Craiglist mindenre a válasz

18 nap… azért ez a három hónaphoz képest elég kevésnek tűnik, de már most annyi élményben volt részünk, hogy ezt a blogbejegyzést is a történtek összegyűjtésével kellett kezdenem. Ami talán a legmeglepőbb volt ebből a rövid időből, hogy Buffalo annak ellenére, hogy New York állam második legnagyobb városa, rendkívül kicsi és Budapest után nagyon üresnek is hat. Ebbe mondjuk belejátszik az is, hogy tanítási szünet révén diákoktól mentes Buffalo és mivel a tanév kb. augusztus 20-án kezdődik, ez egy ideig még nem fog változni. Az egyetem foglalkoztatja egy igen nagy részét a városnak és a diákok is a lakosság nagy hányadát teszik ki.

Nekem az első rotációm a mellkassebészet lett végül a Roswell Cancer Institute magánkórházban, ami nem minősül a leglazább osztálynak: általában reggel 6-tól délután 5-6-ig kell az osztályon lenni (bár előfordult 16:30-kor kezdődő műtét is), ami viszont nagy erőssége, hogy a műtő-fekvőbetegek-ambulancia hármas között lehet mindig választani vagy cirkulálni egy-egy nap, így, ha valahol már üresjárat van (na, ilyen nem nagyon van), akkor át lehet menni másik részlegre. A műtőben megfigyelni bármikor lehet, de egyes sebészek szívesen adnak lehetőséget bemosakodni is és másodasszisztensként részt lehet venni a műtéteken (E.D., M.H., S.Y. doktoroknál kifejezetten jó), amikor szívesen magyaráznak és az a fajta mentalitás, melyben otthon volt részem („bejöhetsz, de ne csinálj semmit és ebben semmiképp ne is hibázz”) egyáltalán nincsen meg, bátran lehet kérdezni, értetlenkedni:).  Volt lehetőségem többször DaVinci robottal történő műtétet is (3D-ben) végignézni, illetve olyan technikákat is látni, melyekről még csak nem is olvastam korábban. Az osztályos munka viszonylag fix mindennap: 6 és 8 között a laborok kiirkálása, képalkotók majd a betegek végigjárása, mellkas drainek kihúzása, péntekenként nagy viziten a betegek prezentálása. Számomra nagyon pozitív látni, hogy az osztályon az otthon megtapasztalt főorvos-rezidens-nővér hierarchia teljesen hiányzik, szerintem részint amiatt, mert a nővérek között többféle fokozat és ennek megfelelően kompetenciakör (NP, RN, ARN stb.) van, viszont azt látni, hogy a rezidens (aki ebben a hónapban egyedül van az osztályon) reggel 6-tól nem ritkán este 9-10-ig is benn van az osztályon és mindezt szó nélkül „eltűri”, azért az meglepő volt. Az orvosok mentalitásáról, betegek felé és egymás felé való viszonyukról nagyon hosszan mesélhetnék, pedig tényleg nem nagy dolgokról lenne szó, mégis rengeteget számít. A klinikán/ambulancián főleg az új betegek érdekesek, nekik végignézni a dokumentációjukat, képalkotójukat majd a nővérrel/rezidenssel együtt kikérdezni (a fizikális vizsgálatot nem véletlenül hagytam ki, gyakorlatilag senki nem csinálja vagy legalábbis ha igen, akkor az gyenge imitációnak minősülne otthon) majd a főorvossal átbeszélni.

Ugyan elég sokat benn kell lenni az Osztályon, ha igazán aktív az ember nagyon sok mindent engednek és sokat lehet tanulni és egy megfelelő napi kávé beviteli rutinnal (számomra a reggel 5:30-dél-18:00 vált be) akár még edzőterembe menetelhez is marad energia :)

Ez alatt a fél hónap alatt volt lehetőségünk megismerkedni a M. családdal, akik meg is vendégeltek többször és együtt el is mentünk közös programokra (például a Letchworth State Park-ba, ami kihagyhatatlan!). M. Istvánnal megnéztük a Niagara vízesést is, majd BBQ-ztunk a Whirlpool State Parkban. Szerencsések voltunk, hogy július negyediként is kinn voltunk már, így az Erie tó partján piknikezthettünk, majd megnézhettük a tűzijátékot is. Többször találkoztunk a helyi magyar közösséggel, ami igen népesnek számít (előfordult már magyar beteg a kórház ambulanciáján, illetve több magyar orvos nevét is már kiszúrtam).

Összességében nagyon gyorsan eltelt ez az idő és nagyon jól érezzük magunkat, közlekedni a városban elsősorban biciklivel szoktunk (alapvetően a legtöbb minden elérhető vele fél órán belül, a tömegközlekedés elég borzalmas és nem is a legbiztonságosabb), a megélhetés természetesen lényegesen drágább az otthoninál, így sokszor az anyagiakkal elég megfontoltan kell bánni bármilyen ösztöndíj ellenére is. A lakás a belváros közelében található és a kórházak, boltok is átlag 20 perc biciklizésre vannak. Fontos tanulság, hogy ha bármire szüksége van itt az embernek arra a válasz/megoldás a Craigslisten megtalálható! :)

2017. július 25.

Dobronyi Levente 

Első hetek Észak-Amerikában

Buffaloba Toronto-n keresztül érkeztünk az időeltolódástól és a hosszú utazástól elcsigázva. M. I. kijött értünk a buszállomásra és hazavitt minket az apartmanunkba, melynek hűtőjét érkezésünk előtt gondosan feltöltötte, ezúton is köszönjük neki. Az első napok egyetemi regisztrációval, biztosítások befizetésével és biciklik szerzésével/javíttatásával teltek. Az első hétvégén elbicikliztünk az Erie-tóhoz illetve M.I. elvitt minket a Niagarához, ami tényleg lélegzetelállító. Utána grilleztünk egy, a vízeséshez közel eső campingező helyen, ahol ebédünket Coronita sörrel és egy remek dinnyézéssel toldottuk meg. Másnap hétfőn még csak a kórházi orientáción kellett részt vennem és mivel kedden július 4.-e volt csak szerdán kezdtem meg a gyakorlatot. A július 4.-ei kötelező tűzijáték nézést és himnusz hallgatást az Erie-tó partján abszolváltuk.

Az első rotációmat a Roswell Park Cancer Institute-ban, Medical Oncology részlegen, uroonkológiai osztályon töltöttem.  Ez egy járóbeteg ellátó osztály, ahol a napi munka fél 9-kor kezdődik és kb 4-ig tart. A felállás az volt, hogy ebben az amúgy hotelnek tűnő komplexumban betegszobáról betegszobára látogattuk a pácienseket az attending-gel vagy a fellow-val vagy esetleg mindkettővel. Mindennap más-más főorvos (attending) van ezen az osztályon, így mindegyik nap kicsit más volt. A legtöbbet azokon a napokon tanultam, amikor egy beteg először érkezett az osztályra, és ilyenkor az én feladatom volt a beteg komplett dokumentációját átnézni, abból a lényeges pontokat kiszedni és azt referálni az attending-nek. Ez az osztály mint daganat kutatóközpont nem csak a már elfogadott terápiákat kínálja az ideérkező, általában négyes stádiumú daganatban szenvedő betegeknek, hanem klinikai tanulmányokban is szép számmal van lehetőségük részt venni a pácienseknek, ahol a jövő terápiáját jelentő új gyógyszermolekulákat vagy új gyógyszerkombinációkat kaphatnak. A számok mindenképp igazolják ennek a létjogosultságát, négyes stádiumú betegeknek itt az egyik leghosszabb a túlélése a világon. Számomra nagyon érdekes volt látni azt, hogy hogyan működik ez a rendszer és mivel ez egy onkológiai központ, sok ritka daganatot is láthattam, de természetesen a legtöbb eset a prosztata, a húgyhólyag, a vese és a here tumor leggyakoribb fajtái voltak. Mindenki nagyon kedves volt velem, az orvosok sokat magyaráztak és minden kérdésemre válaszoltak, így sokszor én is a csapat tagjának érezhettem magam.

A gyakorlatok végeztével felfedeztük a közeli konditermet és boltokat, voltunk futni a közeli parkban és megismerkedtünk az itteni Vaterával, a Craigslist-tel és rájöttünk arra is, hogy kent-et sokkal könnyebb mondani, mint coupé-t. A második hétvége zárásaként meg egy emlékezetes Ed Sheeran koncerten voltunk a hoki stadionban.

Ed Sheeran koncerten

2017. július 18.

Nagy Ákos 

Úton

Csütörtök délután 6 óra körül van. Hagyom, hogy a fehér Fiatban ülve a lehúzott ablakon beáramló menetszél összekócolja a hajamat. Közben egy Cardigans szám megy, amit nem ismerek, körülbelül annyi idős, mint én. Becsukom a szemem és érzem ahogy kiszellőznek a fejemből a kavargó gondolatok. A csúcsforgalomban evickélve haladunk a belváros felé. Várom már a pénteket és a hétvégét. Majdnem két hete vagyok a szülészet-nőgyógyászat gyakorlaton Buffaloban, és három hete Amerikában. Közben hatodéves lettem, új lakótársaim vannak és több barátom végzett orvos már. Az elmélkedésemet Nándi szakítja félbe, válaszol egy kérdésemre, amiről már éppen megfeledkeztem. Szerencsés vagyok, majdnem minden nap ő hoz el a DENT-be, ahol M. Istvánnal töltöm a gyakot és délután együtt is megyünk haza. Közben oda is érünk a Delaware Avenue 1217-hez, megköszönöm a fuvart és előkotrom a lakáskulcsot, természetesen a táskám legaljáról. Becsipogok a külső ajtón és beszállok a liftbe, mindjárt fenn vagyok a hetediken. Mennyivel egyszerűbb, mint egyszerre két biciklivel. Ha a többiekkel megyünk valahová kész bűvészmutatvány behajtogatni magunkat és a bringákat az amúgy nem túl szűkös térbe. Lépkedek a folyosó vége felé, hallom, ahogy a zene kiszűrődik a lakásból, kissé erőszakosan belököm a nehéz bejárati ajtót és otthon vagyok. Otthon. Nem rég óta vagyok itt, de melegséggel tölt el, ahogy belépek. A többiek már hazaértek, Ákos és Levi épp a South Campus edzőtermét indulnak felfedezni, nehogy már felesleges legyen, hogy kiváltottuk a UB (University of Buffalo) kártyát. Dóri a világjáró bőröndjéről kap bíztató híreket, így három hét vakációzás után lehet, hogy hamarosan megérkezik végre a csomag. Pár szót beszélünk, kinek hogyan telt a nap, milyen volt a műtőben, az osztályon vagy az előadáson. Én sietve lecserélem az új kék műtős egyenruhámat sportcuccokra, tudom, ha még most nem indulok el a gym-be, akkor soha. Gyorsan ránézek a Facebook üzenetekre, annyi mindenkinek kellene válaszolni és annyi mindent kellene írni.

A DENT Tower

Az OB/GYN iroda a DENT-ben

Elindulok az utcán lefelé. Már egészen ismerősek az utcák, az épületek, kicsit kihúzom magam és egy helyi magabiztosságával szedem a lábaim. Nem is reméltem, hogy ennyi mindent láthatok és tapasztalhatok már az első rotációm felénél. Főleg, hogy a kiutazásom előtt két héttel még biztos helyem sem volt a szülészeten. M.I. és Éva néni segítsége révén kaptam meg a DENT-i helyet. Istvántól nemcsak a szülészet-nőgyógyászatról lehet tanulni, de az nagybetűs Orvoslásról is. Amikor meg ebéd vagy kávészünet van akkor a tökéletes jeges kávéról, az amerikai magyarok történeteiről vagy a wimbledoni teniszeredményekről. Hétfőn műtétes napok vannak, volt persze már sürgősségi császármetszés is és lesz még DaVinci robotos hiszterektómia. A többi napon a rendelőjében látjuk a 20-30 járóbeteget. Én csinálom a fundusméréseket, a Dopplereket, több Pap kenetet és bimanuális vizsgálatot is végeztem már. Szinte mindenki mosolyogva fogad, kérdeznek Magyarországról vagy csak simán gratulálnak, hogy egy év múlva elméletileg már Dr. Borbála leszek. Hát igen, néha nekem is hihetetlennek tűnik, hogy eltelt már 5 év.

Sokan írtak már arról, hogy az orvos-beteg kapcsolatról tanulnak talán itt legtöbbet. Nekem a legemlékezetesebb eddig az a körülmetélés volt, amit a múlt héten csinált István. Itt gyakorlatilag ezt minden fiú újszülötten elvégzik a születésük utáni pár napon belül. Az említett eseménykor péntek volt, csöndes még a szülészet folyosója. István épp magyaráz, hogy fog átköltözni az osztály egy másik kórházba miközben én azon elmélkedem, vajon otthon mikor lesz egy hasonlóan barátságos, tágas és okosan kialakított újszülött osztály. A kis beteget behozza az ápoló az erre az eljárásra kialakított szobába. Nem díjazza az apróság a kezdeti előkészületeket és a korán kelést. István tréfásan odaszól a babának: „What’s your favourite kind of music?”. Elmosolyodom, azt hiszem, csak a szokásos humorával oldja az enyhe feszültséget. „I hope you like Imagine Dragons, I have their newest album. They are really good, I saw them live last year.” Majd a telefonján elindítja az egyik számukat. Valószínűleg süt rólam a megdöbbenés és az értetlen tekintetemen István száján egy félmosoly jelenik meg. „Minden körülmetélésen zenét játszok a babáknak, megnyugtatja őket.” Próbálom a pillanatot minél pontosabban bevésni az emlékezetembe, én is ilyen akarok lenni. Ilyen orvos és ember. Legalább fele ilyen. Az érzéstelítésnél még nyüszög kicsit a páciensünk, a maradék 10 percet gyakorlatilag végigalussza. Közben próbálom felvakarni magam a padlóról, az egyes lépéseket megjegyezni és megismerek pár új számot is. Gyorsan végzünk, a zenét kikapcsoljuk és megyünk is vissza a rendelőbe. Elmeséli nekem, hogy majd’ 30 éves pályafutása alatt mindig zenét játszik a babáknak. És tényleg, a héten egy másik babánál is ugyanez játszódott le, ott az édesanya is szem- és fültanú volt, én pedig már értelmesebb tekintettel néztem a beavatkozást. A rendelőben egy házaspár pedig ki is választotta, hogy majd milyen dalokat szeretnének a kicsinek. Apróságnak tűnik, lényegtelen semmiségnek. Szerintem mégis ez a sok apróság, kis figyelmesség, emberségesség és türelem az, ami a kölcsönös bizalmat ki tudja alakítani, legyen szó bármilyen kapcsolatról is.

Magasröptű elmélkedéseim közben oda is érek az edzőterembe, jó másfél órát töltök benn, nem is veszem észre, hogy eltelik az idő. Otthon vacsorázunk, utóvacsorázunk (mert valaki mindig eszik négyünk közül), tervezzük a hétvégi utazásainkat, Youtube videók bugyraiba tévedünk és alapvetően nagyon jól érezzük magunkat. Tudtam, hogy azért jövök majd ki Amerikába, hogy jobban belelássak az egyes szakterületekbe, újat tanuljak és világot lássak. De azt nem tudtam, hogy két hét alatt már otthon fogom érezni magamat, barátaim lesznek és izgatottan várok majd minden új napot és élményt. 

Első hétvégénk M. Istvánnal a Niagaránál...

...a második Ed Sheerannel

M. Lászlóéknál vendégségben.

Kiállításmegnyitón

Letchworth State Parkban

2017. július 17.

Szepes Borbála

A kezdetek

Ahogy közeledtek a napok amerikai utazásomig (értsd: volt még egy bő hét, minimum), tökéletesen hoztam minden nememre jellemző szokást. Elkezdtem bepakolni a szobámat egy malaclopó bőröndbe úgy, hogy még helyet is hagyjak az itteni vásárlásokra. Utóbbi nem sikerült, pláne, hogy egy hajszál választott el a maximálisan megengedett 23 kilós feladott poggyász megalkotásától. Nagyjából ugyanezt tettem a kézitáskámmal is, a reptéren igyekeztem nem mutatni, hogy jobban kidüllednek a szemeim a cipelésétől, mint a súlyemelőknek a személyes rekordjaik beállításakor.

Az indulás

            Kissé különc módját választottam az Egyesült Államokba érkezésemnek, ugyanis a többiek előtt néhány nappal én június 25-én Las Vegasba érkeztem meg Zürichen keresztül. (Édesapámmal részt vettünk egy számára fontos informatikai kiállításon, ami egyébként még nekem is buli, annak ellenére, hogy úgy éreztem ott magam, mintha mindenki legalábbis kínaiul beszélt volna a szerverekről, IT-s berendezésekről és ilyenfajta megoldásokról.)

A hosszú repülőút után izgatottan vártam, hogy keblemre ölelhessem a malaclopó bőröndöm, mely számomra kicsit Magyarországot jelképezte minden mozdítható cuccommal együtt. A  futószalagon sorban mentek a táskák, s egy-egy lelkes levétel jelezte, hogy valaki megtalálta a magáét. Aztán leemelték az utolsót is- és az enyém nem volt köztük. Ez mondjuk kevésbé boldogított, mint a tény, hogy megérkeztem ebbe a hatalmas, elképesztően változatos és izgalmas országba, így igyekeztem inkább az utóbbi tényre fókuszálni.

Keresztülszelni Amerikát

            Ez a blog nem hivatott részletezni a szakmánkhoz kevéssé tartozó Las Vegas-i IT kiállítást, így rögtön ahhoz a részhez ugrom, ahol eljutottunk Buffaloba, június 30-án hajnalban. Eljutottunk így többes számban, mivel az a szerencsés helyzet adódott, hogy Apukám is velem jött még az első hétvége erejéig. Las Vegas és Buffalo között egy röpke, bő 4-5 órás repülőút és 3 időzóna van, az utat azonban nagyban segítette a valamennyire ingyenesen is működő repülős wifi és a légiutaskísérő énekes előadása érkezésünkkor. 

Az első napom (péntek) ügyintézésekkel telt- az egyetem campusán biztosítások és papírmunkák vártak ránk.

Minden turnusnak ez egy fontos információ lehet, hogy Kanadába csak ezután a procedúra után utazhatsz ki Amerikából, mert az itteni irodának alá kell írnia valamit az egyik papírunkon (DS-2019). Ez számomra azért volt különösen izgalmas, mert szombattól pontosan ez volt a tervem Édesapámmal.

Niagara és Toronto

            Megragadva az alkalmat, hogy egy hétvégét együtt töltünk, szombat reggeltől Apukámmal egy fakultatív program gyanánt meglátogattuk a Niagarát, majd pedig átutaztunk Torontoba, Kanadába. Nehéz lett volna izgalmasabb időzítést találni, ugyanis a juharszirup országa e hétvégén ünnepelte 150. születésnapját. Már a határon megéreztük ennek minden előnyét-hátrányát, mivel órák hosszat kellett állnunk, mire átjutottunk. A városban kicsit olyan életérzés uralkodott, mint mikor magyar focicsapatunk meccset nyert az EB-n, mindenhol „ollé-ollé” éneklés, zászlólengetés és számtalan ember piros-fehér kanadai szerkóban bulizott. Arcra festett zászlók, hajpántból kilógó, rugózó zászló, lelkesen dudáló autók, volt minden, ami kell.

Nagyszerű hétvége volt, melyet számomra a Megabus zárt- ez egy kanadai busztársaság, mely igencsak baráti áron, egészen olcsón juttat át Torontoból Buffaloba.

Alapvetően tényleg csak dicsérni tudom, huszonvalahány kanadai dollárért kaptam jegyet, melyből 7 az nem is volt kötelező, csak az emeleten az első ülésre foglaltam be a helyemet.

Érkezés amerikai otthonomba

            Július 2-án, későn este érkeztem meg apartmanunkba, ahol ugyan egy gyors körbenézés erejéig már jártam, de most elérkezett a beköltözés ideje. Ez viszonylag zökkenőmentesen sikerült, tekintve, hogy a bőröndöm hollétét azóta is diszkrét homály fedte (és fedi…).

Őszintén szólva, korábban amitől eléggé tartottam, hogy mégis milyen lesz, mikor random 4 ember összekerül, akik közül kettőt szinte semennyire sem ismertem korábbról. Annyira lutri az egész, hogy roppant széles skálán mozoghat ennek a kimenetele. Az első este után elképesztően pozitív voltam, már néhány perc után hatalmas nevetések és kötetlen beszélgetések alakultak ki. Úgy éreztem, ez egy határozottan ígéretes kezdet. (A lentebbi képen a július 4-én tartott fakultatív programunk kis darabja látható.)

Indul a mandula

            Alapvetően első turnusom gyermekgyógyászat, gyermekneurológia volt, azonban menetközben a neurológia előadásokon is részt kellett vennem. (Ez most, mikor soraimat írom is igaz, tekintve, hogy 6 hétig vagyok itt és éppen egy előadás előtt gépelem a bejegyzést.) Így aztán július 3-án igencsak korán kelve, a tőlünk kb. 35-40 perc sétára levő kórházba mentem eligazításra és előadásra, majd pedig onnan át a gyermekkórházba. Az előbbi remek volt, bár csak általános betegvizsgálatról szólt, de borzasztóan tetszett dr. P. tünetorientált megközelítése, emberközeli példái és humoros stílusa. A gyors reggeli után átrobogtam a gyermekgyógyászatra, ahol ismét egy új élmény fogadott.

Az osztály maga csupán pár szobából áll- azok sem betegszobák. Ez a gyermekneurológiai részleg ugyanis egy konzultációs csapat, akik betegről betegre járkálnak különböző osztályok között a kórházban, vizsgálják őket és szakmai javaslatokat tesznek (gyógyszerek, további teendők, hazaengedés terén). A csapatban rengeteg náció képviselteti magát, pakisztánitól indiaiig. Az első napon úgy éreztem, hogy én beszélem a legjobban a nyelvet, de aztán a későbbiekben érkezett két másik doki, plusz megismerkedhettem néhány professzorral is, akiknek már valóban az amerikai angol az anyanyelvük.

A gyakorlataim

            Gyermekneurológiai csapat részeként a fő betegség, mellyel nap mint nap találkozunk, az epilepszia. Annak pedig minden gyermekeknél előforduló formája, kezdve az éjszaka, alváskor jelentkező „jóindulatú” epilepsziától a súlyos agyvérzésen átesetteknél kialakulóig. Emelett azonban számos olyan ritka kórképet is diagnosztizált a csapat, melyekről ez eddig még csak nem is hallottam soha és extrém ritkának számítanak a világon.

Külön plusz pont, hogy minden csütörtökön reggel összeülnek a gyermekneurológusok, hogy a speciális esetekről beszéljenek, azokról kiselőadást tartanak, megvitatják A-tól Z-ig, ami nagyban elősegíti a terápia megválasztását.

Általában reggel-délelőtt-délben zajlik érdemi munka, utána azonban nem túl gazdag a program- az irodában ülve várjuk, hogy érkezik-e bárki a sürgősségire olyan problémával, melyen mi tudunk segíteni. (Nem szokott).

Az én feladatom eddig még inkább csak a megfigyelés volt, részvétellel betegvizsgálatokban (izomtónust néztem, ízületeket stb.), illetve én magam is tartottam kiselőadást az egyik ritka betegség differenciáldiagnosztikájáról (Rasmussen encephalitis a kórkép egyébként, melyről soraimat írom).

Pozitívumok Amerikáról

Először általánosságban szeretném dicsérni az amerikaiakat. Nagyon tetszik a mentalitásuk- akkor is, ha az egy kicsit „erőltetett”. Szerintem borzasztóan fontos az, hogy az ember kimondja, hogy „jól vagyok” és remek gesztus az, hogy a köszönések után szinte kötelező kérdés, hogy hogy van a másik. Sokan mondják, hogy mindez mű- és rengeteg ember esetében bizonyára. De én személy szerint úgy vélem, hogy már ezzel is jót teszünk magunknak, rákényszerülünk, hogy kimondjuk: jól vagyunk és bele kell futnunk egy plusz udvariassági körbe- ami lássuk be, kis hazánkra is bőven ráférne.

Nagyon tetszik a sok mosoly, a random beszélgetések, melyeket szinte idegen emberek is folytatnak velem. A pénztáros a pult mögött nem mogorván odadobja a visszajárót, hanem kedvesen érdeklődik, honnan jöttem és felcsillanó arccal kíván kellemes itt tartózkodást.

És hogy mi tetszik a kórházban, amellett, hogy szuper modern? Minden módon próbálnak a gyerekek kedvében járni, Playstation-ökkel telepakolt játszószoba, beöltözött szuperhősök, bernáthegyi kutyusok, zenészek mászkálnak mindenfelé. Egy szoba egy gyerkőcnek szól, külön ággyal a szülőnek és természetesen kis fürdővel is.

Az orvosok türelmesen, akár egy óra hosszán át magyaráznak a betegeknek, lefordítva a dolgokat orvosiról közérthető nyelvre. Általában mindenhol nagyon pozitív doktor-páciens viszonyokat figyelhettem meg.

Még nagyon az elején vagyok ahhoz, hogy szilárd véleményt formálhassak a rendszerről és nem is tudom, valaha el tudom-e dönteni, hogy jó-e, rossz-e- főleg, hogy bizonyára van ilyen is, olyan is. Mindenesetre végtelen kíváncsisággal tekintek előre, s remélem, hogy sok pozitív élmény vár még itt ránk az Egyesült Államokban.

2017. július 14.

Juhász Dóri