2015. március 23., hétfő

Just getting started…



Amikor az ember megemlíti, hogy télre jött Buffalo-ba, egy furcsa, világvége kifejezés suhan át az emberek arcán, hogy „hú, tényleg?”. Az igazat megvallva, januárig nem igazán értettük, hogy miért is van ez, de aztán… A kellemes hóesésekből és az azt követő olvadásból durva hóviharok és kemény mínuszok lettek. Január 9-én, péntek fél 7-kor az egész lakás arra ébredt, hogy csörög a telefon, és egy géphang bemondja, hogy maradjunk otthon, csak akkor hagyjuk el a házat, ha nagyon szükséges… Na ez már volt valami! Az elmaradt vizsga (mert pénteken az is lett volna) örömére szombaton sétáltunk együtt a városban. 6 réteg pulcsival és cuccal felszerelkezve indultunk el, először azzal a céllal, hogy megnézzük a belvárost, majd ebből lett tópart, és egy kiadós séta is. Minden percét megérte. Mondjon bárki bármit is, Buffalo gyönyörű télen, és akinek egy kicsit is hiányzik az itthoni havazás, nem fogja megbánni, ha ebben az évszakban jön.


11.-ével új gyakorlatot kezdtem a Roswell Park Cancer Institute GI klinikáján, és újabb ízelítőt kaptam, hogy mennyire másként működnek a dolgok, mint itthon. A hét minden egyes napján más doktorhoz voltam beosztva úgy, hogy egy végtelenül kedves szakorvosjelöltet követtem. A meló reggel 9 körül kezdődött és olyan fél 5-5 körül végeztünk - persze ebédszünettel megfűszerezve. Ha bementünk egy beteghez, általában odaadták a papírjait, hogy tudjam, miről van szó. A fellow-val mentünk be először, kikérdeztük, megvizsgáltuk a beteget, majd referáltunk az attending-nek, és csak ezután ment be az egész csapat (egy döntés birtokában) a beteggel megbeszélni, hogy mi lenne a következő lépés. Az utolsó pedig mindig az volt, hogy van-e még valami kérdés? Ezt mindenképp haza szeretném hozni.
A hónap fele, otthoni dolgok viszonylatában, leginkább hívatlan vendégeink kiebrudalásával ment el. „Az irtás” előtt egy hétig tábort vertünk a nappaliban, ami inkább hasonlított egy pizsamapartyra. Persze a jóból is megárt a sok, és örültünk végre a saját ágyikónknak, mikor visszatérhettünk. A „bug guys” kora délután érkeztek a lakásba, ahova este 8-ig nem mehettünk vissza. Nagy szerencsémre nagyon pozitív szemléletű turnustársakkal hozott össze a sors, úgyhogy a délutánt bulival és egymással töltöttük: vacsoráig a Spot caféban ültünk (a kávé zseniális, és még a szakdolgozatokkal is haladtunk), majd átmentünk a szomszédba, egy mexikói étterembe, „tort” ülni a poloskák vége fölött. Azóta nem történt csípés, maradjon is ez így…
Sportok terén a január a jég hónapja volt. Először egy jégkorongmérkőzésre mentünk el, ahol rájöttünk, hogy mégsem hozunk szerencsét a buffaloi csapatunknak… A floridai csapat (igen, ott nincs is jég!) csúfosan elagyalta a Sabers-t, de azért mi az utolsó percig kitartóan kiabáltuk a „Let’s go Buffalo!”-t. Az egyik hétvégén pedig korit húztunk, és Eszterrel karöltve megpróbáltunk egy kalandvágyó egyiptomit megtanítani korcsolyázni. A dolog nagyjából sikeres volt, bár az érdem igazából a nebulóé, aki nagyon lelkesen próbálkozott, és a korizás/jégen fekvés arányt a végére 1 fölé tornázta vissza.
A hónap végére pihenésként megejtettük az első nagyobb kirándulásunkat New York-ba. A város annak is lenyűgöző, aki sokadjára van ott - és mindig tartogat még meglepetéseket. Az első nap délutánja sétálgatással telt a kikötőben, a Central Parkban és a Time Square környékén. Másnap Trinity Church, Empire State Building, hajótúra Manhattan körül, és a Metropolitan Museum volt a menün, az estét pedig a Rockefeller Centerrel koronáztuk meg – döbbenetes nap volt. Megint másnap „Szabi Szobi”, Ellis Island, a délutáni szabad programon Design múzeum, és végül a Grand Central pályaudvar került sorra. Az utolsó napunkat a Brooklyn Bridge-en átsétálással kezdtük, sétáltunk egyet a Flat Iron Building környékén, és befejezésként megismertük az őslakosokat az Indián múzeumban. A hazafelé úton találkoztunk Hóvihar 2-vel. Nem tudom, milyen égi lénynek hála, de az egyetlen gépként (6-7 óra késéssel ugyan, de) felszállhattunk Buffalo felé. A 707-es lakásba pedig elsőként ékeztünk meg úgy, hogy itthon vagyunk.







2015. 03. 22.

Bányász Emese

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése