Kezdetek és folytatások...

Kedves Olvasó!

December 8-án érkeztünk Torontóba Zsófival (ő egy másik ösztöndíjas, történetesen a feleségem), ahol aztán majdnem egy hetet töltöttünk családi barátainknál. Elképesztően jól éreztük magunkat, vendéglátóink kedvességének köszönhetően. De erről most nem írnék részletesen.

Torontóból a gyakorlat megkezdése előtti szombaton buszoztunk át. Aki hasonlóan érkezik a jövőben Buffaloba, két dolgot emelnék ki: Az egyik, hogy 2016. március 15-től nem lehet magyar állampolgárként alanyi jogon belépni Kanada területére, csak ha van valamiféle nyomtatványod. Erről nem tudok részleteket, de figyeljetek oda, járjatok utána (Kanadai követség honlapja).

A másik pedig, hogy a kanadai-amerikai határon az útlevélen és a vízumon kívül kell a DS-2019 és a Sevis díj befizetéséről szóló nyomtatvány is!! Még jó, hogy kezünk ügyében volt. Amúgy kedvesek voltak, de azért megérzed, amikor belépsz a világ legjobban megfigyelt és kontrollált államába.

Megérkezésünk után fogtunk egy taxit (a sofőrnek sajnos nem sok szavát értettük), és végre megérkeztünk a 1217 Delaware Avenue-ra. Itt találkoztunk 4 nagyon kedves lánnyal. Ebből ketten másnap elhagyták az országot, ők az előző turnusból maradtak. Mielőtt elmentek, átadtak nekünk annyi információt, amennyit csak bírtak. Ezúton is köszönjük a kedvességeteket Zsófi és Dorka!

A másik két lány, Fruzsi és Kati meg vacsorával vártak minket! Hiába mentegetőztek, hogy nem tudnak sütni, mind egy szálig megettük az első Buffalo Wingjeinket :)

Kicsit részletesebben az elejéről:

Vasárnap tettünk-vettünk. Vince bácsi és Klári néni (itteni magyarok, you know) segítségével eljutottunk a magyar misére is, aminek a végén a helyi magyar cserkészek betlehemes játékot adtak elő.

Következő nap az egész regisztrációs folyamatot éltük végig. Éva néni és Pista bácsi segítségével ez a lehető legfájdalmatlanabbra sikerült. Az egyetlen nagy szívatás, az egészségbiztosítás. Mert ha 14-e előtt kezded a gyakorlatodat, akkor az előző havi díjat is be kell fizetned... az egész hónapot :S. Ne essen senkinek rosszul. Nekünk nem ment a fapofa.

Másnap kezdődött a neurológia gyakorlat. Ezt ketten csináltuk Zsófival a Buffalo General Hospital-ban. Férfiasan bevallom, az elején elveszett verebek voltunk, nem mertünk egyedül beteghez menni, pláne nem prezentálni őket a szakorvosoknak. (Akik itt attending physician-nak hívatják magukat. )

Aztán szépen lassan olvadt a jég, köszönhetően a végtelenül segítőkész rezidenseinknek, akik a kezdetektől szárnyaik alá vettek. És pár nap múlva már az indiai/pakisztáni akcentusukból is megértettük több mint a felét:) TOEFL? Forget it! Erre nem képeztek ki minket. Az élet azért hamar kezelésbe vett, és még belőlünk is embert farag a végén.

Napirend: Minden nap reggeli megbeszélés 7-től. Utána visszavonulás, és kiosztották a betegeket, a hallgatóknak is egyet-kettőt. Az elején még csapódtunk valakihez, de aztán önállóan is megvizsgáltuk és referáltuk a betegeket. Ez abból áll, hogy el kell olvasnod a releváns dokumentációt, laborokat, gyógyszerelést, majd megvizsgálod a beteget, és elmeséled a szakorvosnak a viziten. Mivel a kórházban elszórva vannak a neurológiai betegek, ezért viszonylag sokáig zajlottak ezek a vizitek. Meg azért is, mert ilyenkor az orvos valóban elbeszélget a beteggel, miközben maga is megvizsgálja… ilyet még nem sokszor láttam otthon. Mindenkire szánnak időt, mosolyognak. Itt fontosabbnak érződik a beteg, mint otthon néha. A piaci berendezkedésű egészségügyi rendszer miatt mondjuk itt fontos is, hogy a beteg megelégedve hagyja el a kórházat. Otthon csak az orvos jóérzésén múlik, hogy törődik-e azzal, hogy a páciensnek milyen véleménye van a kórházról…

A hosszú vizitek általában 12-2 között véget is értek. Ezután ehettünk pár falatot. A cafeteria egészen jó, többször meg saját magunknak vittünk ebédet.

Ebéd után volt egy kis holtidő, ilyenkor tudtunk tanulni. Majd sokszor még volt egy délutáni vizit is, vagy új felvétel, vagy konzíliumok.

Egy kis délutáni lazítás

A második két hetet a stroke team-mel töltöttük. Újabb akcentusokkal kellett megbarátkoznunk, de megérte, mert nagyon sokat tanítottak itt is. Azért meg kell említeni, hogy itt Amerikában sem mindig fenékig tejfel a hallgatók élete, ez abból is kiderült számunkra, hogy ők is nagyra értékelték, hogy itt ennyit foglalkoztak velünk. Emberileg és szakmailag is fantasztikus csapat volt. Sok-sok stroke ellátást láttunk és beszéltünk végig, CT-kel, MR-ekkel teletűzdelve. Élvezetes, pörgős két hét volt ez.

Sajnos ennek is vége lett, és tovább kellett állnunk. Az utolsó nap még azért ráadásként megírtunk Éva néninél egy tudásfelmérő neurológia tesztet. Nagyon élveztem kipróbálni, hogy az itteni hallgatók milyen fajta vizsgákon kell, megfeleljenek. Itt is az volt a jellemző, mint a pedagógiájukban, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a gyakorlati tudásra, mint a részletes háttér információkra. A neurológiát mindenkinek nagy szeretettel ajánlom én is!
Ezután kezdtünk a Roswell-ben. Nekem sok szempontból egy nagyon követendő modellt jelent ez a kórház. Naponta többször élőzene az aulában, mindenki kedves és segítőkész, és tényleg minden a betegekről szól.

Mellkassebészeten kezdtem. Szerencsémre volt egy amerikai orvostanhallgató is, így lett minden reggelre fuvarom, és nem kellett fél 6-kor buszoznom. Fontos kiemelni, hogy a magyar rendszerrel ellentétben itt a rezidens a főnököd (amennyiben több van, mindig a rangidős.) Tehát ne a szakorvostól várd, hogy feladatot adjon, megmondja, hogy mikorra gyere, és mikor mehetsz haza. Ez itt a rezidens dolga. Ha proaktív vagy és a rezidens is jó fej, hamar jó kapcsolat alakulhat ki, ami fontos a gyakorlat boldog megéléséhez :).

Napirend: Kezdés reggel 6-kor. Átnézitek a betegeket a számítógépről, itt az orvostanhallgatók feladata hasonló a rezidensekéhez: kiírják a betegek vitális paramétereit, az előző napi laboreredményeket, a képalkotó vizsgálatokra is vetnek egy pillantást. Az, hogy van hozzáférésünk a teljes orvosi dokumentációhoz, bármikor bármit megtudhatunk a betegről, nagy segítség. Ezen túl teljesen meggyőződtem afelől is, hogy egy jól működő számítógépes rendszer nagyban hozzájárul az orvosi munkavégzés hatékonyságához. A reggeli virtuális orvoskodás után egy gyors vizit következett, főleg az volt a kérdés, hogy mennyi az annyi. Mármint a mellkasi drain tartályában.

Ezután néha volt valamilyen előadás az orvosoknak, illetve havi egyszer van journal club, ahol elő kellett adjak egy általuk kijelölt cikket. Kihívás, de nem lehetetlen.

A műtős élet sokkal aktívabb, mint amiket eddig otthon megéltem. Itt a beteg műtőbe kerülésétől kezdve lehetett segédkezni (pozícionálás, katéterezés, illetve még a bronchoscopot is néha a kezembe adták). A műtétek végén pedig engedtek varrni. A munkanap általában 11 órás volt, de volt pár extrémebb nap is.

A szakorvosokról. Van kettő is, akik igazán jó fejek, tanítanak, és emberszámba vesznek, úgyhogy ennek is nagyon örültem. Annyival megváltozik a gyakorlat élménye, ha törődik veled valaki. Hálás vagyok nekik.

A mellkassebészet után volt két hét mell-, és genitourinalis onkológiai ambulanciám, mert így sikerült beosztani az új titkárnőnek. Az elején volt bennem feszültség emiatt, de aztán hamar elmúlt, mert nagyon empatikus orvosokkal találkoztam ezeken az ambulanciákon. 30-45 percet is rászánnak egy-egy betegre, hogy minden, a betegségükkel kapcsolatos információt érhetően elmagyarázzanak. A betegek elégedettek, nő a compliance, csökken a kiégés.

Végül az utolsó két hétről írnék: nőgyógyászati onkológia és sebészet jutott osztályrészemül. Ez sebészeti profilba szépen belefér, de szülészet-nőgyógyászat helyett is van, hogy ezt az opciót adják. De erről majd talán Fruzsi beszél részletesebben. Élveztem itt is műtőben lenni, sok műtősnőt már ismertem mellkassebészetről, így otthonos volt a hangulat. A rezidensek hamar befogadtak és a fellow-k is benignusak voltak. Amit innen kiemelnék, azok a DaVinci robotos műtétek voltak. Örülök, hogy láthattam ezt a rendszert működés közben, előnyeivel és hátrányaival együtt. Fancy és érdekes, bravúros és precíz.

Zsófi már írt kicsit a szabadidős programjainkról. Valahogy a New York-i élmények lemaradtak nála. Pedig ott is voltunk, és személy szerint nagyon élveztem. Mindenképp menjetek el! Airbnb-vel viszonylag olcsó a szállás, de nézzétek meg kétszer is, hogy milyen környéken van, és kiknél szálltok meg. Mi szerencsések voltunk nagyon a host-unkkal, úgyhogy ha kell egy tipp, írjatok bátran :)!

Bevettük a Wall streetet :)

Annyi élmény és tanulság lenne még, de nem lehet egyszerűen mindent leírni. Meg nem is szeretném elvenni a felfedezés élményét. Nekem legalábbis sokat jelentett, hogy nem volt mindenre kész megoldás és kidolgozott terv, hanem nekünk kellett elintézni, megszervezni, kitalálni sok mindent. Sokszor volt, hogy nehéznek tűntek ezek a kihívások, de végig az volt a jelszó, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz! :) Nagyon sokat tanultam a világról, emberekről és magamról is ezalatt a három hónap alatt. Talán kicsit felnőttebb is lettem.
Mindvégig hálás maradok mindazoknak, akik lehetővé tették kemény munkájukkal, kapcsolatrendszerükkel vagy csak pár mosollyal, hogy létrejöjjön ez az időszak. Jó lesz azért hazatérni… Újult erővel és ötletekkel. Motivációval, hogy lehet másképp csinálni az egészségügyet, és van ami csak rajtunk múlik. Változást láttam, változást szeretnék hazahozni.

2016. 04. 01.

Kulin Dániel