radiológia, szemészet
területe iránt különösen érdeklődik, annak külön extra jószívvel ajánlanám.) Az
orvosoktól, illetve orvosasszisztensektől (majd meglátja mi is az, aki
jön...:))nagyon sokat tanultam, egytől-egyig jó tanárok és jó szakemberek
voltak. Maguk a betegek és nem utolsó sorban a nővérek is sokat tanítanak az
embernek, ha odafigyel rájuk. Egyébként is, itt a végzős hallgatók teljesen
egyedül viszik a betegeiket, felügyelettel, no ez egy feladat amihez fel
kellett nőni, minden új helyen beletelt kis időbe. De a harmadikon már sokkal
kevesebbe. Nehéz szavakba önteni, milyen készségeket sajátít el és fejleszt így
az ember.
Miközben zajlottak a munkás hétköznapok, azért volt idő, és a magyar
pártfogóinknak köszönhetően mód elnézni erre-arra, például éttermekbe, japán
étteremtől a méltán híres Chicken Wings otthonáig. Hétvégeken pedig a szintén
itt tanuló magyar diákok illetve a mindig segítőkész kivándorolt magyarok segítségével
fantasztikus helyekre jutottam el. New York, Washington, Toronto, a nagyobbakat
kiemelve. Vagy hogy mást ne említsek, a
gyönyörű és minden alkalommal lenyűgöző Niagara vízesés kevesebb, mint egy
órányira van.
Itt minden hatalmas, ezt írtam már? A kocsik (ami itt megy, na erre
mondják, hogy indokolatlan) a kávé (Kanadában közöltem a kiszolgálóval, hogy
mediumot kértem nem minit, erre kivágta a kis méretű poharat összehasonlításképp,
és rám nézett mint tipikus lüke amerikaira...), a fagyik, a tévék, a
bevásárlóközpontok, a ruhaméretek, egyszerűen minden nagyobb! Van min ámuldozni
tehát bőven.
Az emberekről nem is írtam, ja igen, ki gondolná, de például ők is nagyok.
Nem véletlen a sztereotípia. Viszont az átlag-amerikai nagyon barátságos,
könnyen elegyedik beszélgetésbe, és szívesen segít kérés nélkül is (ami nekem
itt igen jól jött tekintve hogy amiben nem olyan nagyok itt, az például a
tömegközlekedés). És tévedés, hogy az átlag-amerikai nem tudja, merre van
Magyarország, mert de. (Vagy aki nem, az azt hiszi hogy Velence egy ország,
innentől kezdve nincs miről beszélni, nem mindenki lehet nagy földrajzban,
hiába na.) Az már érdekesebb, hogy a saját szervezetükről és a gyógyszerekről
milyen ismereteik, hiedelmeik vannak. Ennyi pacienst gyógyszert és diagnosztikus
vizsgálatot visszautasítani életemben nem láttam. (Oké, semmi gond, ez teljesen
Önre van bízva,mondja az orvos ilyenkor és elindul ledokumentálni az ügyet,
kész, megoldva.)
A gondolkodásuk fontos kérdésekről, mondhatjuk, a világnézetük
teljesen eltérő, és igen érdekes, más megvilágításba helyez egy sor problémát.
Sokat beszélgettem velük és az itteni magyarokkal erről. Voltak nagy a-ha!
pillanataim is egy-egy beszélgetés során, illetve amikor egyszerűen csak este
elgondolkodtam azokról, amik aznap történtek. Van amit érdemes (lenne)
eltanulni tőlük, társadalmi szinten is. De ez már nagyon messzire vezet, ez nem
egy világmegváltó iromány, csak egy egyszerű blogbejegyzés. :)
A korház és a város maga, a közeli és nem olyan közeli helyek amiket
meglátogattunk, benne persze az emberek és a történések, minden de minden
hatalmas élmény. Ami pedig mindenkinek egyéni, így nem untatok senkit a
részletekkel. De az amerikai szemléletmódból hazavisz az ember magával valamit,
ez már biztos, és így van jól. Nagyon örülök neki, nem is hittem volna, hogy
mennyi alapvető kérdésen elgondolkodtat az, amit itt látok. Ez a gyakorlat
megadja azt, amit egy cseregyakorlattól várok, és még többet. Leírhatatlanul
többet. Mert mélyen elgondolkodtat, és megváltoztat. Követel is, de ezt szintén
tudtam, amikor jelentkeztem. Mindenkinek azt ajánlom, fogjon bele, és nem fogja
megbánni, ahogy még senki az elmúlt 10 évben!:)
2011. 06 .21.
Barkóczi Bíborka Zsuzsanna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése