„Ilyen egyszerű a neurológia!” a feltérképezhetetlen Buffalo General-ban

Én jól tájékozódom, mindenki megmondhatja, de tényleg (Igen, Petra, tudom, hogy múltkor elkéstünk a templomból, de túl későn jöttem rá, hogy sosem figyeltem igazán az útvonalat, mikor a templomba vittek!), mégis örök rejtély marad számomra, hogy tévedhetek el szinte napi szinten a Buffalo General Hospital-ban. Az előző gyakorlatomat egy másik kórházban töltöttem, így újonnan érkeztem a neuró gyak elején a BGH épületébe. A Zsuzsi előző blogbejegyzésében már korábban tökéletesen lefestett konstitúciójú csapat várt rám a meghatározhatatlan (vagy éppen folyton változó és ezért feltérképezhetetlen?) alaprajzú kórház 14. emeletén.

                Beteget kaptam, elindultam vizsgálni. Pontosabban elindultam volna, ha nem zártak volna ki a rezidens szobából, amíg elugrottam a mosdóba. Egyszerű földi halandó badge-e sajnos nem nyitja a titokzatos rezidens szobák ajtaját, ahhoz legalább egy neurológus rezidens kell legyen az ember. A betegem papírjai és a reflexkalapácsom is bent maradt, így még csak azt sem tudtam, merre találom a betegemet. Megvártam, míg a következő ideggyógyász arra járt és beengedett. Tanulság: sose hagyd bent a vizsgálóeszközeid a rezidens szobában, amíg nem vagy itt legalább egy rezidens neurológus.

                Máskor teljesen új beteget kaptam, aki az SBO-n feküdt, zavart tudatállapota miatt, szinte semmi információnk nem volt róla, némi heteroanamnézis, de csekély. Egyedül küldtek le az SBO-ra megvizsgálni. Gondolhatjátok, hogy teljesen be voltam ijedve, neurológiai beteget utoljára tavaly májusban láttam, vizsgálni se sűrűn vizsgáltam azóta. Teljesen egyedül, új, zavart tudatállapotú beteget pedig még sosem láttam. Kicsit bolyongtam a kórházban, míg aztán felnőve a feladathoz megtaláltam az SBO-t. Nehogy azt higgyétek, hogy egyszerű! Itt minden emelet, minden épületszárny teljesen egyforma, az egyforma belső elrendezés, az egyforma kórtermek ellehetetlenítik a tájékozódást. Ha a liftnél nem nézed meg, melyik emeletre érkeztél (vagy elfelejted, már a folyosón állva), fogalmad sincs, hol vagy éppen. Ráadásul a liftek cselesek. A BGH-nek különböző részein lévő liftek eltérő emeletekig visznek, így nagyon oda kell figyelni, melyikbe szállsz be. Ez még az SBO-ra lefelé menet egészen követhető (bár néha így is sikerült eltévedni), de visszafele garantált az eltévedés. Az SBO itt egy külön birodalom. Itt már meg sem próbáltam kiigazodni a helyiségek és a folyosók tömkelegén. Elindulok a folyosón, egyenesen mutat a nyíl, az ajtó zárva, a badge-em nem nyitja, a kódot nem tudom. Visszafordulok, megpróbálok egy balra eső folyosót, ami egy teljesen ismeretlen épületrészbe visz, nem-nem, ez sem az, amit keresek. Belső iránytűm már teljesen összezavarodva, visszatérek a kiindulási pontomra. Jobbra veszem az irányt, követem a szürke folyosót, majd balra, ajtón át, ismét jobbra, na most itt lesz valami! És igen! Bejutottam. Megvan a beteg is. Még mindig zavart, nem kooperál, nem is tudom eldönteni, hogy ért-e engem. Megvizsgálom, amit tudok, telefonálok a rokonának, szóváltásba kerülök vele, mert unja, hogy már többször válaszolt az általam feltett kérdésekre és unja, hogy betűznie kell nekem az anyósa gyógyszereit, és egyébként is, hogy lehet az, hogy ott dolgozom a kórházban és nincs hozzáférésem a rendszerhez? Hát pedig nincs. Elnézést kérek az okozott kellemetlenségért, megköszönöm a segítségét. Aztán megyek vissza a rezidens szobába, mert kezdődik a rounding a sármos olasz attendinggel, aki úgy néz ki, mintha egy kórházi sorozatból vagy legalább a Kaleida Health Center hirdetőplakátjáról lépett volna le. Visszafele megint eltévedek; a lift nem abba az épületrészbe vitt, ahova számítottam. Szükségem volna egy Tekergők Térképre, hogy a kórházban keringve láthassam, melyik titkos átjárón, titkos lifttel tudok az általam megcélzott helyiségekbe kilyukadni.

Egyik kedvenc attendingem egy ázsiai hölgy, Dr Ch. volt, aki az Incredibles animációs film Edna Mode-jára emlékeztet. Alacsony, idősebb, végtelenül pörgős hölgy, aki imád tanítani. Seperc alatt olyan rajzokat készített nekünk a táblára, amiből azonnal megjegyeztem a plexus brachialis-t alkotó ideggyökök, divíziók és idegek oszlását, illetve, hogy melyik ideg, mely gerincvelői szegmentumokból alakul ki. Sok hasznosat tanultunk tőle a gyakorlat alatt. Egyik nap, már délután 4 óra körül, kaptuk a hívást az SBO-ra egy lehetséges stroke-hoz. Kiskacsaként felsorakozva a doktornő mögött a liftbe be, onnan ki, be a lépcsőházba, le az SBO-ra, száguldottunk a beteghez. Igazán fontosnak és életmentő szuperhősnek éreztük magunkat! Már kihozták a CT-ből, mikor kiderült, hogy nem stroke-ja van, hanem agydaganata. Aphasia miatt hozták be. Életem eddigi legkülönlegesebb neurológiai betege volt; bementünk a beteghez, fiatal férfi, teljesen értelmesen lehetett vele beszélgetni, érti az utasításokat, válaszol a kérdésre, képes elismételni, amit mondunk neki. És amikor arra kérte a doktornő, hogy nevezze meg a karóráját, nem ment neki. Látszott, hogy nekifut 2x-3x és nem megy, majd sokadik nekifutásra annyit mondott, hogy „clock”, ami óra, de az angol nem „clock”-nak hívja a karórát. Ezután sem a mobiltelefont, sem pedig a szemüveget nem tudta nevén nevezni. Szomorú a betegsége, de mi, orvostanhallgatók, csillogó szemekkel és fülig érő szájjal, önmagunkról és a tőlünk elvárt fegyelmezett és empatikus viselkedésről teljesen megfeledkezve álltunk mellette és csodaként tekintettünk rá. Persze, tanultunk erről otthon, olvastuk a könyvben, hogy „A beteg nem képes megnevezni a mindennapi tárgyakat…” és ezt elraktároztuk agyunk mélyébe, hogy majd a vizsgán az adott tételnél lenyűgözzük a vizsgáztatót tudásunkkal… De még soha egyikőnk sem tapasztalta a gyakorlatban, milyen az, amikor valóban nem képes a beteg az egyszerű tárgyak megnevezésére, annak ellenére, hogy úgy beszélgetünk vele, mint bármelyik más egészséges emberrel. Mindig is lenyűgözött a neurológia, a komplexsége, bonyolultsága, és ezt az élményt sem felejtem el soha!

Egy másik nap, mikor hazaengedtek délután 5 után, ismét az SBO-ról mentem fel a lifttel a 14.-re. Azaz a 8.-ra, mert csak odáig vitt a lift. Itt még sosem jártam, kutatólaborokkal teli emeletre érkeztem. Visszafordultam, majd szomorúan konstatáltam, hogy ez a lift valóban csak eddig hoz, innen másik liftet kell találnom. Körbejártam az emeletet, sehol egy másik lift. Hát jó. Sebaj, van lépcsőház, bizonyára találok egy jó liftet egy szomszédos emeleten. Felmentem a 9. emeletre, ahol rá kellett jönnöm, hogy azontúl, hogy nem vezet tovább lépcső, a badge-em sem enged át az ajtón. Hát jó! Akkor visszamegyek a 8.-ra a lifthez, vissza az SBO-ra és onnan majd újrakezdem, keresek egy másik varázsliftet a 14-re. Igen ám, de a 8. emelet folyosójára sem tudtam már visszamenni, a badge-em itt is cserbenhagyott. Ahogyan ezután sorban a hetedik, a hatodik és az ötödik szinten is. Nagyszerű! Már 10 perce elindulhattam volna haza, de nekem mégis sikerült kizárnom magam tök egyedül egy lépcsőházba. A lányok pedig mind más kórházi épületben vannak, még csak ők sem tudnak kiszabadítani, a kórházban pedig senki sem jár a lépcsőn, valószínűleg, csak a következő tűzriadó alkalmával derül ki, hogy az emeletek között ragadtam. Amint ezt a gondolatmenetet végipörgettem a fejemben és kezdtem feladni, hogy valaha visszajutok a senkiföldjéről a 14. emeletre, a negyedik emeletre érve végre beengedett a kártyám. Megszabadultam, mehetek haza! Innen megtaláltam a központi liftet, uccu, fel a 14.-re, boldogan vágtattam a rezidensszoba felé vezető folyosón, hogy összeszedjem a táskám, nyúlok a kilincs után, amikor…

….
….
….
Megint kizártak.

Juhász Lilla

2016. november 30.