Bostonból tértünk vissza az utolsó rotációnk
nyitányára, és én már vártam, hogy végre elkezdődjön a gyermekgyógyászat
gyakorlatom. Mert igaz, hogy már az előző hónapot is a gyermekneurológián
töltöttem, úgy éreztem, hogy hasmenős gyermekek nélkül nem gyermekgyógyászat a
gyermekgyógyászat! Na, ezt kaptam meg a gasztroenterológián. Mondjuk, ők nem
vártak engem úgy, mint én őket, volt is némi félreértés az elején, hogy ki
vagyok én, és mit akarok, de aztán hamar meggyőztem a csapatot, hogy el lehet
engem viselni pár hétig. És jöttek a hasmenős gyerekek! Inkább Crohn miatt,
vagy colitis ulcerosájuk volt, de néha sárgák is voltak, és volt, hogy csak
bekaptak egy csavart. Hosszú napokat töltöttem el itt is, de sokat
gondolkodtunk, és nem sokat unatkoztunk. A legfontosabb beteg a hónap alatt C. volt, aki nagyon sárga volt, de egyébként köszönte szépen, jól volt, és
rengeteg Fruit Loops-ot megevett minden nap, és folyton a Scooby Doo-t nézte. Sem
a szüleinek, sem nekünk nem tetszett, hogy ilyen sárga, annak ellenére, hogy új
bőrszíne szépen harmonizált a hajával, ami szintén kissé sárga volt. Ezért
aztán csináltunk vele mindent, laboroktól kezdve májbiopszián át, MRCP-t
közbeékelve ERCP-ig, amit aztán műtétté kellett alakítani. A kis C. bent volt
már a kórházban, mikor én megérkeztem, és megvárta a diagnózissal a négy hetem
végét, hogy méltó módon búcsúzhassunk el egymástól. Remélem, azóta átívelték a
kis hipertrófiás közös epevezetékét.
Az utolsó rotációink végén el kellett
búcsúznunk Zs.-től. Nélküle utaztunk New Yorkba, de naponta sokszor
bejelentkeztünk nála, abban reménykedve, hogy nem orrol meg ránk, hogy idő
közben abbahagytuk a sírást. És végül itt derült ki, hogy létezik a tél!
Bizonyította, mikor fázva üldögéltünk egy egész éjszakán át a Newark-i reptéren,
mert Buffalóból semmi sem szállhatott fel, és mi sem szállhattunk oda le. Bár
minden bizonnyal az utolsó hónap volt a legrövidebb, és naponta szóba került a
lányokkal, hogy ez az utolsó hónap, utolsó hét, utolsó napok, ennyire komolyan
nem gondoltuk, hogy sosem megyünk haza. Este hétkor értünk ki a repülőtérre, és
aznap még egyszer utoljára Buffalóban akartunk aludni, de hamar bemondták,
hangosan, hogy nem indul repülő abba a jégverembe másnap reggelig, és hogy
addig helyezzük magunkat kényelembe a váróterem fémpadjain. Ezeken a padokon
gondosan elhelyeztek számunkra karfákat is, úgy nyolcvan centinként, a kényelem
vízszintesbe való áthelyezésének megakadályozására. Így üldögéltem ott pár órát
(11). Az utolsó estém volt Amerikában, és arra gondoltam, hogy ez a kis kaland
is épp olyan nehezen ereszt minket, mint amilyen nehezen mi eresztjük.
Csinta Bori
2016. december 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése