The Spring Is (Almost) Here

Kedves Olvasó!

Sok szeretettel köszöntelek Buffalo városából, New York államból. A választott frappáns cím ellenére sajnos még nincs itt tavasz, sőt esett a hó is, és ez nem áprilisi tréfa. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt örülök, hogy itt lehetek, és itt tölthetem az utolsó kötelező klinikai gyakorlatomat.

Első rövid beszámolómhoz elöljáróban csak annyit mondok:

Március 3-án érkeztem, Torontón keresztül jöttem. El is töltöttem a városban pár órát, kb. fél napot.

Azt tudni érdemes rólam, hogy nem először járok az Államokban. Éltem is itt, illetve a harmadéves belgyógyászat gyakorlatomat is a régióban teljesítettem. Emiatt kifejezetten a gyakorlatra koncentrálok a három hónapban. Nem nagyon tervezek nagyobb utakat, mert már minden fontosat láttam az USA-ban. Lehet, hogy a beszámolóm kicsit száraz lesz, de próbálom izgalmassá tenni a sok fontos információ átadását!

Térjünk is rá a szakmai részre. A négy lehetséges turnus közül az utolsóba kerültem (március→május). Nagyon sokat gondolkoztam még tavaly, hogy hogyan szervezzem meg ilyen körülmények között a hatodévet. Ajánlom is minden Pályázónak, hogy ezt jól gondolja át! Végül úgy határoztam, hogy a sebészetet fogom itt elvégezni, úgy hogy felosztom négy hét általános és négy hét idegsebészetre. Illetve még választottam a neurológiát, mert arról innen, eddig csak jót hallottam és nagyon érdekel is.

Az első négy héten már túl is vagyok. Itt az idő tényleg repül. Nagyon féltem a sebészettől, mert egyáltalán nem vagyok sebész alkat. Korábbi amerikai tapasztalatom és a szerzett információk alapján tudtam, hogy Buffalo-ban élvezni fogom, és nagyon sokat tanulhatok. Így is történt.

Mellkas sebészetre osztottak be, a Roswell Park Centerbe. Ez az Egyesült Államok legnagyobb és leghíresebb rákkutató és kezelő intézete. A műtétek többsége, melyeknél asszisztáltam endoszkópos lobektómia volt. Itt tartózkodásom alatt én voltam az egyetlen hallgató. Ez olyan szempontból jó, hogy minden figyelem rám irányult, de más részről azt is jelentette, hogy minden lehetséges feladatot nekem kellett elvégeznem. Mondjuk, nekem nagyon bejön az amerikai hozzáállás. Itt teljesen más milyen a munkamorál, ez hozzám sokkal közelebb áll. Reggel 6 órára kellett bejárni, jómagam általában 5:30 és 5:45 között már bent voltam. Ilyenkor a vezető rezidenssel, akihez beosztottak, elvégeztük az osztályos munkát. Ez tulajdonképpen a műtétet követően osztályra került betegek állapotának áttekintését, röntgenek elemzését és a pácienseknél való vizitelést jelentette. Ezután lehetett menni a műtőbe. A műtétek 8 óra után kezdődnek, de az előkészületek már általában korábban. Szerencsésebb (hallgatóként) már a legelejétől ott lenni, mert így az ember megismerkedhet a beteggel, megismerheti az esetét. Ha nincs is lehetőség a beteggel való megismerkedésre, magának az esetnek, illetve a dokumentációjának érdemes utána nézni a számítógépes rendszerben. Ez igazából elvárás. A műtétek hosszúsága változó. Az amerikaiak viszont a „workalcholic”-ságuk ellenére végtelenül kedvesek és türelmesek; nem várják el, hogy 6 órát szobrozz, izzadva, endoszkópot tartva a műtőben. Engedik, hogy leülj, pihenj, kimenj. Ha viszont tevékenyen részt akarsz venni, varrni akarsz, stb. maximálisan megteheted! Péntekenként negyed nyolctól van a nagy vizit. Ezen minimum egy beteget „prezentálni” kell. Ambiciózus hallgató többet is bemutathat. A lényeg, hogy itt össze kell foglalni a műtétet, a műtéthez vezető okot, okokat, illetve a beteg aktuális állapotát, valamint a betegre vonatkozó ellátási tervet. A vezető rezidensek és szakorvosok is nagyon sokat segítenek, így ez sem egy olyan rettenetes dolog. Havonta egyszer, kedd reggel van, egy ún. Journal Club, ahol hallgatóként egy cikket kell összefoglalni, bemutatni. Annak megfelelően, hogy melyik szakorvoshoz van beosztva az illető, a héten egy nap van „ambulálás”. Itt egyrészt jobban meg lehet ismerni az amerikai beteg ellátás rejtelmeit, másrészt lehet beteget vizsgálni. Végül, de nem utolsó sorban rengeteget lehet tanulni a beteggel való kommunikációról. Talán ez az, ami a legjobban eltér a magyar rendszertől. Mivel Németországban is gyakorlatoztam négy hónapot, azt kell mondanom, még az ottanitól is nagyon különböző. Rendkívül szerettem, rengeteget tanultam. Kicsit sajnálom is véget ért.

Pihenésre is jutott idő, volt egy-két szabadidős program is, például a híres vízesés megtekintése. Aki hűséges olvasója a Blognak, gondolom már milliószor látott képeket a Niagara Fallsról.

 Azért mutatok én is képet:

Valószínűleg nem innen a legszebb, de ez a fotó a pont az amerikai-kanadai határon készült, és ez az egyetlen képem, ahol süt a nap!

Ez a határ maga.

A kint lévő magyarok nagyon sokat segítenek, nagyon hálásak vagyunk! Az Ünnepet Éva néninél töltöttük, amit ezúton is szeretnék megköszönni!

M. László tanár úr, a felesége, Kati, és K. Babi néni elvitt minket ebédelni, nagyon köszönjük! Nagyon jól éreztük magunkat. Utána a tanár úr megmutatta a DENT-et, ami szintén egy még Amerikában is elsőrendű intézmény. Neurológián belül, a tanár úrral egyeztetve, egy napot itt is el lehet tölteni!

Zárásképpen röviden a városról. Buffalo számomra kicsit Janus-arcú. A belvárosban gyönyörű, monumentális épületeket lehet látni, az amerikai építészet legemblematikusabb lenyomatait csodálhatjuk meg. A kórház is fantasztikusan felszerelt. Azonban, ha az ember betéved a kis utcákba, különösen a klinikák környékén, nem a legszebb látvány fogadja, és nem is a legbiztonságosabb hely. Nagyon lehet érezni, és látni a gazdasági válság utáni romlást. Viszont a lakás szuper helyen van, igazi luxus apartmant. Fantasztikus a kilátás az erkélyről, és a közelben van egy hatalmas park, ahol lehet biciklizni és futni is.

Az Elmwoodon, amely a „mi utcánkkal” párhuzamosan fut, rengeteg helyet lehet találni, ahol enni-inni, és „magunkat jól érezni” lehet! Mi is itt, az egyik mexikói étteremben ünnepeltük az egyik társunk szülinapját.

Most búcsúzom. Ennyit mára. Jövő hónapban ismét beszámolok!

2016. 04. 10.

Barnaföldi Luca