Buffalói legendák

Eltelt az első hónapunk buffaloban. Már megjártuk a kórházhoz vezető három út majdnem minden létező kombinációját. Kitapaszaltuk mi kell az itteni hétköznapokhoz. Nem gondolkodunk sokat a dollár-forint átváltáson. Megismerkedtünk egy-egy kórházi osztállyal, a helyi magyarokkal. Már szinte természetes, hogy egy ambuláns orvos beteg találkozás akár egy órán keresztül is tarthat, ha betegnek kérdései vannak. Nem csodálkozunk rá a felszerelésre, a mindig mosolygós nővérekre, és a betegek tájékozottságára saját betegségükkel kapcsolatban. Csípőből válaszoljuk akárkinek a „hello, how are you?”-ra vissza ugyanezt, és még csak eszünkbe sem jut részletekbe bocsátkozni. Megterveztük az elkövetkező útjainkat, teendőinket. Egyszóval elkezdünk itt igazán élni.

Mivel a többiek beszámolójában sokat olvastatok arról, hogy mi történt velünk, én egy kicsit más szemszögből írnék az itteni életünkről. A lymophoma osztályon töltött egy hónap „shadowing” mellett, maradt bennem elég tettvágy, hogy a Buffaloi életről terjedő legendák nyomába járjak. Kitartó és fáradtságos munkával lerántsam a leplet az Erie-tó parti kisvárossal kapcsolatos mítoszokról. Vajon igazat beszélnek? Vagy csak mese? Most elérkezett az igazság pillanata.

1. A jégbe fagyott orvostanhallgatók

Azt mondják, hogy nem mindenki tér haza a buffaloi téli turnusokból. A kanadai határvidék kemény telei és hóviharai maradásra bírják a diákokat. A kórházhoz vezető úton itt is ott is jégszoborrá változott orvostanhallgatók díszítik a várost, és tesznek bizonyságot a természet erejéről és az ember esendőségéről. Ennek megfelelően, aki túlélésre játszik, jobb, ha beszerez egy sarkkutatásra is alkalmas kabátot, elviszi az összes meleg pulóverét és zokniját, és nem hagyja el a lakást hóvihar esetén.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nagyon sok szép havas tájat láttunk. A magyarországi ismerőseink instagram posztjain. Buffaloba idén lassan érkezett meg a tél. Az idő kellemesen 0°C körül mozgott, így a kórház és a lakás közti séták inkább a túlmelegedés, mint a kihűlés elleni küzdelemről szóltak a meleg télikabátok alatt. Az első hóember január első hetében költözött a teraszunkra, és már olvad szegény…

2. Ugye beszélsz amerikaiul?

You mean English? Of course! Válaszolnád rá könnyed eleganciával, és a fejedben már indul is a szépen megfogalmazott, legalább három különböző nyelvtani szerkezetet tartalmazó, és a brit királynő udvari etikettjének megfelelően választékos szókinccsel összerakott mondat folytatásként. Mert ugye azért is vagy itt, mert megy, de azért jó gyakorolni. Használni. Aztán rácsodálkozol, hogy nem is angolul kérdezték. Ja, hogy magyarokkal beszélsz. A boltban pedig minden harmadik vásárló spanyolul kiabál a sor másik végén keresgélő lányának/fiának, hogy ugyan már hozza azt a karton kólát. A kórházban azért csak előkerül a közös nyelv: angolul folyik a társalgás, de tarka a sok akcentustól. „HelloMister eScott, we will eschedule an appoinment for you with the bascular esurgeon on Bednesday. Bould that esuit you?” –mondja a mexikói származású doktor a telefonba, míg a két kollégája az indiai dengue láz járványról mesél, meg az Új-Delhi-i tömegről és az orvossá váláshoz tartozó szertartásaikról. A szomszédos osztályon egy német orvos dolgozik. A klinikai gyógyszerész lengyel. Azért az osztályon dolgozó emberek többsége amerikai, a nővérek, a titkárnők, a nurse practicionerek és physicians assistant-ek ősei voltak, akik innen-onnan beköltöztek ebbe az országba. 

Az első öt napban, amíg nem kezdődött el a gyakorlatunk alig kellett angolul megszólaljunk. Magyarul beszélgettünk egymás közt a lakásban, magyar cserkészek  foglalkozását látogattuk meg. A magyar ház karácsonyi alkalmán vettünk részt, ahol a cserkészek betlehemest adtak elő magyarul, magyaros hurkát ettünk (megmagyarázhatatlan fahéjas ízesítésű csemegeuborkával), magyar bort ittunk hozzá, és magyar nótákat hallgattunk hozzá élő előadásban. Vasárnap magyar misén voltunk, ahol a papon kívül mindenki magyar volt. Így megismerkedhettünk a kiterjedt magyar közösség számos tagjával, akik nagyon kedvesek és segítőkészek voltak hozzánk. Igazán magyaros vendégszeretetben volt részünk.

3.    Egy csontváz lakik a gardróbban

Jillnek hívják, hamar összebarátkoztunk, ő is nagy Buffalo Bills drukker, és már kiköltözött a nappaliba.

4. A hetedik emeleti vasút

Ez a legenda szóról szóra igaz. Ugye, Buffalóban gyakran fúj a szél, méghozzá igen erősen. Az ilyen napokon a hetedik emeleti lakásunk körül útnak indul a kis gőzmozdony. Megtesz pár kört magában, zakatol süvít, dudál. Aztán egyszer csak a hátsó kocsijába felszáll egy alsós osztály, sikongatnak. Majd a tanárnőjük, hogy rendre terelje őket, furulyaórát tart nekik, ahol mind a harmincan egyszerre próbálják játszani ugyanazt a dallamot. De még sokat kell gyakoroljanak.

Még soha, senki nem látta a vonatot, de ha Buffalóban fúj a szél, a hangját ezer közül sem lehet eltéveszteni.

5. A karácsony a giccsről szól

A vak is láthatja, hogy itt a karácsonyi hangulat az élet minden területét átszövi. Persze leginkább a vallási tolerancia jegyében átfogalmazott télapós, manós, rénszarvasos, hóemberes, fagyöngyös, mindenkit megajándékozós formája. Az épületek mind ki vannak díszítve kívül belül. Majdnem minden lakóház fényárban úszik esténként. A boltok polcain tematikus édességek ezrei sorakoznak. A kórház aulájában minden önkéntes zenész karácsonyi dalokat játszik. Ugyanitt hatalmas asztalokon mézeskalácsházak tucatjai sorakoznak, egyik szebb, mint a másik. Az orvosok karácsonyi pulcsiban, öltönyben rendelnek, ékszernek kis rénszarvasokat, csengőket és karácsonyfa-égőket hordanak. Egész decemberben.

2019.01.12., Végh Anna

Budapest, Bécs, Frankfurt, Toronto --> Buffalo (megérkeztünk :-) )

Kedves Olvasó!

    Hihetetlen belegondolni, hogy még nemrég tervezgettem az utamat az Egyesült Államokba, pakoltam a legfontosabbakat, szerveztem a papírmunkát és most itt ülök Buffalo szívében hóesés mellett, lassan egy hónapot magam mögött tudva. Nagyon gyorsan telik az idő, de mi is történt egy hónap alatt?

     Történetünk december 12-én kezdődött, amikor is egy napsütéses reggelen vártunk buszunkra, hogy eljussunk a bécsi reptérre. Az évi turnus egyedüli szegedijeként nagyon nagy izgalommal álltam a buszpályaudvaron, még sosem vágtam bele ilyen nagy utazásba, de nagyon vártam, hogy 24 óra múlva egy másik kontinensen lehessek. Az utazást egyik hallgató társammal tettem meg B. D.-val, aki szintén a téli turnus egyik tagja. A bécsi reptérre érve már szálltunk fel a következő járatra Frankfurtba, ahol egy kis várakozás után már ülhettünk a torontói járatunkon. Az út 8 órás volt, de nagyon gyorsan eltelt. Majd a sikeres landolást követően még egy 3 órás buszút vezetett az amerikai otthonunkba, Buffalóba.

     Megérkezésünket követően nagy fogadtatásban volt részünk, hiszen az előző turnus nagy szeretettel várt minket. Sok tanáccsal és segítséggel láttak el a város elérhetőségeivel kapcsolatban, amit az egész kint létünk alatt hasznosítani tudtunk. Emellett volt lehetőségünk általuk betekintést nyerni az itteni magyar közösség életébe, illetve elmenni egy olyan étterembe is, az Anchor Bar-ba, ahol először készítették a híres szárnyakat Buffalóban.

        Aztán belekezdtünk az első gyakorlatunkba. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy az első rotációmat Dr. M.I.-nál tölthettem szülészet- nőgyógyászat témában az amherst-i Snyder OB-GYN-ben. Nagyon sok szülésen, korszerű robotos műtéteken vehettem részt, sokat tanultam a terhesgondozásról, és egy teljesen új betekintést nyerhettem a betegellátásba, amit sokáig nem fogok elfelejteni. Tanulmányaim egyik legjobb gyakorlata volt. A napok M. I.-ál mindig nagyon jó hangulatban teltek, sosem unatkoztam és egy fantasztikus orvost ismerhettem meg általa. Aki tervez jelentkezni a buffalo-i ösztöndíjra mindenképp vegyen részt egy szülészet-nőgyógyászat gyakorlaton, mert nagy élményekben lesz része.

        Az első hónapunkba beleestek az ünnepek, amik Buffalóban teltek. Két fantasztikus magyar családnál vendégeskedtem karácsonykor, ahol megtapasztalhattam azt is, hogy milyen az amerikai karácsony. Ezután következett a szilveszter, amit szintén a városban töltöttünk. Érdekes, hogy még az igazi buffalói hideggel nem találkoztunk, de ami késik az nem múlik - azt mondják ;) 

A két ünnepet pedig egy fantasztikus programmal toldottuk meg. Elmentünk egy igazi amerikai football meccsre. Egyszerűen nincsenek szavak, amikkel leírhatnám milyen jól éreztük magunkat az egész mérkőzés alatt. Olyan helyen ültünk, ahol az egész játék látszott, és igazi szurkolók vettek minket körbe, akikkel átélhettük az igazi amerikai foci élményt. Az eseményt még inkább naggyá tette, hogy a buffalói csapat, a Buffalo Bills elsöprő nyereséget aratott a Miami Dolphins ellen. Személy szerint én nagyon szeretem az NFL-t, úgyhogy nekem ez egy életreszóló élmény volt.J

    Az ünnepek után pedig visszacsöppentünk a buffalói hétköznapokba, amiket a gyakorlatok színesítettek, és lassan már jön a következő hónap, következő gyakorlattal és még több és több élménnyel, amit nagyon várok.

Ezért a fantasztikus hónapért és az egész amerikai lehetőségért szeretnék köszönetet mondani a Magyar Amerikai Orvosszövetségnek (HMAA), a PADI pályázatnak, a Campus Mundi Tempus Alapítvány pályázatának és a családomnak, akik nélkül ez nem jöhetett volna létre.

Szadai Leticia (VI. éves orvostanhallgató, SZOTE)
2019.01.12.   

Első hónap Amerikában

Én egy kicsit korábban érkeztem az országba, mint a többiek, mivel nekem a gyakorlat mellett az is célom volt, hogy minél többet lehessek a családom itteni részével. Emiatt Amerikában (New York távoli látképén kívül) először kisvárosokat láttam. A nagybátyámék Pittsburg közelében laknak egy aranyos kis falucskában, ahova december 8-án érkeztem, de már majdnem minden ház teljes karácsonyi díszben állt.

Első látnivalóként a Pittsburgi Phipps Conservatory and Botanical Gardens gyönyörű növényeit és karácsonyi dekorációját néztük meg. Érdekes volt, ezelőtt még sosem láttam egymás mellett nárciszt és mikulásvirágot. Az este folyamán kipróbáltuk az egyik siklót a városban, ami ugyanúgy, mint Budapesten, a várost kettészelő folyó partjáról indult a dombtetőre. Még a kilátás is hasonló volt, egyedül a vár hiányzott.

Miután eltöltöttem néhány csodás napot a családommal, elhoztak Buffaloba, hogy találkozzam a többiekkel és kezdhessük a papírmunkát. Út közben tettük egy kitérőt. A város közelében van egy kis vízesés, megnéztük milyen télen. Ugyan még nem volt olyan hideg, de a Niagarából jövő pára lecsapódott a fákon, több cm vastagságban megfagyott az ágakon és a gyanútlan járókelőkre potyogott. A mókusok viszont láthatóan élvezték az időt. Bár csak az amerikai oldalról néztük meg, csodálatos látványt nyújtott ez a téli táj.

Estére meg is érkeztem a lakásba, ahol finom sütivel és vacsorával vártak az előző lakók. Az első néhány napban nagyrészt csak ismerkedtünk a hellyel és egymással. Az előző turnus tagja elvittek minket a közeli boltokba, megmutatták a kórházat és természetesen a kórház melletti legjobb éttermet/kocsmát. Bár nagyon finom volt a csirke szárny, én mégis a hozzá tartozó kéksajtos mártásba szerettem bele.

Az első néhány napban megismerkedtünk az itteni magyarokkal, elvittek egy mongol étterembe és az itteni közösség templomába egy vasárnapi misére.

Az ismerkedés után eljött a nap, amikor elkezdtük a papírmunkát intézni. Ahhoz képest, hogy az előző hónapban hány papírt kellett kitöltenünk, viszonylag könnyen ment. Két nap alatt el is intéztünk mindent.

Eljött a nap, amikor a gyakorlatokkal is meg kellett ismerkednünk. Ketten kezdtünk neuró gyakorlatot, én gyerekneurót, Dóri felnőtt neurót. A gyakorlat részeként heti két napon előadásokat tartottak, hol az egész osztálynak, hol csak a hallgatóknak. Nagyon érdekes előadásokon vehettünk részt és mellette az osztályon, amikor éppen üresjárat volt, a vezetőrezidens minket tanított.

A gyerekneuróról. Érdekes egy osztály. Nem is igazi osztály, konzultációs osztály. Van egy hatalmas gyerekkórház a városban és ebben a 12 emeletes kórházban el van osztva a rengeteg gyerek. Nem egy osztály kezel egy gyereket, pusztán egy osztályon fekszenek, minden gyereket teamek kezelnek.  Akinek neurológusra van szüksége, ahhoz megy a neurológus és megvizsgálja. Ha esetleg sebészeti problémája is van, a sebész team is meglátogatja. Mindeközben a gyerek egy osztályon van egy egyágyas szobában, a szülőnek kinyitható kanapéval, TV-vel, saját fürdővel, a szobához tartozó monitorral és minden eszközzel, amire csak szüksége lehet. Ezeken az osztályokon két „kórterem” között van egy asztal monitorokkal, ahol ül az adott nővár, akihez az a két szoba tartozik. Persze sejtettem, hogy az infrastruktúra és a körülmények jobbak lesznek az általam megszokottnál, de a valóság messze túlszárnyalt a fantáziámon.

Nem csak a kórház, a szülők is mások. Felkészültek, tisztában vannak mindennel és ők döntenek a gyermek kezeléséről. Ez leginkább annak köszönhető, hogy az orvosoknak is sokkal több ideje van egy betegre, vizit alatt fél órát tudnak egy-egy szülővel beszélni, őket mindenbe beavatni, minden kérdésükre válaszolni. Ez persze a gyermek neurológia. Nyilván itt is minden osztály, minden orvos más. A kezelésben is nagy a különbség. Ha a sürgősségire érkezik egy gyerek, sokszor előbb készül róla CT, mint hogy neurológus látná. A felszereltségnek meg van az előnye is, de véleményem szerint jóval több CT készül itt, mint amire szükség lenne. Mindent összevetve élveztem ezt a gyakorlatot, sokat tanultam és nagyon kedvesek voltak.

Karácsonyra sikerült visszautaznom a nagybátyámékhoz Pittsburgbe, így részese lehettem egy igazi amerikai karácsonynak. Nagyon rendesek voltak a kórházban és elég időt adtak, hogy egy jó kis karácsonyi szünetünk lehessen.

Karácsony után visszatértem Buffaloba, ahol az év utolsó amerikai focimeccsére kimentünk hárman. Sok mindenre számítottam, de semmi ilyenre. A meccs sok kilóméteres körzetében a lakók kiadták a felhajtójukat parkolónak, a parkolóban pedig mindenki sütögetett. Aki a meccsre ment, mind be volt öltözve valamilyen szurkolónak és csapattól függetlenül kedvesek és közvetlenek voltak egymással az emberek. A meccs alatt végigszurkolt, kiabált és énekelt a közönség. Nagyon jó élmény volt.

Az újévben visszatértem a gyerekneuróra. Révén, hogy a gyermeksebészet irány érdekel engem, megengedték, hogy pár napot ott is eltöltsek. Az osztályon nagyon kedvesen fogadtak, mindent megmutattak. Láthattam nagyon sok érdekes esetet és típusos gyereksebészeti műtéteket. A műtő számomra a legfurcsább hely volt a kórházban. A bemosakodás itt fél percig tart vagy fertőtlenítő kézmosással vagy géles fertőtlenítővel. Ezek után egy csodaműtőben zajlik a műtét, ahol minden van, mindenki kedves és mindent látni. Nagyon sokat tudtam asszisztálni ebben a néhány napban, éppen ma vehettem részt egy hat és fél órás műtétben. A hét csúcspontja az a műtét volt, ahol egy gyermekben láthattam 5 különböző és különleges műtétet.

Összességében egy hónap után azt mondanám, hogy nagyon örülök, hogy jelentkeztem erre a gyakorlatra. Nagyon élvezem a helyet és a gyakorlatot is. Emellett szerencsére olyan turnusba sikerült csöppennem, ahol mindenki nagyon kedves. Ami a legjobban zavar az ittlétben, hogy annak ellenére, hogy Kanada határában vagyunk, eddig a hó kevesebb volt, mint otthon. Ettől függetlenül nagyon élvezem.

Balogh Dorottya, 2019. 01. 12.

Sziasztok!

Dóri vagyok, Sotés hallgató. Következzen az első blogbejegyzésem.

Azon 16 szerencsés orvostanhallgató közé tartozom, aki elnyerte a HMAA bizalmát és támogatását, hogy a 2018/19-es tanévben 3 hónapot Buffalóban tölthessen. Ez egyrészt hatalmas élményt jelent szakmailag, másrészt izgalmas lehetőséget biztosít, hogy utazhassunk, világot lássunk, újdonságokat tapasztaljunk meg, és fellélegezzünk az egyébként megterhelő, folyamatos megpróbáltatásokkal teli hatodév alatt. Mindez a következő életre szóló történettel kezdődött.

Lettivel jóval korábban elterveztük az utazásunkat.

Bécsből repültünk, Frankfurton át Torontóig, ahol egy Greyhound buszra foglaltunk jegyet, hogy eljussunk egy röpke 21 óra utazás után a várva várt Buffalóba. Bár készültünk előre kinyomtatott térképpel, hogy hogy jutunk el a torontói reptérről a Greyhound buszállomásig, azért feltételezve, hogy az információs pultnál megfelelő segítséget tudnak nyújtani, megerősítést és útbaigazítást kértünk. A hölgy tanácsa nem egyezett meg az általunk talált útvonallal, de ráhagyatkozva vártunk 50 percet, majd felszálltunk a javasolt buszra. 40 perc múlva kikötöttünk egy elhagyatottnak tűnő hatalmas állomáson, amiről nagyon hamar kiderült, hogy nem a Downtown Greyhound Bus Station.

Ekkor kb 90 percünk maradt elérni a buszt (hála égnek hagytunk 3-4 órát erre a manőverre). Kétségbeesetten segítséget próbáltunk kérni egy buszsofőrtől, aki elirányított minket egy parkolóba, ahol állítása szerint mindig várnak taxik, mondván, kizárólag autóval fogunk másfél óra alatt odaérni a buszállomásra, tömegközlekedéssel akár 2 óra is lehet (igen, mi is megkérdőjeleztük ezen a ponton a reptéri információs hölgy tájékozottságát). Természetesen taxi nem volt se égen, se földön. Rohamtempóban, a túlélési ösztöneimet bekapcsolva megszólítottam egy embert, hogy hívna-e nekünk egy taxit, azzal már nem is foglalkozva, hogy ez mennyibe fog nekünk kerülni. Nem tudott segíteni. Járkáltam fel alá a parkolóban, mikor megláttam a közepén egy olyan autót, aminek a tulajdonosa bent ült és nyomkodta a telefonját…bekopogtam az ablakon, mire ő gyanakodva lehúzta azt és megkérdezte tud-e segíteni. Gyorsan vázoltam a két elveszett, működő telefonnal nem rendelkező, magyar orvostanhallgató történetét, akiknek másfél órán belül el kell jutnia A-ból messzi B-be. Hívott egy taxist, aki letette, amint meghallotta, hogy nincs működő telefonunk, Uber 40 perc múlva tudott volna jönni értünk. Késő… Mindeközben beszállt a kocsiba a férfi lánya, gyors szituáció-vázolás után összenéztek, és a lány közölte: „dad, I have time”. Igen, azt remélem, mindenki meghatódik ezen a ponton, hogy a környéken lakó apa a lányával 50 percet kocsikázott velünk, hogy eljussunk Torontó belvárosába, majd 50 percet vissza, hogy hazajussanak. Hogy mindez még varázslatosabb legyen, kiderült, hogy a férfi „respiratory therapist”, a lánya „nurse”, így 50 percig egészségügyről és Torontó szépségeiről beszélgettünk. Miután alig győztük megköszönni a gesztust, csak annyit mondtak, szeretnék, ha jó benyomásunk lenne a kanadaiakról. Hát, azt hiszem ez garantált. Így történt, hogy Dóri és Letti eljutott oda, ahonnan egy órán belül indult a buszuk, és még aznap éjszaka meg is érkezett Buffalóba, ahol megkezdődött életük következő fejezete.

 

Buffalo mesés napsütéssel fogadott minket másnap reggel. Csodálatosabb látvánnyal nem is szolgálhatott volna a város. A következő pár nap az előző csapattal telt, ami nagyon nagy segítségünkre volt. Ez az átfedés betekintést ad az ő tapasztalataikba, és segít megismerkedni az itteniekkel. Hétfőn kezdtem a Buffalo General Medical Center neurológia csapatában. Nincs külön neuró osztály, hanem konzultációra hívják a csapatot a klinika bármely pontjára, ahol a beteg neurológiai tüneteket produkál.

Meg kell mondjam nagyon jó testedzés volt egész nap gyalogolni. Akkora a pörgés, hogy napközben észre se vettem, hogy telik az idő. Csak akkor tudatosult bennem a napjaimba fektetett energia, mikor este beestem az ágyba. Rengeteg információ ért, rengeteget tanultam, be voltam mindenbe vonva, és mindenben kaptam segítséget. A második két hetet egy kisebb karácsonyi szünet után a stroke csapattal folytattam, ahol még nagyobb volt a pörgés. Azért volt időm meg-megállni és kinézni az ablakon, ahol ez a látvány fogadott:

Ez a kép sok mindent kifejez. Megmutatja, milyen gyönyörű helyen vagyunk, és egyben reprezentálja, hogy éreztem magam ezalatt a gyakorlat alatt. Pozitív, feltöltődést jelentő pillanatokban volt részem. Minden nap ért egy kedves szó, egy mosoly, egy segítő magyarázat, és kellemes beszélgetés akár az otthoni, akár az itteni egészségügyi rendszerről. Nem csak neurológiát tanultam, sokkal többet. És ezért nagyon hálás vagyok mind a HMAA-nak és minden magyar szervezőnek, akik lelküket beletéve a programba felejthetetlen élményt és lehetőséget biztosítanak nekünk; mind a Campus Mundinak, hisz anyagi támogatás nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Egy hónap múlva ismét jelentkezem újabb élményekkel.  

Békési Dóra, 2019. 01. 12.

"Eltelt az utolsó hónap is, ennyi volt? Tényleg vége?"

Őszintén szólva meglehetősen ötlettelenül ülök neki utolsó az utolsó blogbejegyzés megírásának. Eltelt az utolsó hónap is, ennyi volt? Tényleg vége? A hónapokig tartó idegölő papírmunka, adminisztratív útvesztőkben való kilátástalan kóválygás, sokévnyi megfeszített TDK és közösségi munka jutalma elmúlt? Csak így? Ennyi??? Ne már… Most tényleg mehetek haza szigorlatozni?! Éljen… Szóval ülök a szobámban búsan egyedül (akinek elkezdett menni a fejében Klári néni dala először is ejnye, másodszor szívesen :D ) és egy álló napja az elmúlt három hónapra gondolok:

Utolsó gyakorlatunk a sebészet volt amit az USA –ha jól tudom- időrendben legelső, jelenlegi ranglista 3. helyén álló onkológiai centruma. Az infrastruktura és felszereltség ennek megfelelő, de ami még ennél is sokkal több, a kórháznak (bár talán szerencsésebb lenne kórvárosnak nevezni) a legkevésbé sincs kórház „feelingje”. Folyamatos élő zene szól a 6 emelet magas aula égig érő üvegablaka előtt, melyet kizárólag önkéntesek biztosítanak- meglepően színvonalasan. Emberek jönnek-mennek a komfortos fotelekkel ellátott aulában mintha csak a piacon, a városban vagy valamelyik karácsonyi vásárban lennének. Sehol egy halálra vált arcú, megtört, mosatlan-pörköltszaftos szöszmöszmackóba és elhasznált pongyolába bújtatott „beteg”, se egy koraősz, táskás szemű, a betegétől alig különböző rohanó „orvos”. Vidámnak persze azért nem hívnám a helyet hiszen nem a dumaszínházban vagyunk, hanem egy klinikán de érezhetően annyi a pozitív energia, amivel Kelly tankja kétszer a holdig repülne. Oda-vissza. Mondhatnánk, hogy úgy könnyű, ha minden lehetőség, eszköz adott de, pénz nem számít, paripa meg fegyver meg annyi van, hogy el lehetne rekeszteni vele a Niagarát, de nem lenne igaz. Csak egy példát szeretnék hozni a sok közül , ami apróság, rengeteget javít az ember hangulatán, közérzetén és ha már itt tartunk a betegek „complience-én”. Ezen kívül mégis az egyik leglélekemelőbb dolog amivel valaha találkoztam: Az aula egyik eldugott sarkában van egy kis sárgaréz harang. Apró jószág egy egyszerű fatáblán, egy távol eső sarokban, alig lehet észrevenni, mégis a figyelem középpontjában van, akárki akárhányszor megfordul a csarnokban mind vet egy-egy pillantás felé. Ez az a harang ugyanis amit a hivatalosan is gyógyult betegek (vagyis már nem betegek) az utolsó hazamenetel előtt megkongatnak. Ilyenkor együtt örül a család, az orvosi team, a hatemelet magas csarnok a kávézókat, ebédlőket beleértve állva tapsol, hujjog, együtt örül. Pedig nem egy ritka dolog, van hogy naponta 5-10-szer is szól a Victory Bell. Meggyőződésem, hogy a világ egy sokkal sötétebb hely lenne a Roswell nélkül, van mit hazahozni, és nem csak csak szakamilag.

Ha már szakma: ahogy a GVI-ról és a BGH-es idegsebészetről áradoztam úgy tudnék most is, de mindenkit megkímélek tőle. Csak nagyon röviden: a séma nagyjából ugyanaz, korán kezdünk, későn végzünk, sokat asszisztálhatunk, tanulhatunk, minden megbeszélésre, conference-re hivatalosak, sőt elvártak vagyunk. A rezidensek aranyosak, érdekes a női többség és ebből adódóan a nap hangulatának sűrű váltakozásai. Ez határozott különbség a korábbiakhoz képest.

Ákossal lehetőségünk nyílt a DENT neuroradiológiai részlegének megismerésére és ami ennél sokkal fontosabb, M.L.-el való megismerkedésre. Az M. prof.-tól kapott szakmai és élettel kapcsolatos tananyag azt hiszem mindkettőnek ki fog tartani  jódarabig.

Sajnos mivel rajtunk kívül álló okokból a támogatásunk csak késve érkezett meg, az ünnepek alatt mesterségesen az egekbe felvert repjegy és szállás árak miatt nagyobb kirándulást már nem tudtunk tenni, de azt hiszem ezt a legkevésbé se bántuk, úgyis volt elég papírmunkánk, csomagolni valónk.

A hétköznapjaink, hétvégéink az október közepe óta tartó karácsony hangulatában telnek. Hálaadáskor az a megtiszteltetés ért minket, hogy megkóstolhattuk a híres M.I- féle borlevest, majd miután megszelídítettük mind a két vérszomjas házőrzőt, mozizás következett az M-moziban. Ez szó szerint értendő, ugyanis a Mória bányáihoz hasonlatos méretű „pincébe” telepített hang, a vászon mérete és a kényelmi fokozat kenterbe verte a legtöbb hazai mozit.

Természetesen nem maradhatott ki Prof. F.P. meglátogatása Torontóban, akinek gasztronómiai leckéken túl életre szóló „take home message-ek” tonnáit, és kint tartózkodásunk egyik legkellemesebb-vidámabb hétvégéjét köszönhetjük. Természetesen nem maradhatott ki a híres CN Tower és az akvárium meglátogatása sem.

Ez az időszak a karácsonyi partyk szezonja, ennek megfelelően egyik este vendégségbe jöttek hozzánk S-ék, akikkel úgy gondolom egy életre összebarátkoztunk a három hónap alatt, és akikkel ennek megfelelően ismét egy felhőtlen estét tölhettünk. Utolsó estéink egyikén, már az új rotátorokkal kiegészülve M.I. meghívására egy mongol all you can eat étteremben elköltött vacsora után búcsú/ welcome party volt a záróakkord a háromnapos csomagolás előtt.

Rengeteget tudnék még mesélni, ami viszont többszörösen meghaladná a blog terjedelmét, a kevésbé érdeklődők idejét e szeretném tovább rabolni, ha valaki többre kíváncsi, keressen meg bátran! J Köszönöm a HMAA-nak és a Tempus Közalapítványnak ezt a felejthetelen három hónapot, kívánom, hogy még sokaknak megadathasson az amihez nekem is szerencsém volt.

Bálint out.

u.i.: ottmegyarhvepülőő!!

Indul a visszaszámlálás...

Az utolsó négy hét Buffaloban egy szempillantás alatt elröppent. A végső rotációm a sebészet volt, amit szintén a Roswell Parkban volt szerencsém eltölteni. Keményen lettünk fogva, reggeli és délutáni megbeszélésekre is hivatalosak voltunk, heti egyszer pedig oktatáson is részt kellett vennünk. Mindennap legkésőbb 7:30-kor készen kellett állni, beteganyagokat átnézve, műtősruhába átöltözve, hogy ha szükség van ránk, azonnal tudjunk asszisztálni. Hatalmas élmény volt, összeszámoltam, legalább 15 féle műtéten vehettem részt vagy aktív csapattagként, vagy megfigyelőként. Külön említést érdemel a DaVinci robotsebészet, amit ott napi szinten alkalmaznak elsősorban urológiai és nőgyógyászati célokra. Ezen kívül 3D laparoszkópiákat is végig követhettem.

Hétköznapok

Sajnos későn realizáltam, hogy közeleg a karácsony, így messzi utazásra már nem volt lehetőségem, részben az extrémen megdrágult jegyárak, részben a megfogyatkozott szálláslehetőségek miatt. Ennek ellenére is volt mivel eltölteni az időt. J Hálásan szeretném megköszönni M.I.-nak és családjának a Hálaadásnapi vacsorát és a mozi estet, igazán megtisztelő volt, hogy az otthonukban fogadták a kis csapatunkat. Azon a hétvégén Bálinttal még ellátogattunk a Buffalo Naval Parkba, ahol 2 hadihajó és egy tengeralattjáró van nagyon precízen és részletgazdagon berendezve a turisták számára. Egy egész napot is el lehetett volna ott tölteni, és külön szerencsénk volt, mert azon a hétvégén volt utoljára nyitva a szezonban a kiállítás.

Miközben mindenki már visszaszámolt, próbáltuk kicsit még otthonosabbá és felszereltebbé tenni az apartmant. Karácsonyi fények, adventi koszorú is lett (köszi Ákos :D), és szeretném megköszönni a következő turnusok nevében is S.Á.-nak és S.I.-nek az új ágyneműket, törölközőket, párnákat, az új székeket és nem utolsó sorban a „screen”-t! Igen, most már egy televízió is része lett a lakásnak, indulhatnak a mozi estek! És köszönöm a HMAA-nak, hogy lehetővé tette a fejlesztéseket! Sajnos a mi turnusunk már nem tudta annyira élvezni az új eszközöket, de remélem a következő turnusok majd kihasználják, ami a lakásban rejlik.

Utolsó előtti hétvégénken meglátogattuk Torontót is. Köszönöm szépen F.P.-nek, hogy szállást és sok tanítást adott nekünk arra a hétvégére. Torontóban „megmásztuk” CN Tower-t, ami 1976-2007-ig a világ legmagasabb önálló tornya volt, ellátogattunk a Ripley’s Aquariumba (a rájasimogató volt az űberszuperkedvencem), sajnos a Distillery District-be nem jutottunk be, mert a karácsonyi vásárt oda szervezték, és mikor megláttunk, hogy kilóméteres sor áll egyáltalán a vásár előtt, inkább revideáltuk magunkat és beültünk sörözni egy elég menő pubba. Ja és mindezt Rudolf orrokban tettük, amiket a vásár előtt sorakozó tömegeknek osztogattak. :D

Ripley’s Aquarium

Toronto Christmas Market es Rudolfok

Egy szó mint száz, Buffalo rengeteg élményt adott, sokat tanultam az amerikai hétköznapokról és szokásokról, az ottani betegellátó rendszerről, láthattam Floridát, Niagara Fallst, Torontót. Még egyszer nagyon köszönöm a lehetőséget az Amerikai Magyar Orvosszövetségnek (HMAA), a kinti magyaroknak a sok támogatást, és a Campus Mundi Ösztöndíjnak az anyagi támogatást!

2018.12.17.

Szabó Dorottya Kata

Mellkassebészet – Magyar Kongresszus – Torontó

A harmadik rotációm az ország legrégebbi rákkutató intézetében, a Roswell Parkban végeztem. Mellkassebészeten kamatoztathattam a tudásom, mely a 4 hét alatt nagymértékben nőtt. Már az első héten megállapítottam, hogy utolsó gyakorlatnak nem is választhattam volna jobb gyakorlatot; a kórházi staff rendkívül kedves és segítőkész volt, a sebészek számítottak az aktív részvételemre a műtéteknél és több magyar orvossal is találkozhattam munkaidőben. A diploma megszerzése után én nem sebészeti irányba tervezek indulni, azonban mindig is izgatott a légkör. Itt a profizmus, szakértelem és világszínvonalú eszközpark újra lázba tudott hozni. A már jól ismert Da Vinci robotok használata itt is mindennapos, de nekem már a 3d-s laparoszkópiás műtéten való asszisztálás is felért azzal a néhány órával, amikor először láttam a Star Wars filmeket…

November végén került megrendezésre a Magyar Kongresszus, Clevelandben. Ez 3 óra autóútnyira van Buffalótól, amit a pszichológus lányokkal tettem meg. Ezt a hétvégét Vanessza New Yorkban, Dóri és Bálint Buffalóban töltötte. A Magyar Kongresszus egy évente megrendezendő hétvégés találkozó, körülbelül 100 fő részvételével. A főszervezőnek csupán egy héttel az esemény előtt jeleztem részvételi szándékom, azonban ez sem volt akadálya annak, hogy megvendégeljenek a szállodában és az elvileg fizetős programokra is díjmentesen kaptam belépőt. Napközben multidiszciplináris témában hallgathattunk előadásokat, természetesen anyaföldhöz köthető témákban, és első este egy helyi vendéglátóipari egységet látogattunk meg új barátainkkal, valamint szombaton, a magyar bál került megrendezésre. Utóbbiban kiderült, hogy az itt felnevelkedett magyar fiatalok mind jól megtanultak néptáncolni és számukra természetes, hogy így buliznak együtt. Elmondhatom, hogy olyan értékes emberekkel találkoztam itt, akiktől ilyen rövid idő alatt is sokat tanulhattam és remélem tanulhatok még a jövőben is.

Az utolsó kiruccanásunk Torontóba vezetett F.P.-hez, egy Kanadában élő nagynevű HMAA taghoz, akinél értékesebb emberrel ritkán találkozom. Befogadott négyünket a hétvégére és ínycsiklandozó ételei mellett hallhattuk az utóbbi sok évtizedes mozgalmas élményeinek lelkes beszámolóját. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy az utóbbi 3 hónap alatt olyan különleges helyeken járhattam, ahova előtte csak álmomban jutottam el, azonban a legnagyobb élményeket azok az emberek adták, akik engem formálnak és motiválnak!

Kettőt pislogtunk és eljött az utolsó hét a Delaware Avenue-n. A téli turnus tagjai már a hét közepén megérkeztek, így volt időnk Velük is időt tölteni. A közösen eltöltött néhány nap alatt elmondhatom, hogy egy különlegesen jó humorú és szimpatikus társaság, izgatottan várom, hogy Ők hogyan élik majd meg az itt töltött időt.

Kedves HMAA, kedves buffaloi magyarok, kedves mindenki, aki által létrejöhetett ez az ösztöndíj program! Köszönöm! 

Bérczi Ákos, 2018. 12.21.

„Bye bye Buffalo Streets, I'm gonna miss you where ever I go, I'm gonna eat these amazing wings again, Bye bye, Delaware Av, bye Négyek!”

 (a Sunrise Avenue slágere után szabadon, kezdjük hát el – fejezzük be...)

Az utolsó blogbejegyzésemet immár Budapestről pötyögöm, kótyagosan az ébrenlét-álomlét határon egy napja megrekedve. Túl az első rögtönzött élménybeszámolókon, kakaós csigán, a Buffalót szégyenbe hozó szibériai jégpáncélon épphogy nem politraumát elszenvedve, neurológia könyvet morcosan (és sajnos a közelgő vizsgám ellenére még túlontúl távolról) méregetve, linzert sütve és forralt bort kortyolgatva. Határozottan Otthon vagyok.

Ugyanakkor angolul kérek bocsánatot ha valakibe kómás zombiként belesétálok, átszámolom a forintot dollárra, a Netflix nem hoz már igazán lázba és a linzereim nagyon rútak a Dóriéhoz képest. Az itteni égősorról eszembe jut a pazarul feldíszített Delaware kuckónk – a szentimentális nosztalgia váltakozik a megnyugtató Itthonléttel.

Az utolsó hónapomban a szabadidőt túlzás nélkül, afféle vándorcigányként töltöttem a Buffalo-New York vonalon, szurkolva hogy a kompressziós zokni tényleg tegye a dolgát és ne én legyek az a „szegény lány a buszon, aki trombózist kapott”. Nem lettem, túléltem, hallelujah! (Mazoistáknak meleg szívvel ajánlom.) Összesen 5-ször tettem meg a könnyed 9 órás utat és hagytam magam elsodortatni az adventi NYC mesevilágával. Megérte, hiszen újabb több tízezernyi kalória foodporn formájában talált hálás gyomorra. A sushi és arepa (venezuelai csoda étek) mellett a baconos hamburgerekre sem untam rá és a komfortzónámból kilépve a well-done-t olykor már magabiztosan cseréltem mediumra. A desszertgyomorral rendelkező kiváltságos réteg tagjai talán nem kapnak a normális földlakókra jellemző hányingert a mályvacukros-forró csokiszószos-french toast elképzelésekor – azóta is csodálom, hogy nem ájultam el az élvezettől.

Gergővel sikerült eljutnunk egy eredeti new yorki kosárlabda meccsre és az Apácashowt megszégyenítő templomi gospelen is lelkesen táncoltunk széles vigyorral az arcunkon. Könyvmolykodhattam a híres Public Library kánaánjában, kiélhettem minden geekségemet a gamer barlangokban, retro arcade games kocsmában és mangákat is árusító képregény komplexumban. Legendás állatokat moziztam, máskor pedig Buffalóban vackoltuk be magunkat Jóbarátok maratont nézve.

A híres torontói hétvége Péter bácsival pedig messze-messze túlmutatott minden korábban hallott mendemondán – 3 napnyi feltöltődés, all inclusive ellátás és mesés társaság fogadott minket. Sosem fogom elfelejteni az esti beszélgetéseket, a galéria-otthonában rögtönzött kiváló tárlatvezetést, Péter bácsi lendületét és kedvességét, az almás pitét. Hálásan köszönjük a rengeteg törődést és történetet, ennél szebb lezárást nem is kívánhattunk volna az ittlétünknek.

A bohócorros majdnemdoktorok utolsó négyesben eltöltött buffaloi napjai is emlékezetesek maradtak, sikerült kedvenc házaspárunkat vendégül látnunk a már megérkezett újabb turnus lányaival egy magyaros vacsorára és az apartman átrendezése is sajátos csapatépítésnek bizonyult.  

Háromfogásos vacsora? Bízzák Ránk bizalommal! :)

"Véget ért a móka mára, zárul a Négyek mókatára.”

A szakmai oldal sem okozott csalódást, hiszen a gyerekneurológián töltött hónapom alatt rengetegszer kaptam lehetőséget önálló kutatómunkára, előadásokon való részvételre és saját, eseteket bemutató prezentációkra, journal clubos brainstormingra. Az ide forgó amerikai diákokkal minden nap kihasználtuk a közös ebédszüneteinket az interkulturális eszmecserékre és munka után párszor egy közös kávézással ventiláltunk a szívszorító csecsemő sorsokról amikkel nap mint nap szembetaláltuk magunkat. A rezidenseim maximálisan támogató légkört teremtettek, szívesen mutatták meg lépésről-lépésre a neurológiai betegvizsgálat sarkalatos pontjait gyerekek esetében és külön ügyeltek rá, hogy az itteni vizsgára is tudjunk készülni – naponta át is beszéltek velünk egy-egy fontosabb témát.

Nem győzöm eléggé megköszönni a HMAA-nak a lehetőséget hogy itt lehettem, a Campus Mundinak a támogatást, az itteni magyar barátainknak és segítőinknek pedig azt a végtelen mennyiségű törődést amit nap mint nap kaptunk tőlük. Magabiztosságot, szakmai tudást és egy álomszerű negyedévet kaptam Karácsonyra a gyakorlattól – köszönöm szépen.

Hopefully, once it will be continued…

2018.12.18.

Árkus Vanessza