Az endokrinológián

Kedves Olvasó, kedves Leendő buffalói diákok! Első rotációnk végére érve jelentkezem Buffalo-ból és remélem, beszámolómmal sikerül megfelelő képet festenem az itteni mindennapokról, hogy lássátok, mibe vágtok bele, amikor jelentkeztek a programra! J

2016. szeptember 15-én az esti órákban érkeztünk Toronto-n keresztül Buffalo-ba a három másik társammal, Borival, Petrával és Zsuzsival. Ezt az útvonalat javaslom minden leendő buffalói cserediáknak, lényegesen olcsóbb Kanadán keresztül az Államokba utazni és van közvetlen Budapest-Toronto járat, kedvező áron. Ekkor még találkoztunk az előző turnussal – nagy szerencsénkre, mert igencsak rászorultunk a kezdeti útmutatásukra, tanácsaikra. Első napunkon, pénteken, bekísértek bennünket Éva nénihez, megcsináltattuk a badge-eket, elintéztük a gyakorlat megkezdéséhez szükséges papírmunkát. Megmutatták, hol tudunk bevásárolni, hol találjuk a kerékpárszervízt és elmentünk egy Welcome-Goodbye vacsorára, kipróbálni a híres buffaloi chicken wings-t (Isteni!). Szombaton elbúcsúztattuk a nyári turnust, kitakarítottunk, bevásároltunk, főztünk (Petra személyében fantasztikus főszakácsot ismerhettünk meg J), illetve sokat pihentünk és próbáltunk adaptálódni az itteni időzónához.

Az első gyakorlatomat (belgyógyászatot) a Maple Road-on található Kaleida Diabetes and Endocrinology Center of Western New York-ban töltöttem. A legelső alkalommal Éva néni férje, Pista bácsi kivitt kocsival és megmutatta, hol találom a buszmegállókat. Nem fogok mellébeszélni, nem túl egyszerű a maple road-i Diabétesz Központba a kijutás reggelente. Ha Buffaloba – meg úgy egyáltalán Amerikába – érkezik az ember, rövid úton átértékelődik benne a távolság fogalma. A lakástól a Buffalo General Hospital-ig (ahol a gyakorlatok többségét tölthetik az itt tanuló hallgatók) egy harminc perces gyorsgyaloglással lehet beérni. Innen 7.07-kor indult a buszom a South Campusra, ahová egy 20 perces buszút után érkeztem, majd egy másik buszra szállva és még további negyedórás buszozás után értem a North Campusra. Innen még további félórás gyaloglás után érkezik az ember a Maple Roadra, körülbelül 08.15-kor. Az endokrinológián egyébként olyan fél 9-9 körül kezdődik a munka, úgyhogy nekem bőven elég volt ilyen „későn” beérnem gyakorlatra (itt az orvosok általában fél 7-7-kor kezdenek dolgozni, bár szakirány függő, a sebészeten még ennél is korábban). Délután/este ugyanez az út haza. Igazából nekem nagyon nagy szerencsém volt, kiderült, hogy több rezidens is a közelemben lakik, itt, Delaware Avenue-n, így sokszor vittek el/hoztak haza munkából J.

És akkor a gyakorlatról: ez a Diabétesz Központ valójában egy endokrinológiai járóbeteg-centrum, túlnyomóan visszajáró cukorbeteg és pajzsmirigy-problémákkal küzdő páciensekkel. A munka menete úgy néz ki, hogy bejön a beteg, a váróból a nővérek kísérik a vizsgálóba, vérnyomás-, pulzusmérés, laboreredmények lekérése, majd egy rezidens vagy egy fellow (endokrinológusnak specializálódó belgyógyász szakorvos) bemegy a beteghez, alaposan kikérdezi, megvizsgálja (ez körülbelül fél óra - 45 perc), majd referálja a beteget valamelyik szabad attendingnek (kvázi főorvosnak), ezután az attending visszamegy a vizsgálóorvossal a beteghez, jóváhagyja a terápiát, felírja a gyógyszert és útjára bocsájtja a beteget. Én mindig valamelyik rezidenshez vagy fellow-hoz csapódtam és együtt kérdeztük ki, vizsgáltuk meg a beteget. Nem kértem, hogy egyedül vizsgálhassak beteget, nekem nem volt hozzáférésem az itteni „medsol”-hoz, emiatt nehézkes lett volna a vizsgálat, és őszintén bevallom, 1,5 hetes adaptációra volt szükségem, hogy a „130-as” vércukorérték informatív legyen számomra J. Azonban a negyedik hét végére már annyira belejöttem, hogy már ránézésre meg tudok állapítani egy HbA1c értéket, nem kell hozzá laborvizsgálat se! ;-) Az utolsó nap az egyik rezidens – mondván, hogy utolsó napom és meg kell ünnepelni – bedobott a mélyvízbe és engem ültetett az attending elé referálni. Nem mondom, hogy profin ment, de valahol el kell kezdeni! Következő héttől úgyis neurológián leszek, ahol saját beteget kapunk majd és hozzá kell szokni a rendszeres referáláshoz. A klinikán megforduló betegek többsége valóban diabéteszes, kisebb részük pajzsmirigybeteg. Emellett hypo/hyperparathireózisos, osteoporotikus betegünk is megfordult kisebb számban és egy Addison-kórossal is találkoztam a rotációm során, de „sajnos” huszonéve jól kontrollált beteg, így a tankönyvi tüneteket nem mutatta.

         Összességében jól éreztem magam a gyakorlaton, végig partnerként kezeltek az ott dolgozók, sokan közülük örömmel magyaráztak, teszteltek kérdéseikkel. Az egyik kedvenc fellow-m, akivel elég sokat dolgoztam együtt, egy szíriai orvos volt, vele búcsúzóul alkut kötöttünk: nekem madártejet kellett készítenem neki (egy tavalyi magyar hallgató csinált neki), ő pedig baklavát hozott nekem J. Az időjárás is nekem kedvezett, ez alatt a négy hét alatt végig olyan kellemes, vénasszonyok nyara-őszünk volt, amire sok buffalói lakos is rácsodálkozott, így nem jelentett gondot a reggeli séta-buszozás. A diabétesz terápia beállításáról és a beteg nyomon követéséről is sokat tanultam, és jó volt megfigyelni az itteni orvos-beteg kommunikációt is. A legnagyobb különbség az otthoni paternalisztikus orvos-beteg kapcsolattal összevetve az, hogy itt a beteget teljesen egyenrangú félként kezelik az orvosok a terápia megtervezésében, nagy türelemmel, a laikus számára leegyszerűsítve magyarázzák el nekik az állapotukat, a terápia fontosságát és a megfelelő compliance hiányának a következményeit. Nemcsak azt mondják el a betegnek, hogy „Hölgyem, a piros tablettát vegye be naponta 2x azért, mert.”, hanem elmagyarázzák neki a gyógyszer hatását, felhívják a figyelmet az esetleges mellékhatásokra, és ha a beteg mellékhatásra panaszkodva fordul az orvoshoz, közösen találnak rá módot, hogy a terápiát módosítsák. Ez rám nagyon mély benyomást tett, sajnos otthon (bár érthető okokból) nem tudnak az orvosok félórákat, órákat szánni a betegekre, így a beteg terápiás döntéshozatalba történő bevonása is ritkábban történik meg.

                A négy hét során jutott idő kikapcsolódásra is. Ellátogattunk Toronto-ba és a gyönyörű Niagara vízeséshez is, megnéztünk néhány buffalói bárt és voltunk mozizni 6 dollárért. Ez nagyon nagy szó, mert ilyen olcsón azóta sem találtunk mozijegyet – de továbbra is kitartóan keresünk ;-) . Voltunk Sunday Brunch-on egy itt megismert román lánnyal, és M. Lászlóékkal meglátogattuk a híres-neves Dent Institute-ot is. Ilyen sűrű program mellett csak úgy repül az idő, szinte hihetetlen, hogy már 1 hónapja itt vagyunk. Szerencsés vagyok, amiért ezzel a három lánnyal kerültem egy turnusba, a világ végén azért nagyon nem mindegy, kikhez megy haza az ember egy fárasztó nap után – de hozzájuk nagyon szeretek hazaérni! J

 ui.: A kávé. Megláttam, hogy a Bori írt a kávéról. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla. Az itteni kávé borzalmas. Nem kávé. Egy hétig hányingerem volt tőle, minden nap. Most már kezdem szokni, legalább hányingerem nincs. De tényleg, őszintén szeretném feltenni a kérdést minden alkalommal, amikor kávét veszek egy itteni kávét áruló embertől, hogy: „Really? Reaaaaallllly? You call THIS coffee?? Are you kidding me??” Egyszer fel fogom. Egyszer fel. 

Juhász Lilla

2016. november 2.