Sziasztok!
Sz.
Tünde vagyok Szegedről.
Előrebocsátanám,
hogy csak akkor olvassátok el a beszámolómat, ha szándékotokban áll kedvet
kapni a cseregyakorlathoz, mert nekem nagyon tetszik itt! :)
Ennek megfelelően ez egy lelkesítő „beszéd” lesz.
Én
az októberi turnust választottam, méghozzá azért, mert a „veterán”
cseregyakorlatosok azt mondták, ha csak tehetem, a sarasotai konferenciát ki ne
hagyjam. Persze sok mindenkivel beszéltem jelentkezés előtt, és mindenki a
saját turnusát dicsérte.
Az
októberi konferencia a sarasotai talalálkozó, a Halloween, a Thanksgiving miatt
jó, a januárit azok választják, akik szeretik a telet (és tényleg csak azok
válasszák! Elvégre is Kanada alatt vagyunk egyből). A tavaszit azok, akik szeretik
az ébredő természetet (bár ez itt kicsit csalóka, mert nagyon elhúzódhat a tél
és nem ritkán még áprilisban is esik a hó, szóval a természet itt kicsit lusta,
ami az ébredést illeti). A nyárit meg egyértelműen azok, akik szeretik a
gyönyörű időt, ilyenkor lehet a legtöbbet kirándulni, viszont olyankor sokan is
mennek szabadságra az orvosok közül, ami a gyakorlat szempontjából kevésbé
előnyös.
Én
a belgyógyászattal kezdtem a buffaloi pályafutásom. Négy hét endokrinológia és
négy hét általános belgyógyászat (itteni kód nevén: hospitalist). Senki ne
ijedjen meg, az endokrinológia NEM kötelező a belgyógyászaton belül, viszont
engem érdekel, ezért külön kértem, hogy a fele időt had tölthessem ott. Megérte
kiutazgatni minden nap, mert rengeteget tanultam. Az orvosok kedvesek voltak,
türelmesek, kérdés nélkül is nekiálltak elmagyarázni a dolgokat. Néhány napig
“shadowing” pozíciót töltöttem be, bár szerintem részükről akár egyből munkába
is állhattam volna, majd megpróbálkoztam én is azzal, amit a medikusoktól
kezdve, a rezidenseken át a szakorvosjelöltekig mindenki csinált:
betegfelvétel, anamnézis, betegvizsgálat, majd referálás. Az itteni rendszer
úgy működik, hogy van néhány (helye válogatja, hogy mennyi) “attending doctor”.
Ők a szakorvosok és ők azok, akik szinte soha nem mennek egyedül a beteghez,
ugyanis az attendingeknek referál mindenki. Miután az orvosi szobában
megbeszéltétek a beteg kórtörténetét, miért van itt, milyen gyógyszereket szed,
megkérdezi tőled, hogy te milyen terápiát javasolnál ebben a helyzetben, együtt
visszamentek a beteghez és ezúttal az attending beszélget a beteggel. Nagyon
gyorsan és sokat lehet tanulni így, mert ha valamiben nem vagy biztos, vagy
valamit nem értesz, akkor azt bátran meg lehet kérdezni még az orvosi szobában
zajló referálás alatt. Először persze ijesztőnek tűnt az egész, mert bár azok,
akik ide kikerülnek cserediáknak, mind nagyon jól tudnak angolul, néha azonban
a betegek azok, akik kevésbé beszélik jól a nyelvet. A beszédhibás, nagyon
furcsa akcentusokról nem is beszélve. De mindent meg lehet oldani! Én volt,
hogy a beteggel és a fiával voltam 45 percig a rendelőben, mert az anyuka (a
beteg), egy szót sem beszélt angolul, és a gyenge középfokú angollal rendelkező
hozzátartozó fordított laosziról angolra és vissza. Ami még ment is volna, ha
egy jó muffin receptről és az időjárásról beszélgettünk volna, de itt inzulin
adagolásról és egyéb komoly dolgokról volt szó. A majd egy órás beszélgetés
után odamentem az attendinghez, hogy ne haragudjon, de abban sem vagyok biztos,
hogy mindent értettek, amit kérdeztem, és nagyon sajnálom, de azt hiszem meg
kellene együtt is nézni a beteget. Megnézte a kórlapot a doki és sajnálkozó
tekintettel megkérdezte, hogy meddig voltam benn velük, mert Ő mindig egyből
tolmácsot hív, ismeri a beteget és tudja, hogy nem tudnak angolul. Szóval,
nekem nem mondta senki, hogy lehet tolmácsot hívni, de most már ezt is tudtam.
A
négy hét alatt rengeteg olyan esetet láttam, amit otthon nem. Volt agyalapi
mirigy tumor, ami extrém sok prolactint termelt, voltak transznemű betegek,
akiknek a hormonszintjeivel kellett zsonglőrködni, hogy az általuk választott
nemnek megfelelő külső nemi jelleget erősítsük. Életemben először hallottam thyroid
bruit-t és láttam acromegáliás beteget. Először történt velem olyan, hogy nem
tudtam megmérni a beteg vérnyomását, mert a legnagyobb mandzsetta sem érte
körbe a karját; megtanultam
értelmezni az inzulin pumpákról letöltött adatokat, azt hogy mikor, milyen
inzulint adunk, és hogyan változtatjuk a dózist, mikor adunk hozzá egyéb
gyógyszereket, azt hogy mi az a “sliding scale”. Volt olyan Cushingos beteg,
aki a tankönyv minden, de tényleg minden tünetét mutatta. Megtanultam mi az a
fishbone diagram, mi a dexamethasone suppression test, és sok-sok gyógyszernév
és gyógyszerhatás ragadt rám. Ez utóbbiak nagyon átláthatatlannak tűntek
először, de 1-2 hét és belejön az ember, azután már csak ránézel a
gyógyszerlistára, és egyből tudod, milyen betegségei vannak a betegnek. Így
visszagondolva, sokkal nehezebb volt az orvosok nevét megjegyezni (szinte
mindenki Indiából jött, ami nem lenne gond, de majdnem 3 hétbe telt, mire
megtanultam mindenki nevét), mint a gyógyszerekét vagy azok hatásmechanizmusát.
Tudom,
hogy az endokrinológia nem a legkedveltebb terület, de ha kicsit is érdekel, én
csak ajánlani tudom, hogy ha nem is 4 hetet (elég kemény volt a munkaidő, mert
ha 5 körül végeztünk, akkor mindenki örömtáncot járt…általában 6-7 között volt
vége a napnak), de néhány hetet töltsön itt, mert garantáltan rengeteget fog
tanulni, megismerhet amerikai orvostanhallgatókat (ők forgó-rendszerben érkeznek
ide, szóval adott napokon, adott emberek), és biztosan rengeteg élménnyel
gazdagodva tér majd haza.
A
négy hét endokrinológia után, fájó szívvel, de “elköltöztem” a Buffalo General
Hospital-ba, hogy megkezdődjön a hospitalist gyakorlat.
Itt
nem team-ben dolgozik az ember, hanem minden napra meg van határozva, hogy ki
az “ügyeletes” hospitalist, aki majd foglalkozik veled. Tehát olyan, mintha
8-tól 5-ig egy magánórán lennél, ami nekem nagyon tetszett. Voltak borzasztóan
lelkes és némileg kevésbé lelkes orvosok is, szerencsére több volt a
borzasztóan lelkes. A hospitalist tulajdonképpen belgyógyász (a szakvizsga után
dolgozhat belgyógyászként vagy hospitalist-ként). Amikor megérkezik a kórházba
a beteg, akkor a hospitalist is megvizsgálja, felveszi, felügyeli a
vizsgálatokat, konzultációt kér másoktól, ha ezt látja szükségesnek.
Hospitalistként nagyon mozgalmas az élet, mert nem egy emeletre korlátozódik a
munka, hanem össze-vissza menni kell az emergency room-tól kezdve az
ortopédiáig mindenhova, néha még másik kórházi épületbe is, tehát előbb vagy
utóbb szinte bejárod az egész BGH-et. Minden orvosnak más a ritmusa és a
módszere. Volt, akinél az volt a menetrend, hogy amikor megérkeztem, kaptam 4-5
beteget (persze általában különböző emeleteken), akiket fel kellett keresnem,
megnézni a kórlapot, kikérdezni a beteget, megvizsgálni, majd referálni a
hospitalistnak. Ezek után pedig együtt mentünk a beteghez. Közben átbeszéltük
az adott betegséget, terápiás lehetőségeket, mi miért jó és miért nem az,
illetve ha még felmerült valami érdekesség, akkor azt megkaptam “házi
feladatnak”. Vagyis, tájékozódni kellett az adott témával kapcsolatban, otthon utána
olvastam (illetve a kórháznak van egy remek könyvtára is), másnap pedig
beszámoltam, hogy mit tudtam meg. De volt olyan orvos is, akinek az volt a
módszere, hogy minden beteghez egyből együtt mentünk, közben ő mindenfélét
magyarázott, ha valami érdekeset hallott/tapintott, akkor megkérdezte, hogy
szeretném-e én is meghallgatni/megvizsgálni a beteget.
Szóval
szerintem ez is egy nagyon hasznos gyakorlat. Személy szerint picit hiányzott,
hogy nincs más, csak ketten vagyunk az orvossal, de ugyanakkor nagyon sok idő
maradt arra, hogy megbeszéljük a dolgokat, de ugyanakkor rengeteg beteget
lássunk.
A
neurológia volt a másik gyakorlat, amit Buffaloban teljesítettem. Két hétig
voltam a stroke team-ben és két hétig az általános neurológián. Mindkettő esetében
csapatban dolgoztunk, ami nagyon hangulatos volt és konstruktív. Volt idő
ismerkedni is, bár a tempó legtöbbször nem volt lassú. Személy szerint, nekem
az általános neurológia jobban tetszett, mint a stroke team, de utóbbi is
rendben volt, viszont két hétnél tovább nem érdemes többet tölteni ebben a
csapatban, hacsak nem érdekel valakit nagyon a stroke, mert itt aztán tényleg
mást nem is lát az ember. Esetleg, amikor valamelyik osztályról konzultációt
kérnek a stroke team-től, de azután kiderül, hogy a betegnek nem is agyvérzése
van, hanem valamilyen egészen más neurológiai hátterű baja, de olyankor amint
kimondják, hogy ez nem stroke, hívják az általános neurológiáról az ügyeletes
orvost. A reflexkalapács és a lámpa hamar előkerült, mert nem mindig a
sürgősségire rohantunk, illetve követnünk is kellett néhány beteget. Így aztán
a reggeli elosztás után mindenki megvizsgálta a “saját betegét”, referáltunk,
és együtt megnéztük az adott napi összes beteget. Volt egy nagyon kedves
attending, akit Dr. C.-nek hívtak. Picike, kis aranyos doki volt, és imádott
tanítani, úgyhogy többször volt szerencsénk “külön órákhoz” is a részéről.
Amikor épp nem volt beteg/konzultáció, akkor jött, hogy “ok, let me teach you
something” és mindig kitalált valami érdekes témát, amiről beszélt nekünk.
A
másik két hétben már nagyon sok érdekes eset is volt. Voltak epilepsziás
betegek, agytumor, Creutzfeld-Jacob betegség (ez igen ritka és nehezen
diagnosztizálható, szóval különösen izgalmas volt látni, hogyan jutunk el a
diagnózishoz biopszia nélkül), Devic’s disease, ami szintén nagyon ritka, drog
túladagolás, hallucináló beteg, központi idegrendszeri vasculitis és még
sorolhatnám.
Ami
miatt szerintem az októberi turnus a legjobb (mint mondtam, mindenki elfogult a
saját maga által választott turnussal szemben), az egyrészt a gyönyörű ősz New
York államban, másrészt a fentebb említett happeningek. :)
Egyszóval
én mindenkinek csak ajánlani tudom a gyakorlatot! Rengeteget lehet tanulni, a
környezet stimuláló, az orvosok segítőkészek és szeretnek tanítani. Úgyhogy
hajrá! Gyertek és próbáljátok ki magatokat Buffalo-ban!
2013. 12. 03.
Sz. Tünde
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése