2016. december 1., csütörtök

Idő élni

Gyönyörű az ősz Buffalóban. Ezt senki nem mondja előre. Azt már a jelentkezéskor tudtuk, hogy a tél sokszor viharos és kegyetlenül hideg tud itt lenni, de senki nem riogatott azzal, hogy az ősz mennyire csodálatos lesz. A hetedik emeleti lakásból napról-napra tudjuk követni a külvárosi Buffalo farengetegének színváltozásait. Reggel a munkába menet is ezen gondolkodom, ahogy a sárga-piros leveleket rugdosva az utolsó napomra indulok a klinikai onkológia gyakorlatra. 

Sokan írtak már itt arról, hogy milyen is ez a kórház, a Roswell Park Cancer Institute. Azon elmélkedem (45 perc alatt rengeteg mindent végig lehet gondolni), hogy mit is szeretnék megosztani, illetve, hogy mit tanultam az elmúlt hónapban. Mert ez a legfontosabb kérdés minden rotáció végén: „Mit tanultam itt?“. 




Ha egyszerűen szeretném kifejezni, akkor megtanultam gyakorlatban is, hogy mi az igazi célja a gyógyító munkának. Rugdosom tovább a leveleket a precizitással elsimított betonjárdán, és az a legnehezebb kérdés, hogy mégis, hogy magyarázzam el, hogy mit értek ez alatt.
Gyerekkorom óta szeretem a kórházakat, mindig is egy félelemmel kevert izgalommal töltöttek el.
A fertőtlenítő szag, a jellegzetes színű falak, az orvosok és nővérek, illetve a kérdés, hogy vajon melyik betegnek mi a betegsége. Ezt a gondolatot találtam a legizgalmasabbnak. Gyerekként a váróban azzal múlattam az időt, hogy fejben próbáltam kitalálni, ki miért jött a kórházba, furcsa gyerek voltam.
A Roswell egy szokatlan kórház - gondolom, ahogy belépek a főbejáraton. Ebben a kórházban összesen három fajta embert találunk. Az ellátó személyzetet, a kísérőt és a tumoros beteget. Természetesen nehéz abba belegondolni, hogy ezek kombinációi is fennállnak, csak nem tudunk róla.
A tumoros beteg. Talán soha ennyit a rákról, mint betegségről nem gondolkodtam. Bár hatodik éve próbálom elsajátítani a medicinát, még mindig enyhén érzem azt a hideg végigfutó érzést, mikor valaki azt mondja - „ a betegnek rákja van“. Az egészségügyön kívül dolgozóknak ez a szó és ez a mondat talán egyenlő a halálos ítélettel, a senyvesztő kemoterápiával, és a szenvedéssel. Ebben az egy hónapban ez a hideg, bénító érzés megszűnt bennem létezni, kioltódott, és megerősödött az a bátrabb érdeklődés és segíteni akarás, amit már korábban a nem rákos betegeknél jól ismertem.
Belépve a kórházba nem szokványos a hangulat, élő zene szól, gitár vagy zongora formájában, sokan ismerősként köszöntik egymást, és az atmoszféra egyáltalán nem olyan, mintha egy haldoklókkal teli épületbe lépne be az ember. Mert nem is ez a helyzet. Itt minden a reményről és a küzdelemről szól.
Ahogy felérek a leukémia osztályra, ahol már két hete dolgozom, szembejövő betegek köszöntenek, akiket már jól ismerek, hiszen hetek óta itt vannak ők is. Éppen a reggeli köreiket „futják“ az osztályon.
Két kör séta az osztályon egy mérföldnek felel meg. A nővérpult mellet díszeleg egy nagy, fehér tábla, amelyen vezetik a nővérek, hogy ki, mennyi mérföldnél jár, a verseny nagyon szoros. A rekordtartó fiatalember 90 mérföldet tett meg 20 nap alatt, ezzel is motiválják a betegeket, hogy kikeljenek mindennap az ágyból, ami sokszor nem könnyű. 


Két betegem van, gyorsan tájékozódom a legújabb vizsgálatok eredményeiről, beszélek állapotukról az ápolókkal és indulok a reggeli vizsgálatra. Az első betegem, akit két hete kaptam meg, egy 26 éves fiatalember, akut leukémiával került be hozzánk.
Bekerülése után 2 nappal már meg is kezdődött a kemoterápiája. Talán az ő esete az, amely legmarkánsabban leírja, miért is tanulom azt, amit tanulok. Enyhe megfázásos tünetekkel, lázzal, rutin laborral érkezett háziorvosától a kórházba, majd közölték vele, hogy leukémiás, és az elkövetkező 2 évben aktívan ezzel fog harcolni. Eddig a pontig egyetemistaként tanult, élte az életét, mint ahogy mindannyian tesszük.
Amint két hét bennfekvés után belépek a szobájába, nincsen drámai zene, síró család vagy kétségbeesés a légkörben. Ez a valóság, reggel van, a betegem felébred, köszöntjük egymást, megkérdezem mindenről, megvizsgálom és jól van, mint ahogy az elmúlt két hétben is jól volt. Persze valószínűleg nem lesz mindig így, de nagyon jól tolerálta a teste a kemoterápiát, és jól érzi magát. A család és barátok gyakran vannak nála, csodálatos támogató rendszere van.
Ahogy kisétálok a szobájából, elköszönök tőle, mivel az utolsó napomat töltöm. Sok szerencsét kívánok neki és kitartást, és mindeközben tudom, hogy talán soha nem fogja elfelejteni az arcomat. Én neki egy vagyok azok közül, akik ott voltak, amikor megtudta, hogy beteg. Az elmúlt hónapban sok olyan orvos-beteg beszélgetésben vettem részt megfigyelőként, vagy az ellátó személyzet tagjaként, amikor a beteg akkor tudta meg, hogy rákos. Amit pedig megtanultam, az az, hogy az emberi szem nem beszél nyelveket. A betegek, amikor megtudják, hogy tumoros betegségük van, ugyanazon a nyelven szólnak a szemeikkel. A tehetetlen kétségbeesés és a nyers segítségkérés sugárzik belőle. Ilyenkor tudom azt, hogy az az ember, bár sok nem köt össze minket, örökké emlékezni fog az arcomra, csak azért mert éppen én is ott vagyok, ebben a pillanatban. Én a betegek arcára talán nem is mindegyikre, de erre a tekintetre és erre az üzenetre a szemekben mindig emlékezni fogok. 


A vizit után leszaladok a földszinti aulába, ahol igazi amerikaiként sorba állok egy Dunkin‘ Donuts kávéért. Ahogy ott állok a sorban, csak a fehér köpeny és fonendoszkóp jelzi, hogy nem vagyok tumoros beteg, vagy tumoros beteg hozzátartozója. Fáradt vagyok és éhes, kissé ingerült is, bár nincs kimondottan jó okom rá. A kiszolgáló lány hasonló jó kedvében nem örül a kelet-európai akcentusomnak, háromszor visszakérdez, hogy biztos nem kérek-e karamellás-epres-vaníliás-mindenízű szirupot a cappuccinómba. Nem kérek. Nem, köszönöm. Nem kérek. Nem lettünk legjobb barátnők, de a tranzakció megtörtént. Ahogy várok a szomorú, nincs benne semmi cukor cappuccinómra, egyszer csak hangos kolompolás ébreszt fel a mindennapos morgolódásból. A hall másik oldalán egy falra függesztett sárgaréz kolompot kongat egy 60 év körüli úr. Mindenki arra szegezi a tekintetét, amerről a hangot halljuk és egyszerre az egész földszint népe tapsolásban és hangos ujjongásban tör ki. Emberek ölelkeznek és fognak kezet a harangot kongató úrral. Tudom mit jelent a kis harang, tudom mit jelent az ujjongás, és máris egy büszke mosoly ül ki az arcomra.


 Megérkezik a cappucinom, most már az eladó lány is mosolyog, átnyújtja a forró papírpoharat, ő is tudja mit jelent ez. El is felejtettük, hogy mindkettőnknek milyen nehéz az élet.
  Mint korábban megtudtam, a csengőt akkor kell megkongatnia a betegnek háromszor, ha a betegsége remisszióba kerül, vagyis tumormentesnek mondhatja magát abban a pillanatban. Ez minden, amiért ebben a kórházban dolgoznak.




 A kis csengő azt jelenti, hogy valaki tovább fog élni. Persze nem örökké, de tovább.
Időt jelent. Azt az eredményt jelenti, amiért minden orvos és nővér dolgozik: időt, élni. Akármit is jelentsen egy indivídumnak az „élet“, azt jelenti, hogy abból még többet kap.
Az elmúlt egy hónapban megtanultam értékelni az időt, akkor is, ha kevés. Szeretni, táncolni, zenélni, sétálni az őszi fák alatt, még látni, ahogy a gyermek először iskolába megy, látni az unokákat, még elmenni az unoka esküvőjére. Mindent jelent, amit még az életben a beteg csinálni akar.
Ahogy sétáltam az utolsó napomon hazafelé, az őszi nap még melegítette az arcom, de az őszi szél már meg-megcsípte, hallottam a kis harangot visszhangozni a fejemben. Ahogy rugdostam a színesebbnél színesebb faleveleket az utcán, és ismeretlenek mosollyal köszöntöttek hazafelé menet, hallottam a kis harangot visszhangozni. Ahogy hazaértem a hosszú nap után és lehuppantam a kanapéra, elöntött a sok érzés, amit a nap során megtapasztaltam, szép sorjában mellém ültek a lányok, akiket kis családomként szerettem meg az elmúlt két hónap alatt. Egy baráti beszélgetés, egy ölelés, egy vállra helyezett kéz, egy megértő tekintet, egy rossz vicc, amin mindannyian hangosan nevetünk, és hallom a kis harangot visszhangozni a fejemben:
„Idő élni“.


Petykó Zsuzsanna Ida
2016. november 30.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése