Az utolsó hónapot a neurológián
töltöttem ismét Zsófival, két hetet a stroke részlegen, kettőt az általánoson.
Az egyik legjobb volt oktatás szempontjából, nagyon sokat tanítottak nekünk
mind a rezidensek, mind a szakorvosok. Amikor volt fél óra üres járat, azt
mindig kihasználták, hogy valamilyen témát átbeszéljünk. Illetve végre voltak
velünk más fiatalok is, megismerhettünk amerikai orvostanhallgatókat. A
legtöbbjük befogadó volt, kedves és mókásabbá tették a mindennapjainkat.
Egyikük különlegesen kedves volt és hozott-vitt minket kocsival (aki látta
Zsófi videóját az utolsó bemenet az autóval neki köszönhető). Reggel hétkor
kezdtük a napokat és általában fél öt-hatig bent voltunk. Az ügyelet átadása
után kiosztották a betegeket és mehettünk végre beteget vizsgálni (az előző
gyakorlatokon nem volt szerencsénk ennyit egyedül tevékenykedni). Ezután
találkoztunk a rezidens szobában, ahol referáltunk a szakorvosnak majd kezdődött
a vizit. A vizit néhanapján végeláthatatlannak tűnt, sétáltunk egyik kórházi
szobából a másikba, 15 emeleten keresztül éppen ahova elszórták a betegeket
(jövőbeli diákoknak: aki neuro gyakorlatot csinál itt, az kényelmes cipőt hozzon
magával).
“Time is brain” megfogott ez a
három szó, nem csak stroke-ra igaz. Az utolsó hónapban jöttem rá, mindjárt
megyünk haza és még mennyi mindent szeretnék látni, csinálni itt. Szerencsére
az idő is nekünk kedvezett, SZINTE megjött a tavasz, természetesen télies
idővel váltakozva. Egyik pénteken 19 fok
volt, napsütés és kiültünk a teraszra a kinti asztalhoz a kempingszékekbe.
Mennyire más élmény lehet itt lenni gyakorlatilag bármelyik másik évszakban.
Úgy érzem kevesebb lehetőségünk volt felfedezni Buffalot a hideg miatt, én ezt
próbáltam bepótolni az utolsó pár hétben. A három hónap alatt először voltam a
Delaware parkban, ami elég közel van hozzánk és jó volt végre sétálni egy szebb
környezetben, mint csak bent a kórházba. Buffaloban nincsenek madarak, legalábbis
télen nagyon kevés látható és ebben a parkban végre voltak. Ugyan lehet, hogy
madár nincs, de egyik reggel amikor a buszt vártuk egy nyuszi ugrált el a ház
előtt!
Egyik szerdán elmentünk egy
különleges aukcióra, ahol a művészek ott készítették el a rajzaikat,
festményeiket és a potenciális vevők ezt végignézhették, járkálhattak az
asztalok körül.
Egyszerre izgalommal és
szomorúsággal vártam a következő turnust. Izgalommal mert valahol már vágytam
az otthonra, a családomra, a megszokott környezetemre, szomorúsággal mert tudtam
ez a végét jelenti ennek a kalandnak. Akinek van lehetősége az ne gondolkodjon
rajta, jöjjön ki, rengeteg élménnyel lesz gazdagabb. Azt a tanácsot tudom adni, amit mi is kaptunk az előző turnustól: TAPASZTALJATOK!
2017. március 22.
Merkel Eperke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése