Juhúú, végre itt vagyunk!

Sziasztok!

Egészen elképesztő, hogy itt ülök a lakásunkban és írom az első bejegyzésemet a Buffalo-blogra… Mi vagyunk az a csapat, akik kiérkezésünk előtt több, mint 1 évvel már tudtuk, hogy jöhetünk Buffaloba, így kezdetben meglehetősen távolinak és hihetetlennek tűnt az egész, hogy egyszer majd tényleg itt leszünk. Teltek-múltak a hónapok, megalakult a Fb-csoportunk, átsegítettük egymást a papírmunkák útvesztőjén, de az érzés, hogy „Mindjárt megyünk Amerikába!”, továbbra sem akart eljönni. Hirtelen március 7-e lett, és elindultunk… Andrissal New York-ba repültünk, szerencsére volt itt egy esténk, ami pont jó volt arra, hogy sétálgassunk kicsit Manhattanben, megnézzük a Times Squaret és a Grand Central Terminalt. Másnap busszal jöttünk Buffaloba. Megérkezésünkkor még itt voltak a lányok az előző turnusból, nagyon jó érzés volt, hogy nem egy üres lakás várt minket. 

Pénteken ellátogattunk az egyetemi campusra, „beiratkoztunk” (és persze megvettük a kötelező UB-s pulcsit), hétvégén pedig a lányok segítségével elsétáltunk a kórházakhoz és a fontosabb helyekre (például boltok, kávézók, gyógyszertár – ahol a gyógyszereken kívül még sok mindent, többek között chipset és sört is lehet venni). Következő héten kezdődött az első gyakorlatunk, ez nekem gyerek gastro volt az Oishei Children’s Hospitalban.

Az első hét kicsit csalódás volt számomra, ugyanis a „GI team”, akikhez be lettem osztva, csak naponta egy-kétszer ment le az osztályra, amikor konzultációt kértek tőlük, ezen kívül az első pár nap nem nagyon történt semmi. Nehéz volt felvenni a fonalat és beilleszkedni, elég gyorsan beszéltek és rengeteg rövidítést használtak, így az elején mindig nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy megértsem őket. Később elkezdtem belejönni, az orvosok is egyre barátságosabbak lettek velem, valamint többet kérdezgettek és magyaráztak is. Láttam sok gastrot, colonot, máj- és rectumbiopsziát és egy PEG behelyezést is. A gyakorlat vége felé, az egyik gastron megengedték, hogy én irányítsam az endoszkópot! A hónapom fénypontja (gyakorlat szempontjából) az volt, hogy tarthattam egy előadást az osztályon, ahol a saját TDK-témámról is beszámolhattam. Nagy élmény volt, mert úgy láttam, hogy érdekelte őket, amiről beszélek és sok kérdést is kaptam.

A kórház természetesen hipermodern és baromi jól felszerelt – ehhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy vadonatúj az épület, ugyanis 5 hónapja költöztek át egy másik helyről. Ami meglepő volt számomra, hogy a betegvizsgálattal rendkívül kevés időt töltenek (nagyjából 2-3 percet) és a betegjogok miatt le sem vetkőztetik a gyerekeket, így például tüdőt is ruhán keresztül hallgatnak. Viszont az biztos, hogy a tájékoztatást tökélyre fejlesztették, minden egyes beavatkozás előtt és után a lehető legrészletesebben elmondanak mindent a betegnek (/hozzátartozójának), nagyon ügyelnek arra, hogy semmit ne hagyjanak ki, és a szülő minden kérdését fel tudja tenni. Ami pedig szintén nagyon tetszett, hogy minden héten van konzultáció a patológusokkal és a radiológusokkal is, akik így nem csak lelet formájában küldik el az általuk talált eredményeket, hanem egy közös konzultáció keretein belül átbeszélik a klinikusokkal, akik ebből rendkívül sokat tanulnak.

A tömegközlekedés nem túl jó itt (a helyiek közül mindenki kocsival jár), úgyhogy reggelente és délutánonként gyalog megyünk (a kórház 30-40 perc sétára van, ami nem mindig esik jól, tekintve, hogy április közepe van és még mindig néha esik a hó). Általában ez a séta azonban tökéletes a hosszabb telefonálásokra, és olyan is volt, hogy valamelyik orvos annyira kedves volt, hogy eljött értem és elvitt kocsival. Délután elég későn végzünk a gyakorlaton (4-5-6 körül), így amikor hazaérünk vacsizunk, Jucussal nézünk egy kis Született feleségeket, lemegyünk edzeni (ugyanis a lakásunk épületében nyílt egy konditerem éppen amikor kijöttünk és elhatároztuk, hogy nem hagyjuk, hogy az amerikai kaja kifogjon rajtunk) és bedőlünk az ágyba.

A hétvégéink pihenéssel vagy utazással telnek. Az első itt töltött hétvégén kipróbáltuk a bicikliket, és bár még elég hideg volt hozzá, lementünk a folyó- és tópartra, ami elképesztően gyönyörű volt! Ezután a „Sunshine State”-ben, azaz Floridában jártunk. Nagy élmény volt kicsit kiszakadni az itteni télből és Miamiban a 25 °C-ban napozni és fürdeni az óceánban. Egyik nap béreltünk egy kocsit és ellátogattunk Key Westre. Florida déli csücskén található egy szigetcsoport, amik össze vannak kötve egymással, így nagyjából 200 km-s utat lehet megtenni, váltakozva szigeteken és hidakon. Az utolsó szigetet hívják Key West-nek, itt van az USA legdélebbi pontja, azaz ez van a legközelebb Kubához, és épp ezért az egész olyan volt, mintha Latin-Amerikába csöppentünk volna. Másik nap pedig jártunk az Everglades Alligator Farmon, ami tulajdonképpen egy hatalmas mocsár, ahol alligátorok élnek. Ez volt életem egyik legjobb hétvégéje! A következő hétvégén szombaton bementem a gyerek sürgősségire, húsvét vasárnap pedig Éva néniéknél ebédeltünk, nagyon érdekes volt hallgatni az ő történetüket. Április első hétvégéjén Torontóba mentünk, ahol meglátogattuk  Péter bácsit, aki a magyar kardiológia egyik “alapítója” (Magyarországon az elsők között volt, aki szívkatétert használt, elsősorban a veleszületett szívhibák korrigálására) és a HMAA egyik alapító tagja is. Ő több, mint 60 éve lakik itt kint, Torontóban és meghívott minket magához. Nála vendégeskedtünk a hétvégén, nagyon hálásak vagyunk neki a szállásért és a kiadós magyaros ételekért. Szombaton szavaztunk, Andrissal tropicariumban voltunk és rengeteget sétáltunk, napnyugtakor pedig felmentünk egy 51. emeleten lévő bárba, ahonnan gyönyörű kilátásunk nyílt a kivilágított városra. Vasárnap a CN tower tetején jártunk, utána pedig Petrával részt vettünk egy private boat tour-on (a hideg miatt még nem nagyon indult be a szezon és a 80 fős hajón rajtunk, a kapitányon és az idegenvezetőn kívül senki nem volt:). Egy újabb szuper hétvégénk volt, azóta pedig elindult az új (nekem neuro) gyakorlat! To be continued… 😊

2018. április 18.

Herczeg Vivien