Mennék is és maradnék is…

Az utolsó hónap is fantasztikusan telt Buffalo-ban. Két hónap sebészet után a Buffalo General Hospital (BGH, „bídzsíécs”) neurológiai osztályán voltam. Közben sikerült utazgatni is, és lassan egységes egésszé állt össze az is, hogy mennyi minden történt három hónap alatt. El tudnék képzelni hosszabb időt is Buffalo-ban, de most már jó lesz hazamenni is.

A neurológia gyakorlat nagyon érdekes volt. Az ország harmadik legnagyobb stroke-centrumában voltam két hétig, majd az általános neurológiai osztályon újabb két hétig. A „stroke-on” megtapasztaltam, hogy milyenek egy protokollokat betartó, nagyon magas színvonalon működő osztály mindennapjai. A legjobb az volt, amikor az angiográfiai műtőbe is bekérezkedtem, és a szemem láttára kezdte el mozgatni a beteg az addig bénult tagjait a vérrög eltávolítása után (mindössze 40 perccel azután, hogy belépett a kórház ajtaján). De az általános neurológia is érdekes volt, nagyon sok különleges esetet láttam. Utólag csak azt bánom, hogy előtte nem készültem fel egy kicsit jobban neurológiából, mert néha csak kapkodtam a fejem, hogy kinek mi a diagnózisa, és mi miért történik.

A gyakorlat utolsó napjára pedig dr. M. Lászlótól is kértünk egy találkozót. Meglátogattuk a Dent Towerben, vagyis a világ legnagyobb neurológiai magánklinikáján, amelynek ő a vezetője. Különleges tapasztalat volt látni egy orvosi és üzleti szempontból is jól átgondolt intézmény működését. Meg jó volt újabb magyar orvosokkal megismerkedni.

Dr. M. László magyarázza, hogy hogy szokott a betegeknek magyarázni.

Az utolsó hónap ezen kívül az utazásokról is szólt. Előbb a Niagara kanadai oldalát néztük meg, utána Pittsburgh-be néztünk le egy fél napra, aztán Washington D. C.-be egy hosszú hétvégére. A gyakorlat után pedig (már egyedül) meglátogattam az amerikai magyar cserkészek hagyományos nagy akadályversenyét Fillmore-ban, végül pedig New York Cityben búcsúztam el a májustól.

Mielőtt a kalandok további apró részleteibe bocsátkoznék, el kell mondanom, hogy Buffalo mennyire nagyszerű város elhelyezkedése szempontjából (is). Egy csomó nevezetes látnivaló elérhető távolságra van onnan. Szinte minden hétvégén béreltünk egy autót, és kinéztünk valami jó helyet, amit mindannyian látni akartunk. A pár órás autóutak nagyon jó hangulatban repültek el, a költségeket megosztva pedig az ár-érték aránya is kiváló volt ezeknek a kirándulásoknak.

A pittsburgh-i esőben nem volt őszinte a mosolyunk

A Niagara másik oldalához elvittük Avat is, a kedves amerikai lányt, akivel itt barátkoztunk össze, sőt vele együtt lementünk hajókázni is a vízesés közvetlen közelébe. Pittsburghben, Andy Warhol szülővárosában a Warhol múzeumot sikerült megnézni, illetve az eső miatt sietve a belvárost és a város mellett emelkedő dombot (és onnan a várost). Washington D. C., a főváros gyakorlatilag egy élő múzeum, rengeteg látnivalóval. Sok érdekes dolgot megnéztünk, de ennél is élénkebben él bennem a találkozás és a közös beszélgetések kedves vendéglátónkkal és egymással. Fillmore-ban jó volt egyet cserkészkedni kicsikkel és nagyokkal, találkozni öt-tíz éve nem látott vezetőkkel és befogadva lenni a közös munkába és szórakozásba. New Yorkban azt mondta a vendéglátóm, hogy „csak a Central Park egy hét”. Ennek ellenére igyekeztem öt napba sűríteni az egész város megnézését. Egész jól haladtam, de azért hagytam legközelebbre is. Hátha eljutok még valamikor ebbe az öt Budapestnyi hihetetlenül színes városba!

Úton Washington D. C. felé

Niagara Falls

Ami még egy szép élmény volt, hogy bárhová is mentem, mindig találkoztam vendégszerető magyarokkal Washingtonban is, Fillmore-ban is, New York Cityben is, ahogyan azelőtt Bostonban és természetesen Buffalo-ban is. Jó tudni, hogy egy ilyen hatalmas vendégszerető közösség, a magyar nemzet tagja vagyok – ebben az érzésben egészen megerősödtem az elmúlt három hónap alatt. Aki csak kijön ide, azt ajánlom, hogy igyekezzen minél többet megtapasztalni ebből. Tanulni, utazni és új embereket megismerni – én ezért jöttem ki ide, és minden percért hálás vagyok!

Sajnálom is, hogy vége. Most kezdtem csak igazán belejönni az itteni életbe. Maradnék még újabb három hónapot. De azért a szívem és a kötelességek hazahúznak. Köszönök mindent, remélem, otthon ugyanott folytatjuk öten, ahol most a gyakorlat végével abbahagytuk!

 

New York-i taxi

Naplemente Manhattan mögött a Brooklyn hídról

2017.06.09.

Bárdos Dávid

Az idő agy

                         A turnus utolsó hónapját a Buffalo Generalban töltöttem, neurológia gyakorlatot teljesítve. Ahogy azt már előttem sokan leírták, ez úgy szokott megvalósulni, hogy két hetet az általános neurológián, két hetet pedig a stroke osztályon van az ember. Mind a kettő tulajdonképpen egy-egy konzultációs team (minden betegnek van egy ’hospitalistja’, aki igazából kezeli), így nincs saját osztályunk, hanem a kórházban szétszórt betegeket kell napról napra követni. Az általános osztályon főleg azok jelennek meg, akiknek rohama volt, és ennek az okát kell tisztázni, illetve egy-egy megváltozott tudatállapot tarkítja még a képet. A napirend betegvizsgálat egyedül – megbeszélés – hooosszúúú vizit szentháromságában zajlik. A rezidensek mind nagyon kedvesek és segítőkészek, érdemes minél több kérdéssel fordulni hozzájuk, mert ha látják, hogy érdekli az embert, utána maguktól is elkezdenek tanítani.

A második két hét a stroke teammel hihetetlenül izgalmas és tanulságos volt! A kórháznak hatalmas (56 ágyas), gyönyörű sürgősségije van, ahova folyamatosan érkeznek a mentők és mentőhelikopterek. Van egy helikopter-leszálló az épület tetején, erre nagyon jól rá lehet látni az apartmanból J. A stroke osztályon kisebb a hangsúly a vizitelésen, ezt mindig hamarabb letudják. Ami izgalmassá teszi itt a munkát, hogy bármikor megszólalhat a ’stroke page’, és 5 percen belül a sürgin kell lenni a betegnél. Gyors betegvizsgálat a folyosón, be a CT-be, és döntenek is, hogy kapjon-e tPA-t a beteg. Hihetetlen volt először látni, hogy milyen flottul, szervezetten megy az ellátás. A beérkezéstől számítva a beteg maximum fél órán belül már kapja is a tPA-t, ha kell! Itt nincs olyan, hogy a kórházi szervezetlenség miatt kicsúszna valaki az időablakból, mindenki úgy a szívén viseli minden egyes beteg agysejtjeit, mintha a sajátja volna. Hogyha bizonytalan az eset, akkor pedig ott az akut MRI, hogy nehogy elnézzenek valamit. A legfelemelőbb eset egy idősebb nénié volt, aki NIH 14 score-ral érkezett meg (lábát-karját nem tudta mozgatni és teljesen aphasiás is volt). Meg is kapta gyorsan a tPA-t, majd az infúzió elindítása után 20 (!) perccel már teljesen normális volt, minden tünete oldódott, mozgatta kezét-lábát, nevetett, beszélgetett. Ez akkora élmény volt, az összes rezidens is a föld felett lebegett fél méterrel örömében. A betegellátáson túl minden csütörtök és péntek reggel voltak előadások, ezek mindig érdekesek és hasznosak voltak. Van, hogy nem teszik kötelezővé a megjelenést, de én mindenkinek csak ajánlani tudom őket. Az utolsó napunkon ellátogattunk a DENT-be. Ez egy teljesen hihetetlen világ, hogy milyen fejlett ellátás (is) létezik. Nagyon kedvesen foglakoztak velünk itt egész nap, az utánam jövőknek mindenképpen ajánlom, hogy menjetek el megnézni!

Közben egész jó idő lett így májusra (oké, azért nem volt olyan tavaszi idő, mint otthon májusban), ezért jobban ki tudtuk használni a hétvégéket. Én jártam a Finger-lakesnél, ez egy 2-3 óra autóval Buffalo-ból. Gyönyörű környék, természetjárók figyelmébe ajánlom. Sajnos még május elején le volt zárva a (Seneca lake-nél) a kanyon lenti ösvénye, ezért érdemes a nyári időszakban menni. Jártunk közben újra a Niagaránál, illetve egy napon elautóztunk megnézni Pittsburgh-öt. Tettünk egy rövid sétát (nagyon fújt a szél és esett eső, tehát ennyit a májusról), és meglátogattuk az Andy Warhol múzeumot.

Így teltek el az utolsó napjaink Buffalo-ban. Hálás vagyok, hogy mindezt átélhettem, remélem tudtam hasznos tippekkel szolgálni az utánam következőknek.

A gyakorlatot természetesen a HMAA mellett a Tempus Közalapítvány ösztöndíjának, a Campus Mundinak köszönhetem. Közülünk mindenki, aki megpályázta, elnyerte a finanszírozást, úgyhogy mindenképpen pályázzátok meg idejében!

2017. 05. 28.

Szima Mármarosi Eszter

Back to reality

Mindenképp szeretném javasolni az őszi-téli-tavaszi turnusok résztvevőinek, hogy mozduljanak ki, meneküljenek el egy kicsit a hideg elől. Szerencsére itt is lehet találni nagyon olcsó repülőjegyeket.

Nagyon jól esett egy hónapnyi hideg sötét tél (Március) után egy hétvégét a nyárban eltölteni Miamiban. (Vigyázat, egy ilyen nyári hétvége után talán még lehangolóbb lehet egy 10 órás munkanap után fél órát gyalogolni haza a hideg sötétben. De az élmények és emlékek miatt mindenképp megéri.) Amerika nem csak New York államból áll sem kulturálisan, sem természetileg.

Fantasztikus volt megtapasztalni Florida élettel teli nyüzsgését, élvezni a nyárias időjárást, fürödni az óceánban, testközelből megtapasztalni a trópusi élővilágot, olyan finom kubai ételeket enni, amit korábban sosem. Rengeteg életre szóló élményt szereztünk. Kipihentük az első hónap fáradalmait és feltöltődtünk a második hónapra.

Ezzel a kalandoktól kicsit fáradt, az élményektől boldog lendülettel kezdtünk neki a második rotációnknak, ami számomra a hasi sebészet volt.

Azoknak, akik nem sebészi pályát választanak a jövőben, azt kell mondjam, hogy a sebészek itt is csak sebészek. Tehát a személyiségekben ne számítsatok másra. Persze a körülmények sokkal jobbak, mint otthon, mind felszereltségben, mind a protokollok követésében.

Sok érdekes műtétet láttam, komplex esetek professzionális megoldását. Bizonyára nem én fogom otthon alkalmazni ezeket a műtéti technikákat, mégis gazdagodtam valami olyannal, ami elkísérhet jövőbeli karrierem során.

Egy kis, elmosódott emlék az utolsó sebészeti napról

Az amerikai oktatási rendszerben nem a tanárok számonkérése, hanem a diákok közötti kompetíció jelenti a nagyobb nyomást. Ez leginkább a sebészeti osztályon nyilvánult meg számomra. Nem volt előírt beosztás, csak megjelentünk azon műtétek előtt, amin részt szerettünk volna venni. S bár mindig bemutatkoztunk, az orvosok nem ismertek minket, nem tűnt fel nekik, ha éppen más műtéten voltunk és nem velük. Bármilyen kérdésre szívesen és részletesen válaszoltak, de nem kezdtek el maguktól magyarázni. Tehát követelményekben teljesen magunkra voltunk utalva.

Tanulságos volt megtapasztalni, hogy külső elvárások nélkül hogyan találja meg az ember magában a motivációt reggelente, hogy hosszú  műtétek sorozatára járjon, és az esetek és technikák tanulmányozása után kérdésekkel is készüljön.

A sok munka mellett ebben a hónapban is jutott idő kikapcsolódni is. Nagy örömünkre szolgált, hogy helyi barátokat is szereztünk, így kicsit közelebb kerültünk az amerikai valósághoz. Kirándultunk az Ethernal Flame-hez és egy igazi kisvárost is megismertünk közelebbről. A hétvégéket kihasználva megcsodáltuk New York City és Boston látnivalóit, mindkettő nagyon megéri, remekül éreztük magunkat, nem érdemes kihagyni őket.

Végül a tavasz is megérkezett ide Buffaloba is, egész pontosan április 11-én. Nárciszok, tulipánok és jácintok, mókusok, nyuszik és rengeteg madár teszik széppé az utunkat a kórházba minden nap.

 2017. május 21. 

Molnár Ágnes

Neurológia

A második hónapomat a Buffalo General neurológia osztályán töltöttem. Az osztály érdekessége, hogy kizárólag konzultációs feladatokat látnak el, nincsenek “saját” betegeik. Az első két hétben a “general team”-hez tartoztam. Őket leggyakrabban akkor hívják, ha valakinek rohama volt. De tulajdonképpen hozzájuk tartozik minden nem vaszkuláris eredetű neurológiai kórkép. A napot azzal kezdjük, hogy a senior rezidens kiosztja a betegeket, akiket meg kell vizsgálnia a többi rezidensnek, és a hallgatóknak. Amikor az attending - akik hetente cserélődnek - megjön, átbeszéljük az összes beteget. Majd közösen végigmegyünk a 16 emeletes kórházban, és csapatostul felkeressük a pácienseket. Ilyenkor az attending is elvégzi az alapvető neurológiai vizsgálatokat. Van, aki alaposabb, van, aki gyorsabb. Előfordult az is, hogy 6-8 órán keresztül tartott a vizit.

A hónap másik felét a stroke teammel töltöttem. Az alapfelállás nagyon hasonlít a másik csapatéhoz, de őket a nevükhöz híven agyi infarctushoz riasztják. Ennek megfelelően, ha bejön egy “stroke page”, akkor a csapat egy része azonnal lemegy a sürgősségi osztályra. Az egyetlen feladatuk ilyenkor eldönteni, hogy valóban stroke-ról van-e szó, és ha igen, alkalmas-e a beteg a trombolízisre. Ehhez persze szükség van egy CT-re. Ha a betegnek szerencséje van, és a 4,5 órás időablakon belül van, valamint egyéb kontraindikáció sincs, akkor megkapja az alteplase-t. Szerencsére volt alkalmam megtapasztalni, mire képes ez a szer néhány perc alatt - volt, akinek megszűnt minden tünete 10 percen belül. Természetesen nem alkalmazható minden esetben a tPA, és nem is mindig használ. De akkor sincs minden veszve, mert ha elég nagy ér záródott el, akkor az idegsebészek már viszik is a beteget thrombectomiára, függetlenül attól, hogy lizálták-e előtte vagy sem.

A hónap középső hétvégéjén New Yorkba látogattunk. Adorján és Heni jóvoltából mind az utat, mind a szállást olcsón megúsztuk. Kicsit messze laktunk a belvárostól, de metróval kb. 1 órán belül oda lehetett érni mindenhova. Így ha kicsit katonás tempóban ugyan, de sikerült jónéhány látványosságot megtekintenünk.

Én sajnos ezt a bejegyzést már otthonról írom, ugyanis a vizsgák hazahívtak. A hazautam hasonlóan simán ment, mint a 2 hónappal ezelőtti, az egyetlen érdekesség az a Buffalo - Toronto repülőtér buszjárat volt. Ezen a buszon összesen ketten utaztunk, mert úgy tűnik, a járat annyira új, hogy senki nem tud róla. Azért gondoltam megemlíteni, mert nehezen találtam rá erre a járatra, viszont nagyon praktikus. A később utazóknak talán segít a tervezésben, mert ha jó a csatlakozás, akkor egyértelműen olcsóbb és egyszerűbb Torontóba repülni, mint New Yorkba. Sőt, talán még a 2 átszállásos közvetlen Buffalóba megoldásnál is gyorsabb lehet.

2017. május 21.

Czigler András

Vese, prosztata és társai

A második hónapomat az urológiai sebészeten töltöttem, továbbra is a Roswellben. Ezen az osztályon kicsit máshogy mennek a dolgok, mint a mellkassebészeten, de gyorsan bele tudtam ebbe is szokni. Összességében itt kevesebb a műtét, volt nem egy nap, hogy egyáltalán nem is volt, viszont a clinic-en sokkal pörgősebb az élet. 

Alapvetően az urologián 2 team működik párhuzamosan, az egyik a vese csoport, a másik a prosztata-hólyag csoport. Az attendingek fixen vezetnek egy-egy teamet, míg a fellow-k havonta rotálódnak közöttük. A legtöbb műtét robotos, de előfordulnak nyitott, illetve nyitottá konvertált műtétek is. Nyitott műtéten csak a vese teammel voltam, (a másikkal nem is volt), és itt Dr. K. nagyon kedvesen magyarázott végig, őt igazán érdemes követni! A robotos műtétek különlegessége az, hogy 3D-s monitoron követhetjük, ami teljesen új élményt ad, nagyban megkönnyíti az anatómia felismerését. Tevékenyen közreműködni ezeknek a műtéteknek a végén, záráskor tudtam. A clinic-en (ambulancia) remek lehetőségem volt a betegtájékoztatást megfigyelni. Egészen más dimenzióban zajlik itt az orvos-beteg kommunikáció. Az orvosok végtelen türelemmel és empátiával fordulnak a beteghez, itt nem maradhat kérdés megválaszolatlanul. Különösen érdekes volt látni, amikor egy börtönlakót készítettek fel radikális prostatectomiára, itt érthető okokból több egyéb szempont is felmerült a műtét tervezése, időzítése és utógondozás kapcsán.

Az élet Buffaloban még mindig kissé télies volt, az első hétvégén havazott is. Azért igyekeztünk minél többet kimozdulni is, amennyire időnk engedte. Elmentem megnézni a tóparton álló 2 második világháborús csatahajót és tengeralattjárót. Főleg a nagyobbik hajó az érdekes, a tetejétől a legaljáig be lehet járni, aki erre vállalkozik, sok lépcsőzésre számítson! Persze megtaláltam a hajón a gyengélkedőt, orvosi vizsgálót és a műtőt is.

Az egyik hétvégén közösen ellátogattunk Bostonba. Rengeteg magyar él itt, úgyhogy könnyű volt ismerősöket találni itt. Jártunk a`tudósklubban`, ami főként a helyi magyar közösség havi találkozóhelye, illetve valamilyen tudományos előadás is mindig van. Most a kvantumszámítógépről hallhattunk egy érdekes prezentációt egy MIT-n kutató magyar diáktól. Igyekeztünk a rövid idő alatt az összes nevezetességet bejárni, és azt hiszem ezt egészen jól teljesítettük is, úgyhogy jól elfáradtunk a végére. Jártunk a Science Museumban is, ami inkább gyerekeknek szól, mint nekünk, de egy hídon van, ahonnan nagyon szép a kilátás. Boston gyönyörű város, egészen európai jellege van, mindenkinek csak ajánlani tudom!

2017. május 3.

Szima-Mármarosi Eszter

Sebészmennyország

Az elmúlt két hónapban elképesztően sokat tanultam a gyakorlat alatt, amit a Roswell Park Cancer Institute Gastrointestinal Surgery (Roswell Park Onkológiai Intézet hasi sebészeti) osztályán töltöttem. Több szempontból is sokat fejlődtem: tapasztalatokat szereztem másodasszisztensként, elmélyíthettem az elméleti tudásomat és fejleszthettem manuális képességeimet is. Mindezt ráadásul nyitott, laparoszkópos, sőt robottal asszisztált sebészeti esetek során. Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehettem!

Egy átlagos napon egy vagy két műtéten vehettem részt. Általában 7:30-kor kezdtünk és késő délutánig tartott a műtéti program (sokszor egyetlen műtét). Minden nap bemosakodhattam, és másodasszisztálhattam. Rengeteg dolgot láttam, úgymint pajzsmirigy- és mellékpajzsmirigy-műtéteket, nagyon sok minimálinvazív nyelőcsőműtétet, gyomorműtéteket, májműtéteket, majdnem tíz Whipple-műtétet, vékony- és vastagbélműtéteket, végbélműtétet, sőt HIPEC-kel kiegészített citoreduktív beavatkozást is a hashártyán. Mindig igyekeztem figyelni és megjegyezni, hogy mi történik. Nagyon sok minden egész más, mint otthon. Más az előkészítés, szinte kivétel nélkül medián metszésből operálnak, más a sebzárás, a tulajdonképpeni műtétről nem is beszélve. Mindenből a legmodernebb eszközöket használják, és mindenből annyit, amennyit csak kíván a sebész. Nagyon sok minden másképp működik, mint otthon, és egészen különleges volt ezt átélni.

Közben a hangulat is mindig jó volt a műtőben. (Főleg ha értettem, mit mondanak amerikai kiejtéssel a maszk alatt). Minden alkalommal volt lehetőségem kérdezni is a sebésztől a műtét előtt, sőt sokszor a radiológiai felvételeket is megnéztük együtt. Bármikor bármit kérdezhettem, sőt el is várták, hogy kérdezzek. A Roswell Parkban ez így megy: mindenki nagyon segítőkész, de elsősorban akkor, ha én is beleteszem a magamét: proaktív vagyok, érdeklődök, kérdezgetek.

Cserébe tőlem is kérdezgettek. Egyrészt anatómiai képleteket és a műtét következő lépéseit. Másrészt elméleti dolgokat az adott esettel kapcsolatban, mint például a tumor jellegzetes tüneteit, rizikófaktorait, stádiumbeosztását, kezelési lehetőségeit. Amerikában kényesen ügyelnek rá, hogy minden rendben, protokollok szerint történjen, és örültek neki, ha én is ennek tükrében látom az adott esetet a diagnózistól kezdve a terápián át a prognózisig. Az első hét végétől kezdve ezért mindig át is néztem a másnapi műtéteknek megfelelő Uptodate-topicokat, és ebből nagyon sokat tanultam. Különösen jó volt, hogy a sebészeti gyakorlatot még otthon, az I. Számú Sebészeti Klinikán elkezdtem, ezért volt összehasonlítási alapom, úgyhogy azt is meg tudtuk beszélni, hogy melyik országban mit hogyan csinálnak.

Jó volt az is, hogy néhány dolgot saját kézzel is tudtam gyakorolni. A hólyagkatéter felhelyezésében és a sebzárásban például mindig segíthettem. A laparoszkópos nyílásokat általában én zárhattam, és a nagy hasi metszéseknél is engedtek több-kevesebb öltést. Műtét közben is csinálhattam apróbb dolgokat, a csúcs az volt, amikor egy thoracoscopos műtét során vezérelhettem az optikát, de tettem pár öltést például a gyomorba is, meg rezekáltam tüdőt varrógéppel. Ha pedig éppen volt egy kis szabadidőm, elmehettem az ATLAS gyakorlóterembe, ahol szabadon lehetett laparoszkópos training boxszal, endoszkópos szimulátorral, sőt Ross sebészrobottal is gyakorolni! (Néha sajnos tényleg rossz volt a robot.)

Robotot a műtőben, élesben is láttam, az is nagy élmény volt. A kismedencei műtéteket, ha lehet, itt már Da Vinci Si robottal csinálják. Nagy élmény volt 3D-szemüvegben “ott lenni” a kismedencében. Hamarosan talán Magyarországra is eljut az új technológia. Persze a műtétek többsége még Amerikában is laparoszkópos vagy nyitott volt...

Ezek alapján igazán sebészmennyországban érezhettem magamat az elmúlt két hónapban. Nagyon sokat tapasztaltam másodasszisztensként, a sok kérdezz-felelekből rengeteget tanultam, a varrásnak és a gyakorlónak köszönhetően pedig a kézügyességemet is tökéletesíthettem. Az olyan orvostanhallgatóknak, akik sebészek akarnak lenni, mint én, csak ajánlani tudom a buffalói cseregyakorlatot!

2017. május 3.

Bárdos Dávid

Torontóból Buffalóba

Czigler András vagyok, és jöjjön az első havi beszámolóm a buffaloi gyakorlatról.

Viszonylag korán megvettem a jegyet Torontóba, Londonon keresztül. Sokat nézegettem előtte a járatokat, hova? mennyi? de miért annyi? hány átszállás? miért kell annyit várni? ez jó lenne, de akkor elérem a csatlakozást? és hasonló agy-zsibbasztó kérdések közepette. Nem tudom hogy ez másoknak könnyen megy-e, mindenesetre én megszenvedtem vele. Végül úgy döntöttem, Torontóból busszal fogok menni Buffalóba, mert így a legolcsóbb (még a New York-ból való buszozás jöhetett volna szóba, ami kb. 8 óra, illetve a közvetlen Buffaloba repülés, ami gyorsabb ugyan de drágább). Általában az a szokás, hogy az új turnus csütörtökön érkezik, de rájöttem, hogy az a hetem amúgy sem érne otthon semmit, szóval simán mehetek korábban és megnézhetem Torontót. Jó ötletnek bizonyult. 

Hallottam, hogy a legtöbb buffaloi turnus meg szokta látogatni Péter bácsit Torontóban, ezért írtam neki, hogy mi lenne ha én ezzel kezdeném? Ő pedig eszméletlen segítőkész és vendégszerető volt. Ezúton is köszönöm neki. Nem csak szállást biztosított 3 napra, de minden infóval ellátott arról, hogyan találok el a házához, hogyan közlekedjek Torontóban, mit érdemes megnéznem. A pletykák igazak. Péter bácsi elképesztő tudással rendelkezik, melyből igyekszik is minél többet átadni színes sztorik formájában. Így tudtam meg néhány nap alatt igen sokat a magyar kardiológia kezdetéről vagy éppen a kanadai egészségügyi rendszer működéséről. Nehéz lenne felsorolni minden témát, amit érintett elbeszélései során,  de szó esett a juharszirup gyártásról, narancslekvár készítésről és Munkácsy Krisztus-trilógiájáról: 

(https://hu.wikipedia.org/wiki/Munk%C3%A1csy_Mih%C3%A1ly#A_Krisztus-tril.C3.B3gia). 

A 3 kép egy helyszínen való kiállítása nem mellesleg Péter bácsinak köszönhető.

A torontói látnivalókat 3 nap alatt nem egyszerű végigjárni, de a CityPass-szal elérhető nevezetességek éppen belefértek. Eszterrel közösen néztünk meg pár helyet. Ő a rokonainál szállt meg Torontóban. Nekem az Aquarium jött be a legjobban, de a CN Towerben megvárni, míg beesteledik, szintén jó élmény volt. Végül a buszozás is elmaradt, mert Eszter nagynénje elhozott minket Buffaloba. Összességében az első néhány napom eseménydús, szerencsés és zökkenőmentes volt.

Az első hónapot a nőgyógyászati onkológia osztályon töltöttem a Roswell Park Cancer Instituteban Ágival. Korábbi terveimről, miszerint majd alaposan összehasonlítom az otthoni viszonyokat az ittenivel, majdnem rögtön le is mondtam. Az új épületrészben működő ambuláns ellátást gyakorlatilag nincs értelme összevetni a hazaival. Az egy betegre jutó személyzet, és ráfordított idő egészen más dimenzióba helyezi az ellátást. A várakozó betegek nem tartózkodnak váróteremben, ott maximum a családtagok. Ellenben egy tágas, kényelmes vizsgálóban, ahol a nővér felveszi az adataikat. Ezután érkezik a rezidens vagy a fellow, nyomában a medikussal. Anamnézisfelvétel, alapvizsgálatok következnek, majd általában a bimanuális vizsgálat. Mindezek után referáljuk a beteget az attendingnek, és most már vele kiegészülve megyünk vissza a beteghez (és családjához!) egy konferencia terembe, ahol időt nem kímélve beszél végig minden eredményt és opciót orvos és beteg. Egészen komoly mélységekben dönthet a beteg a kezelését illetően. A dolog hátulütője, hogy sokszor a betegbiztosítás is közrejátszik a döntésben, nem kapja meg mindenki automatikusan a legjobb kezelést.

A műtőben a legnagyobb attrakció A DaVinci robot. Valóban lenyűgöző működés közben látni, még akkor is, ha sokak szerint csak azért használják, mert van. Lehetőségünk volt kipróbálni a Ross szimulátort, amivel a sebészek felkészülnek a robotos vizsgára. Sajnos pillanatnyilag mindkét elérhető gépnek akadnak nehézségei, de azzal vigasztaltak minket, hogy ez csak jó, mert így jobban felkészít az igazi, sokkal precízebben működő robotra. De az itteni Skill Lab lehetőséget nyújt a laparoszkópos, sőt az endoszkópos beavatkozások gyakorlására is. Ezért a kevésbé izgalmas klinikai napjainkon elég sok időt töltöttünk itt is hasznosan.

Összességében rengeteg új dolgot tapasztaltam az első hónapban, és meglepetésemre nem a robot, hanem az orvos-beteg kommunikáció volt az, ami leginkább jelezte nekem Magyarország és az USA orvosi ellátásának különbségeit. Jövő hónapban már a Buffalo General Hospitalból, a neurológia osztályról jelentkezem.

2017. április 4.

Czigler András

Bemelegítő mellkassebészet

Kedves Olvasó!

A tavaszi turnus első hónapjáról szeretnék Neked beszámolni. A gyakorlat előtti héten érkeztünk meg ide Buffaloba, a Delaware Avenue-i apartmanba. Az előző turnus nagyon kedvesen fogadott minket, körbevezettek a kórházban, megmutatták a fontosabb dolgokat, válaszolgattak végtelen kérdéseinkre. A márciusi gyakorlatot a mellkassebészeten töltöttem a Roswell Parkban. Aki nem fél a korán keléstől és a hosszú napoktól, mindenképpen ajánlom ezt az osztályt! Velem egyszerre egy amerikai, a University at Buffalo-n tanuló diák is csinálta a gyakorlatát itt. Sokat segített főleg eleinte, hogy mi merre van, mik a szokások, illetve gyakorlat végéig abban, hogy a különböző dokumentációkban az egyes rövidítések pontosan mit takarnak. Ezekre a betűszavakra lehetetlen felkészülni, akármilyen jól is tudjon az ember angolul. 

A nap az osztályon elég korán kezdődik, általában fél 6 és 6 között értünk be, hogy a vizit előtt kiírjuk a betegek napi értékeit, laboreredményeit. Aztán reggeli vizit fél 7 és fél 8 között, utána kezdődnek a műtétek. A legtöbb műtét thoracoscopos, úgyhogy a kamera használatát bőven van lehetőség gyakorolni, de a varrásba is jól bele lehet jönni a végére úgy is, hogy előtte az ember életében nem csinálta még. Igazából minden manuális dolgot engednek, ha kéri az ember, ugyanígy semmi sem kötelező. Ugyanígy a vénabiztosítás gyakorlására is van lehetőség, ha éppen nincsen benn a műtőben aneszteziológia gyakorlatot teljesítő diák. Vannak Da Vinci robotos műtétek is, de ott nem nagyon lehet bemosakodni, maximum a végére, a zárásra, egyébként csak a kivetítőn figyelheti az ember a műtétet. A műtéteken túl kedd reggelenként van Multidisciplinary Conference, (kb az oncoteamnek felel meg,) ahol egyes betegek további kezelését tárgyalják meg a mellkassebészek a patológussal, radioterapeutával és onkológussal. Ezeken a megbeszéléseken kellett mindig néhány beteg anamnézisét referálni nekünk, illetve a rezidenseknek. Péntek reggelenként van a nagy osztályos vizit az összes attendinggel (szakorvossal), itt az osztályon fekvő betegeket kellett referálni nekik. Először nagyon ijesztőnek tűnik, de az első után rájön az ember, hogy egyáltalán nem olyan nehéz. A hónap végén volt Journal Club is, ahol egy-egy cikket prezentálnak röviden egymásnak az orvosok. Erre én is kaptam egy cikket, hogy készüljek fel belőle, de sajnos nem jutott már idő rá, hogy elmondjam.

A gyakorlat mellett nekem nagyon nem maradt energiám, hogy mindenféle szabadidős programot űzzek, inkább a pihenésre koncentráltam. Továbbá ittlétünk második hetében lecsapott a környékre a hóvihar, a mínusz 10 fokban nagyon kedve sincs az embernek kimenni. Illusztrációként íme néhány kép a hótorlaszos napokból:

Azért szakítottunk rá időt, hogy elmenjünk közösen a Maroon5 koncertre, ami hónap elején itt volt, Buffaloban. Én közben jártam Torontoban a rokonaimnál. Mindenkinek csak ajánlani tudom, két és fél óra alatt ott van az ember! Még idefele (Torontóból jövet) megnéztem a Niagarát is, természetesen. 

2017. április 3.

Szima-Mármarosi Eszter

Meleg szeretet egy hideg városban

Amikor megérkeztem Buffalóba március elején egy csütörtöki napon, -5°C volt kint, a helyiek és az előző turnus vendégszeretete azonban hamar megmelengetett. Csak amíg eljutottam a buszállomástól a szállásig, hárman is segítettek ajtót nyitni vagy éppen leszállni a buszról a háromhavi csomagommal. A szálláson pedig már nagy szeretettel várt minket Zsófi, Eperke, Juci és Laci, akik vacsorával, a kérdéseinkre adott türelmes válaszokkal és kész hétvégi programajánlattal vártak minket.

Csütörtök este Zsófi és Eperke készített finom lencsefőzeléket és virslit. Nekem nagyon jól esett a hosszú utazás után. Szombatra pedig Juci lepett meg minket sült csirkecombbal. Együtt ettünk-ittunk és beszélgettünk. A lakás is szépen ki volt takarítva, amit ezúton is köszönünk nekik. Az ilyen dolgok nagyon sokat jelentenek egy három hónapos kaland kezdetén, ami nekünk nagyon jól indult az előző turnusnak köszönhetően.

De nemcsak az éhségünket, hanem minden kíváncsiságunkat is teljes mértékben kielégítették a többiek. Rengeteget beszélgettünk és részletes választ kaptunk minden kérdésünkre. Tényleg mindenre. Részletesen elmeséltek mindent, hogy mi hogy működik a kórházban, illetve a házban. Este már azon nevettünk, hogy arra is külön kitértek, hogy hogy kell a fizetős mosógép pénzbedobó nyílását használni, hogy elinduljon a mosás.

Másnap elvittek a kórházba, hogy tudjuk, hogy hová kell majd mennünk hétfőtől. Megjegyeztük a fontos emeleteket és ajtókat, amikre szükségünk lesz az itt-tartózkodás alatt. Találkoztunk T. Éva nénivel is, aki évtizedek óta él Buffalóban, cserkészvezető, és hosszú évek óta egyengeti az ösztöndíjas magyar orvostanhallgatók kiutazását. Emellett pedig nagyon kedves, mindenben szívesen segít nekünk.

Szombat este pedig a helyi arcoknak is bemutattak egy farewell- és welcome-party keretében. Az előző turnus búcsúzott, mi pedig megismerkedtünk a helyi fiatal magyarokkal és néhány amerikai orvostanhallgatóval. A magyarokkal attól kezdve rendszeresen találkozunk és csinálunk közös programokat, például együtt mentünk a Niagarához vagy éppen bevásárolni. Négyen a CTP ösztöndíjával végeznek itt mesterképzést, a többiek pedig már dolgoznak Buffalóban.

Vasárnap aztán egy újabb kedves buffalói házaspárral is megismerkedtünk, akik elvittek a helyi magyar misére. Ezt minden csapatnak ajánlani tudom. Nemcsak a különleges hangulat miatt, hanem azért is, mert itt is bemutattak a helyi magyar közösségnek, amely tagjai egy csomó segítséget felajánlottak nekünk, és azóta végtelenül kedvesen elhívtak koncertre és más helyi programokra is, sőt a március 15-ét is együtt ünnepeltük.

Úgyhogy a mi három hónapunk nagyon jól kezdődött. Meleg szeretettel fogadtak minket, és mindent megtettek az előző turnus tagjai és a buffalói magyarok, hogy zökkenőmentesen kezdődjön a csereprogramunk. Annyi sokan vesznek körbe minket, hogy biztos vagyok benne, a következő három hónap is csupa kaland és izgalom lesz!

2017. április 1.

Bárdos Dávid

It all got started

Szerda reggel még a nőgyógyászat szigorlatom közben izgultam, csütörtök este már egy új kontinensen, az USA legnagyobb városában, New Yorkban bolyongtam örömteli izgatottsággal a reptér és a buszpályaudvar között.

Ilyen „kedves” időjárás fogadott érkezésemkor

Már egy hónap telt el azóta Buffaloban (Budapesten talán kevesebb, vagy több, az időeltolódás és az óraállítás miatt már nem is tudom), de még mindig úgy érzem magam, mint aki egy filmbe csöppent. Az egyik kérdés, amire választ vártam itt-tartózkodásom alatt, hogy mennyi igaz az általunk ismert sztereotípiákból, tényleg olyan-e itt minden, mint az amerikai filmekben.

Eddigi tapasztalataim alapján azt kell mondjam, igen, szerencsére. Tényleg hatalmas minden, nagyok a távolságok, szélesek az utak, sok a terepjáró, hatalmas házakban laknak, nincs kerítés. Pont olyan sárga iskolabusz jár, mint abban a bizonyos mesében, és a tejet is csak 1 gallonos műanyagkannában lehet venni (ja igen, tényleg ezeket a szörnyű mértékegységeket használják („melegem már lehet Fahrenheitben, de fázni még csak Celsiusban tudok” – Márai után szabadon)). 

Az iskolabusz...

...és a további furcsaságok egyike, a kedvenc közlekedési táblám

Ami igazán meglepő volt számomra, hogy tényleg kimegy a műtét közben valaki a hozzátartozókhoz, hogy informálja őket a fejleményekről, és az operáció után is leül a sebész beszélgetni a családdal, akkor is, ha épp este 7 óra van már. Valóban napi 13 óra az átlagos munkaidő, a férfiaknak ingben és nyakkendőben, a nőknek csinos ruhában. Sokkal több eldobható egyszerhasználatos eszközt alkalmaznak, és a bemosakodást is újra kellett tanulnunk. A DaVinci sebészeti robot pedig tényleg lenyűgöző működés közben.

Saint Patrick's Day a kórházban

A nőgyógyászat gyakorlat szakmai részleteiről már sokat olvashattak a kedves blogolvasók. Azt emelném inkább ki, hogy milyen fontos a tapasztalatok átadása, hiszen az előző csoporttól megkaptuk a szükséges elérhetőségeket a training centerhez, így már az első hónaptól kezdve tudunk gyakorolni a roboton, a laparoszkópos szimulátoron és az egyéb remek képességfejlesztő eszközökön.

De ahogy első gyakorlati napunkon mentorunktól is hallhattuk, mi nem azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk robottal operálni, laparoszkóppal asszisztálni, intrakután varratot behelyezni vagy nőgyógyászati fizikális vizsgálatot végezni. (Persze azért erre is megvan a lehetőség.) A cseregyakorlat fő feladata, hogy az itteni hozzáállást sajátítsuk el. Azt, hogy hogyan lehet az örömmel végzett napi 13 óra munka mellet is lelkesnek, elhivatottnak maradni, hogyan kell a betegeket bevonni az őket érintő döntésekbe, hogyan kell a hozzátartozókat megfelelően tájékoztatni, hogyan lehet a legkevésbé megzavarni a páciens intim szféráját minden helyzetben.

A sok munka mellett hétvégenként kikapcsolódni is jut időnk. Remek közösség fogadott minket itt, heti 1-2 alakalommal tudunk programokat szervezni, a csapat hamar összeszokott. A közös lakás és a gyakorlati élmények hamar összekovácsoltak minket négyünket is, valamint az itt tanuló többi magyar diákkal is hamar megtaláltuk a közös hangot. Így mentünk el a Niagara vízeséshez, emlékeztünk meg közösen március 15-ről, volt részünk számos finom vacsorában, néhány táncos estében és egy Maroon 5 koncertben is. A következő állomás pedig Miami! J

A csapat egy része a Niagaránál napközben…

… és késő este

Ilyen jól éreztük magunkat a koncerten a hatalmas sportcentrumban 

2017. április 4.

Molnár Ágnes

Time is brain

Az utolsó hónapot a neurológián töltöttem ismét Zsófival, két hetet a stroke részlegen, kettőt az általánoson. Az egyik legjobb volt oktatás szempontjából, nagyon sokat tanítottak nekünk mind a rezidensek, mind a szakorvosok. Amikor volt fél óra üres járat, azt mindig kihasználták, hogy valamilyen témát átbeszéljünk. Illetve végre voltak velünk más fiatalok is, megismerhettünk amerikai orvostanhallgatókat. A legtöbbjük befogadó volt, kedves és mókásabbá tették a mindennapjainkat. Egyikük különlegesen kedves volt és hozott-vitt minket kocsival (aki látta Zsófi videóját az utolsó bemenet az autóval neki köszönhető). Reggel hétkor kezdtük a napokat és általában fél öt-hatig bent voltunk. Az ügyelet átadása után kiosztották a betegeket és mehettünk végre beteget vizsgálni (az előző gyakorlatokon nem volt szerencsénk ennyit egyedül tevékenykedni). Ezután találkoztunk a rezidens szobában, ahol referáltunk a szakorvosnak majd kezdődött a vizit. A vizit néhanapján végeláthatatlannak tűnt, sétáltunk egyik kórházi szobából a másikba, 15 emeleten keresztül éppen ahova elszórták a betegeket (jövőbeli diákoknak: aki neuro gyakorlatot csinál itt, az kényelmes cipőt hozzon magával).

“Time is brain” megfogott ez a három szó, nem csak stroke-ra igaz. Az utolsó hónapban jöttem rá, mindjárt megyünk haza és még mennyi mindent szeretnék látni, csinálni itt. Szerencsére az idő is nekünk kedvezett, SZINTE megjött a tavasz, természetesen télies idővel váltakozva.  Egyik pénteken 19 fok volt, napsütés és kiültünk a teraszra a kinti asztalhoz a kempingszékekbe. Mennyire más élmény lehet itt lenni gyakorlatilag bármelyik másik évszakban. Úgy érzem kevesebb lehetőségünk volt felfedezni Buffalot a hideg miatt, én ezt próbáltam bepótolni az utolsó pár hétben. A három hónap alatt először voltam a Delaware parkban, ami elég közel van hozzánk és jó volt végre sétálni egy szebb környezetben, mint csak bent a kórházba. Buffaloban nincsenek madarak, legalábbis télen nagyon kevés látható és ebben a parkban végre voltak. Ugyan lehet, hogy madár nincs, de egyik reggel amikor a buszt vártuk egy nyuszi ugrált el a ház előtt!

Egyik szerdán elmentünk egy különleges aukcióra, ahol a művészek ott készítették el a rajzaikat, festményeiket és a potenciális vevők ezt végignézhették, járkálhattak az asztalok körül.

Egyszerre izgalommal és szomorúsággal vártam a következő turnust. Izgalommal mert valahol már vágytam az otthonra, a családomra, a megszokott környezetemre, szomorúsággal mert tudtam ez a végét jelenti ennek a kalandnak. Akinek van lehetősége az ne gondolkodjon rajta, jöjjön ki, rengeteg élménnyel lesz gazdagabb. Azt a tanácsot tudom adni, amit mi is kaptunk az előző turnustól: TAPASZTALJATOK!

2017. március 22.

Merkel Eperke