First month in Buffalo

It’s hard to believe that I’ve been “in the Buff,” as they say, for nearly one month already! I didn’t know what to expect when first arriving here, but I’m slowly coming to appreciate the city’s eclectic nature.

But first, the arrival: I drove to Buffalo from New Jersey in one day, about an 8-hour scenic journey through Pennsylvania and New York. I am staying in the same apartment building as the other students, but directly 5 floors beneath them. We all arrived on the Thursday prior to our start so that we could go for a brief orientation on Friday. This also allowed us to overlap with the previous group and meet them in person. On Friday, we went to the main hospital and received our badges and took care of administrative business. Other than that, we were free during the weekend to get acquainted with our home for the next three months. I was also able to spend some time setting up the unfurnished apartment with some basic necessities: a bed and desk.

My first rotation here has been in an outpatient endocrinology clinic, about 8 miles from the apartment. I am fortunate to have a car here, because it would be difficult to commute otherwise. The clinic specializes in diabetes mellitus management, but there are also a number of patients who go there seeking specialist treatment for thyroid disorders, hormone replacement, and other endocrine pathologies. It is a bustling place – there are patients filling the rooms all day long, and aside from a brief lunch break around 12:30, I spend the day meeting them with a resident or fellow for initial visits and follow-ups. In between seeing patients, the residents, fellows, attendings, and I review the cases and discuss management in this conference room.  Sometimes there are disagreements about where to set the thermostat (it is an icebox in there!), but otherwise, it’s a very comfortable workspace! My hours are 8:30 am to 4:30 pm.

What I like best about the rotation is the vast diversity of patients who come into the office; diabetes affects so many different types of people, after all. Through meeting them, I have gotten to learn about what motivates people (or doesn’t) to change their eating and exercise habits. Because the course of diabetes can be slow and insidious, it is also interesting to see that, sometimes, even the most educated and motivated people have a hard time recognizing how their present behavior can have huge preventative benefits later on in life.

It’s not all work and no play here, though! One of the first touristic things I did in Buffalo was visit the Martin House Complex, a beautiful home designed by Frank Lloyd Wright in the early 20^th century that happens to be just a few moments away from our apartment! It’s also possible to go on a tour of the inside of the house, but I just walked around the outside of the complex and the surrounding neighborhood, which itself has many majestic buildings.

Recently, the girls and I went to visit the (Erie) Canalside district in Buffalo. The evening we went was incredibly windy, but we braved the weather and walked around to see the USS Little Rock, a Navy cruiser ship. It’s in an area of downtown Buffalo that is clearly undergoing revitalization, and I can imagine it would be lovely to spend a sunny afternoon sitting in this large lounge chair by the waterside.

Some of my favorite moments so far, though, have been getting to know the other students better and spending time with them at home after returning from the hospital. This often includes me observing and participating in mundane domestic chores such as meal preparation and laundry day – the more the merrier. Here is the group trying to remove a pizza stain from a white coat.

In the coming month, I am looking forward to do some more traveling around the area. I would also like to explore the local restaurants and shops on nearby Elmwood Avenue. Updates to follow!

2017. október 19.

Charlotte Schwarz

Emlékek zálogba

Furcsa zajra ébredek, halkan felmordulok félálmomból és kicsit szorosabbra húzom a takarókat magam körül. Az egyik fülhallgató kiesett a helyéről, amiatt ébresztett föl a repülő motorjának hangja. Pár másodpercbe beletelik, míg az agyam ködös homályából rámesik a felismerés, hogy valójában egy repülőn ülök, ráadásul egy olyanon, ami itthonról otthonra visz. Pontosabban megfogalmazva a járatom éppen Torontóból Budapestre tart. Nem igazán tudok sikeres harcot vívni a könnyeimmel, hagyom, hogy leperegjenek az élményektől meggyűrt arcomon. Az egyik légiutaskísérő kedvesen megszólít és aggódva érdeklődik: „Are you all right?”. Legszívesebben megmondanám neki, hogy igen, nagyon is jól vagyok, mert az előző három hónap volt a legjobb az életemben, másrészt nem, nem vagyok jól, mert el kellett búcsúznom pár órája attól a 3 embertől, akik az új családom lettek. De nem mondok semmit, erőt veszek magamon és szipogva bólogatok, hogy „I’m fine…”.

Visszagondolva az utolsó hónapom Buffaloban villámgyorsasággal robogott el, bár, ha jobban belegondolok az egész három hónap sem érződött többnek 3 hétnél. Pedig az is nagyon hosszú idő tud lenni… Szeptemberben a neurológián dolgoztam Dórival együtt, két hetet az általános osztályon, kettőt pedig a stroke-on voltunk. Tempójában nekem ez a rotáció volt talán a legfeszesebb, reggelente 7:15/45-re jártunk és 5-nél előbb nem sokszor értünk haza. A 3-5 órás roundingokra az első hét végén már jól felszerelt katonaként érkeztünk, vízzel, titkos étkészlettel a zsebeinkben és mentális tervvel, hogy melyik két kórterem között tudunk viszonylag észrevétlenül kislisszanni mosdóba. A végtelenített betegprezentálások monotonitását viszont gyakran megtörte az az emberségesség, közvetlenség és figyelem, amivel az orvoscsapat fordult a páciensek és családjaik felé. Nem volt rest egyik attending (~főorvos) sem akár fél órát szánni egy-egy esetre annak ellenére, hogy a 25 fős beteglistának még a felénél sem tartottunk 11 órakor. Összességében engem talán az amerikai neurológia erre tanított meg legjobban, hogy még akkor is, amikor már alig látok ki a szemeimen a fáradtságtól, a gyomrom önemésztésbe kezdett és nem tudom, hogy a beteg disarthriás vagy én vagyok szenzoros aphasiás, akkor is felül tudjak ezeken kerekedni és pár perc extra időt szánni valakire. Mert annak az embernek ez a pár perc azt jelenti, hogy megérti, hogy miért nem tudja mozgatni a kezét, miért vannak görcsrohamai vagy a családtagja felépülhet -e egy stroke után. Engem több szempontból is személyesen érintett a stroke osztályos munka, részben azért is, mert ez a TDK témám fő témája. Érdekes volt azt látnom, hogyan működik a gyakorlatban, hogy egy 30 másodperces injekció után miként kezdi el valaki mozgatni az addig béna végtagját vagy tisztul föl a beszéde pillanatok alatt. A legutolsó napomon pedig visszaigazolást is kaptam, hogy a figyelmesség mire képes…

Amúgy is keserédes nap volt, tudtam, hogy ez az utolsó pár órám hatodévesként buffalo-i kórházban, az utolsó pár órám a többiekkel együtt, a lakásunkban, a mi lakásunkban, ahová amúgy aznap este érkezik az új csapat, akik valószínűleg három hónap múlva hasonló érzésekkel küzdenek majd. Épp a sokadik kórterem ajtófélfáját támasztottam és néztem, ahogy valaki látóteret vizsgál, amikor rezgett a telefonom, hogy üzenetet kaptam. Amint kimentünk a folyosóra, lopva rápillantottam a képernyőre, reménykedve, hogy valaki vicces macskás videót küldött. Legnagyobb meglepetésemre a szöveg angolul kezdődött, egy ismeretlen feladótól. Annak a 90 éves néninek a fiától jött, akit reggel vizsgáltam meg a sürgősségin. Köszönetet mondott, hogy egyszerre voltam alapos és hozzáértő miközben a kedves csacsogásommal sokat oldottam az édesanyja hangulatán és több mindent érthetően el tudtam magyarázni a betegségéről. Azzal zárta, hogy úgy tűnik, megvan mindenem ahhoz, hogy jó orvos legyek… Felnéztem a telefonomról, de nem sokat láttam a könnyfátyolos szememen át. Nem tudom, hogy ennél nagyobb dicséretet kaphat -e orvostanhallgató vagy bárki, aki emberekkel foglalkozik. Annál is jobban értékeltem, mert ahogy az előbb írtam, kihívás volt nekem a neurológia, néha küzdelmes is, de mint kiderült, közel sem hiába.

Egy kis szerencsével és leleményességgel utazásból sem volt hiány szeptemberben. Eljutottunk Bostonba, Chicagoba és Washington D.C.-be, hála az Airbnb- és Uberkuponoknak meg az ingyenes idegenvezető túráknak. Az utolsó közös hétvégénket bowlingozással, az esti Niagarával és magyar vacsorával zártuk. A neurológián ismerkedtünk meg K.-P. Edinával, aki elhívott bennünket magukhoz, ahol rengeteget beszélgettünk amerikai-magyar/magyar-amerikai létről, orvosiról, zenéről vagy utazásról. Ahogy pedig az új csapat megérkezett a lakásba, úgy éreztük egyre inkább, hogy szivárognak el a közös perceink Buffaloban.

Az itt gyűjtött élményeim és emlékeim azok, amiket majd öreg néniként unásig mesélek az unokáimnak, amikre nosztalgiázva gondolok vissza az 50. születésnapomon vagy amik erőt adnak az államvizsga előtti idegrohamban. Minden közös pillanat, szám, amiket együtt hallgattunk, belsős vicc és kalandos problémamegoldás megfizethetetlen emlék most és marad is annak. Sok energiát, erőfeszítést és figyelmet adtam ebbe a három hónapba, azt remélve, hogy tapasztaltabban, határozottabban és talpraesettebben jövök vissza Magyarországra. Ez így is lett, de nem is álmodtam róla, hogy ennél sokkal többet kapok. Barátságot, szabadságot és családot. Mégis hogyan mondhatom ezt el majd annak, aki megkérdezi, legyen az ismerős, rokon vagy egy légiutaskísérő, hogy milyen is volt Buffaloban?! Valószínűleg még sokáig a sírás fog fojtogatni, amikor belekezdek a mesélésbe, mert még az fog eszembe jutni, hogyan öleltük meg szorosan négyen egymást a ház előtt múlt pénteken vagy integettünk az üvegfalon át a repülőtéren azon a bizonyos szombaton. De tudom, ahogy haladok előre a történetekkel fogok egyre többet mosolyogni, mert eljutok a közös utazásokig, a biciklis kalandokig és esti főzőcskézésekig. A szipogásom pedig majd végleg abbamarad, mert 3 hét múlva már mindannyian megint együtt lehetünk és a buffalo-i bejegyzések után új fejezetet kezdhetünk. Otthon.

Boston, Harvard

MIT 

Boston Common

1956-os emlékmű Bostonban

Esős bostoni szeptember

Tükörkép az Iron Bean-ben

Esti Chicago

Új háziállatunk

Szobatársakból barátnők

Sztereotípia

Családi fotó

2017. szeptember 25.

Szepes Borbála

Curtain call

Elérkezett az idő az utolsó blogbejegyzés megírására, ideje számot vetni a kint töltött 3, fantasztikus, élményekkel teli hónapról. Rájöttünk, hogy amit a blogon olvastunk az előző generációk irományaiban, hogy mennyire gyorsan elröppent nekik az idő itt, Buffaloban, egyáltalán nem csak egy üres közhely, hanem igenis nagyon igaz. Rengeteg élménnyel, tapasztalattal térünk majd vissza Európába, haza, hogy ott visszacsöppenjünk korábbi életünkbe, mindennapjainkba. Az utolsó hónapunkban rengeteg minden történt, ezeket próbálom most összeszedni egy végső blogbejegyzésben.

Kezdjük a szakmai oldallal, a gyakorlatokkal. Az utolsó hónapomat a gyermekkórházban töltöttem. 2 hetet gyerekneurológián, 2 hetet gasztroenterológián. A gyerekneurológia osztály egy konzultációs team-et jelent a gyermekkórházban, ez azt jelenti, hogy ha van neurológiai eset valamelyik emeleten, a team-et hívják, hogy menjen és vizsgálja meg a kis betegeket neurológiai szempontból, állítsa fel a diagnózist és döntsön az esetleges terápiáról. A kora szeptemberi napok igencsak lazára sikeredtek, naponta 3-4 konzultációs esetünk volt, így annál több idő jutott megismerni a team nem mindennapi tagjait. Azért szerencsére láthattunk 1-2 érdekes esetet, vizsgálhattunk gyerekeket és érdekes előadásokon vehettünk részt. Volt lehetőségünk meghallgatni a mi rotációinkból elmaradt neurológia előadásokat is, amik így színesítették a programunk. Mivel az előző hónapot is neurológián töltöttem, illetve mivel a belgyógyászati tárgyak érdekelnek a legjobban, felkerestem Éva nénit, hogy lehet-e másik gyerekosztályon rotációt tölteni annak ellenére, hogy hivatalosan csak a gyerekneurológia van meghirdetve a magyar hallgatóknak. Körülbelül 2 telefonálás és 10 perc alatt sikerült is megoldani ezt az ügyet, az utolsó 2 hétre mehettem gasztroenterológiára. Ezt jótanácsként gondoltam megemlíteni a jövő buffaloi diákjainak, hogy alapvetően sok mindent könnyen el lehet intézni, néha csak 1 telefonálásba kerül. A döntés nagyon jónak bizonyult, a gyerekgasztrón eltöltött rotáció lett a kedvencem mind közül. Pont egészséges napi 7-8 órát kellett benn lenni, melynek minden perce hasznosnak bizonyult. Üresjárat nemigen volt, folyton volt konzultációs betegünk vagy az osztályhoz tartozó bennfekvő (inpatient) beteg, illetve sokan jöttek ún. follow-upra, hogy megkapják a kezelésüket betegségükre (általában infliximab infúziót Crohn betegségükre). A hét 3 napján volt „procedure” nap, ilyenkor endoszkópos beavatkozásokat nézhettem minden mennyiségben, láttam májbiopszia vételt és PEG behelyezést is. Mindenki nagyon kedves volt és sokat magyarázott, örömmel felelt minden(féle) kérdésemre nővértől kezdve főorvosig. A többi napon az egyes emeleteken vagy a sürgősségi osztályon lévő betegeinket látogattuk meg. Általában egy nagyon kedves egyiptomi rezidenssel voltam, aki mellett sok mindenben részt vehettem, saját betegeket kaptam anamnézis felvételre és betegvizsgálatra. Ha volt egy kis ideje, akkor sokat magyarázott nekem az egyes betegségekről és terápiájukról. Heti átlag 2 előadás volt ezen az osztáyon a rezidenseknek amiken én is részt vehettem. Mindent összevetve elmondhatom, hogy egy percet sem unatkoztam ezen az osztályon, mindig volt valamit csinálni vagy mindig magyarázott nekem valaki így elkerülve az esetleges üresjáratokat. Heti egyszer ezen az osztályon is, csakúgy mint a lymphoma osztályon a Roswell Parkban, volt „patológia konferencia” ahol a patológusok vetítették ki a múlt heti biopsziákból készült metszeteket és a klinikusokkal közösön állították fel a diagnózist a tünetek és a szövettan alapján.

Az utolsó hónapunk nemcsak gyakorlatokban, hanem utazásokban is bővelkedett. A lányokkal szeptember elején elutaztunk Bostonba, megnéztük a Harvardot, az MIT-t, végigsétáltunk a Freedom Trail-en, megnéztük a kikötőt, a JFK múzeumot és a bostoni teadélután helyét. Boston az egyik legérdekesebb város, amit Amerikában láttam, nagyon sok történelemmel, világhíres campusokkal. Viszonylag kis helyen terül el, szűk utcái vannak és nagyon jól felépített metrórendszerük (egyszer sem kellett Ubert hívnunk) melyek eléggé európai benyomást kölcsönöznek ennek a városnak. Kirándulásunkat még az idő sem tudta elrontani, pedig próbálkozott. Következő hétvégén már Levivel kiegészülve elutaztunk Chicagoba, mely város mindannyiunknak nagyon tetszett, egy igazi amerikai nagyváros tele felhőkarcolókkal, széles utakkal. Sok mindenben hasonlít New York Cityhez de nem annyira zsúfolt és nem annyira szemetes. Itt részt vettünk egy nagyon jó „free tour”-on, ezt a fajta városnézést mindenkinek ajánlom, ilyenkor egy helyi körbevezet egy interneten verbuválódott csoportot a város legérdekesebb, legfontosabb pontjain és ott személyes hangnemben sok érdekességet mesél nekik, mindezt a tour végén adandó borravalóért cserébe. Természetesen meglátogattuk Washington DC-t is, ami talán az USA leglátványosabb városa. Itt is meglátogattuk a leghíresebb helyeket és múzeumokat (minden ingyen volt). Washington csodás épületei, emlékhelyei mindannyiunkat lenyűgözött. Utolsó hónapunkban eljutottunk a buffaloi zooba, voltunk bowlingozni is, voltunk a Niagara melletti nemzeti parkban (Devils Hole), ahol újfent M.I.-vel piknikeztünk egyet keretbe foglalva amerikai kalandunk buffaloi részét. M.I. itt meghívott minket jetboat-ozni a Niagara folyóra, ami egy kisebb party vízibuszként ugrándozott a folyó hullámain. Átsétáltunk a Niagara kanadai oldalára és onnan este is megcsodáltuk a világ egyik legnagyobb vízesését, Buffalo büszkeségét különböző színekben kivilágítva. Utolsó buffaloi napunkon megérkezett a következő csoport is, akikkel csaptunk egy welcome-farewell partyt, méltón búcsúzva New York állam ezen szegmensétől.

A Capitoliumnál

Chicagoban

Ha már mi is egy rém rendes "cshalád" lettünk...

Niagara by night

Végére még csak annyit szeretnék írni, hogy amikor a motivációs levelet fogalmaztam meg a jelentkezéshez azt tűztem ki célul magam elé, hogy minél többet láthassak, tanulhassak szakmailag, hogy minél több új embert ismerhessek meg, új barátokat szerezhessek, hogy fejleszthessem, gyakorolhassam az angolt, és hogy minél többet lássak Amerikából és éljek át az itteni kultúrából, mindennapokból és életvitelből, világszemléletből. Jelentem a 3 hónapos terv 150 százalékkal túl lett teljesítve, sokat tanulhattam egy ilyen nagyon fejlett, teljesen más logika alapján felépített egészségügyi rendszertől, sok embert ismerhettem meg mindenféle nációból, nagyon jó barátokra leltem lakótársaimban, akikkel igencsak megkönnyítettük és bearanyoztuk egymás amerikai kalandját a sok nevetéssel, kirándulással, bulival és Dr. Bubó nézéssel. Egy egészen >>újvilágba<< csöppentünk be, melynek nagyon érdekes és sokszínű kultúrája és atmoszférája van, melyet mindannyian maximálisan élveztünk (éltünk). Érdekes volt az itteni világot, életünket összehasonlítani az otthoni, európaival, összegezni azt, hogy mi jobb és mi nem jobb itt mint otthon, és jó lesz ezzel a sok élménnyel és tapasztalattal hazatérni és esetleg 1-2 új dolgot beleépíteni a magyar mindennapjainkba. Mindig szívesen fogok visszaemlékezni erre a 3 hónapra, mely nagyon intenzív és élménydús volt, örülök, hogy részese lehettem ennek és mindenkinek nagyon tudom ajánlani, hogy jelentkezzen erre a programra, biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni.

2017. szeptember 24.

Nagy Ákos

A hajrá

Elérkeztek az utolsó hetek. Nagy szerencsémre, a fejfájás medicinában specialista doktornő kislánya még úgy döntött, hogy pocakon belül marad azon a héten, amikor a kismama gyakorlataira voltam hivatalos. Izgalmas öt nap volt, ugyanis háromszor Williamsville-be kellett kijutnom, ami egy röpke 45 perces bicikliút keresztül a városon, mindezt ráadásul viszonylag korán reggel (kávétól természetesen azért kellőképp megittasultan) kellett kiviteleznem. Kevés gyakorlat esetében mondanám azt, hogy mindezt egészen könnyedén, motiváltan és mosollyal az arcomon tenném meg, de a dr. R. mellett töltött időért sokszorosan is megérte.

Nem csak a fejfájás tudományának alapköveit tette le a fejemben, nem csak számos újdonságról tájékoztatott, a legkorszerűbb gyógymódokat mutatta meg és segített mindenben, de ráadásul egy olyan emberi és orvosi hozzáállást tanulhattam meg tőle, amely úgy érzem, egész életemben el fog kísérni utamon. A fejfájás erőssége szubjektív dolog, számos betegnél rengeteg pszichiátriai, pszichológiai faktor befolyásolja mindezt és dr. R. egyszerre gyógyított testet és lelket a maga végtelenül kedves, pozitív stílusában. Mindig azt mondta nekem, hogy egyszerűen csak el kell fogadni a betegtől, hogy fáj a feje és megkérdőjelezés nélkül, tényként kezelni a problémát. Bár mindennapos kismama volt a 39. hetében, egy pillanatra sem pihent- aggódtam is, mert saját magának sokszor még ebédszünetet sem hagyott, hogy időben tudja fogadni betegeit. Saját bevallása szerint a héten csak ’limitált számú’ pácienst nézett meg, mégis ez is bő 7-8 órákat jelentett, megállás nélkül (képzelem, hogy mennyit dolgozhat egyébként). Nem is kérdés, hogy ez a gyakorlat lett és maradt is a kedvencem és a fejfájás medicina iránti szenvedélyem is csak még nagyobb lángra lobbant.

A következő két hétben általános neurológiára kerültünk a szobatársnőmből az idők során lánytesóvá váló Borival. Igen vegyes benyomásaim alakultak ki ezzel a gyakorlattal kapcsolatban. Ami teljes mértékben pozitív volt, az a társaság: mindenki végtelenül kedves volt, nagyon jó légkör uralkodott egész idő alatt. Az első hetünkön az osztályvezető személye is külön pozitív volt, ugyanis egy magyar doktornő alatt viziteltünk, dolgoztunk. Dr. Sz. is igazi példaként szolgált számunkra, egyszerre volt dinamikus, humoros, kedves és bírt hatalmas tudással is. A következő hét kevesebb izgalmat hozott, dr. K. alatt a végtelen vizitek eseménytelen nyugalmába törődhettünk bele. Itt amire fókuszáltam, hogy megpróbáljam az amerikaiak türelmes, pozitív hozzáállását elsajátítani, ami a késő délutáni, kissé már hipoglikémiás órákban egészen újszerű kihívásnak ígérkezett.

Elérkezett hát az utolsó két hét, melyet a stroke csapat mellett töltöttünk (és amint soraimat írom, még töltjük is egy pár napig). Ide roppant elveszett lélekként érkeztem, hiszen a kivizsgálási, pontozási protokoll eddig igen ismeretlen volt számomra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most a második hetemre végtelenül magabiztossá váltam és simán megy minden, de mindenesetre úgy érzem, fejlődtem. 7 óra, 7 óra 15 percre biciklizünk be Borival, ekkor, ha szerencsénk van, kapunk egy saját beteget (sajnos a számítógépes adatbázishoz nincs hozzáférésünk, mely megnehezíti a dolgokat). A betegvizsgálat után késő délelőtt elkezdődik a „rounding”, amikor az aktuális osztályvezetők valamelyikével (itt ketten is vannak!) a közös megbeszélés után ellátogatunk a páciensekhez. Amennyiben akut eset van, úgy elrohanunk a sürgősségi megfigyelő részlegre is, ahol azonnali beavatkozás és képalkotás folyik. Ezt pontosan úgy kell elképzelni, mint egy menő kórházas sorozatot! Főleg, mivel a frissen beérkező potenciálisan stroke-os betegek a legalsó, szinte modern bunkerre emlékeztető részlegen vannak, mielőtt a szuper modern intenzív részlegre kerülnének.

A héten még szeretnénk ellátogatni dr. M.L.-hoz a Dent Institute-ba, hogy megfigyelhessük az ottani munkát, illetve további terv egy neurológia vizsgateszt megírása, melyet szerdán kell kiviteleznünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi érdemi idő jutott az elmúlt hetekben külön tanulásra (vagy alvásra), pláne mert általában hazaérkezés után olyan érzése van az embernek, mintha az agya helyén légüres tér lenne (és még csak ekkor jönne minden más feladat, házimunka), de igyekszünk a koffein doppingoló hatását maximálisan kihasználni a helyzet optimalizálására.

Az élvezetek

Nem sokszor juthat ki az ember három hónapra Amerikába, így igyekeztük szabad napjaink minden óráját kihasználni, hogy új élményeket szerezhessünk. Az erősen limitált ösztöndíj miatt külön küldetés volt, hogy a lehető legtöbbet utazzunk a lehető legkevesebből. Büszkén jelenthetem, hogy az ügyesen időzített repülésekkel (sokszor ismeretlenebb, kicsi reptereket igénybe véve) és az Airbnb, Uberhez használható remek kódokkal, tömegközlekedések igénybevételével és a jó magyar mentalitással ez tökéletesen sikerült. Ennek nyomán szeptember első szombatján hajnali 4-kor csörgött ébresztőóránk- ez jelentette kezdetét egy bostoni utazásnak. Itt talán a legnagyobb élmény a Harvardra való ellátogatás volt, ahol egyfelől ijesztő belegondolni, hogy itt még valószínűleg az úton futkosó mókusoknak is a plafont veri az intelligencia hányadosa, másrészt sóvárogva figyelhettük a csapatokba verődő, beszélgető növendékeket. Boston számomra olyan volt, mint egy jókora brit városka. Sok-sok ír kocsma, angol mintára épült házikók, s második napunkon a szitáló esős, szürke időjárás is megerősítette bennem az érzést. Mindkét nap elmentünk egy-egy ingyenes, vezetett túrára (ezt egyébként majdnem minden városban megtettük), nagyon ajánlom bárkinek, aki új városokba látogat, mert mindig aktuális, érdekes információkat hallhattunk, ráadásul számos bennfentes tippet is az adott hellyel kapcsolatban.

Egy másik alkalommal dupláztuk az élvezeteket: Buffaloból először Chicagoba, onnan pedig másnap Washington DC-be repültünk. Chicagoban külön élmény volt, hogy újra találkoztam azzal az amerikai nagymamával, akivel még a Budapest-Zürich járatomon barátkoztam össze, s mindketten csak reméltük akkori elválásunkkor, hogy egy nap újra látjuk egymást. Ez az egykori tanárnő volt az, aki elvitt bennünket a helyi Art Institute-ba, s tartott nekünk egy többórás, fantasztikusan érdekes összefoglalót a művészeti korokról, képekről, festőkről.

Sétálgattunk a kikötőben, belemártottuk lábunkat a Michigan-tóba, s óriási élmény volt a lemenő nap fényében a homokos partról figyelni a büszkén magasodó toronyházakat. Chicagonak sok neve van, emlegetik szeles városként, a bűnözés fellegváraként, mi mégis egy napsütéses, barátságos helyként ismerhettük meg. A John Hancock-toronyba is izgalmasan juthattunk fel: az ember ugyanis vagy borsos áron jegyet vesz a turista központban, hogy felvigyék a 46. emeletre, vagy a hivatalos verzió szerint a fenti étterembe megy enni-inni (ahol, ha van felesleges 10-20 dollárja egy darab italra, akkor fogyaszt), ha pedig mezei magyar egyetemista, akkor besétálva a női mosdóba, rádöbben arra, hogy annak ablakából elsőosztályú kilátás nyílik egész Chicagora. 

Washington DC hivatalosan is a kedvenc amerikai városom lett. A görögös stílus uralta városkában pezseg az élet, s bár borzasztóan modern minden, ezt mégis ügyesen rejtik el a sok fehér, oszlopos, tekintélyt parancsoló épülettel. Pici hátránya, hogy némi túlzással még a kávézókba menet is átvilágítják az embert, különösen, ha olyan hatalmas hátizsákokkal járkál, mint mi. Cserébe azonban minden múzeumba ingyenesen lehet ellátogatni, és egyik érdekesebb mint a másik (különösen ajánlott a Space Museum). Washington DC további nagy előnye, hogy az ember metróra pattan és hamarosan egy másik államban, Virginiában találja magát, illetve ha szeret futni (vagy sétálni), egy hídon akár gyalog is átjuthat, miközben ráadásul megszemlél rengeteg látványosságot is.  A Capitoliumba sajnos a nagy hátizsákjainkkal nem tudtunk bemenni (mivel nincs csomagmegőrző), de kívülről alaposan megcsodáltuk, csak úgy, mint a Fehér Házat, Pentagont, Lincoln Memorialt.

Előző hétvégénken szombaton egy magyar rezidenshez, Edinához és családjához voltunk hivatalosak, ahol valóságos terülj-terülj asztalkám várt ránk egy nagyszerű beszélgetés keretében. Vasárnap pedig dr. M. I. meghívására a Niagarához látogattunk, s egy raftingszerű kalandban vettünk részt egy speciális vízi járművel (nevezzük motorcsónaknak, de elég nehéz rá megfelelő kifejezést találni). Még aznap este átsétáltunk a Niagara kanadai oldalára, s a naplementét követően a kivilágított vízesésben gyönyörködtünk.

Az összegzés

Sok ezer kilométerre kerültem az otthonomtól, egy másik kontinensre, egy másik világba. Kiszakadtam a mindennapi életemből és nekifutásból ugrottam át a komfortzónám magas vaskerítését. Szokták mondani, hogy egy ilyen élmény gyökeresen változtatja meg az embert és a gondolkodását és ezzel maradéktalanul egyetértek. A kezdet kezdetén kiderült, kik azok, akikkel állandó kapcsolatban maradok az anyaországból, kik és mik azok, amik igazán számítanak és prioritást élveznek az életemben.

Mindig egyszerre volt jelen kisebb-nagyobb nehézség és rengeteg boldogság. Kitalálni az itteni életet (amiben volt vízvezetékszerelés, furán működő mosogató, javítandó biciklik), sok dolgot intézni a gyakorlatok kapcsán, a piszkos anyagiak és a méretes fáradtság mind olyan, amire úgy érzem, nem készültem fel annyira, hogy meglepetések és bosszankodások nélkül vegyek minden egyes akadályt. De aztán valahányszor megoldást találtunk egy-egy problémára, mindig éreztük, hogy erősebben kerültünk ki az adott helyzetből.

Nem ment volna egyedül. Nem ment volna három olyan ember nélkül, akikkel gyanakvó idegenként kerültünk össze az ország három pontjából, akikkel minden előítéletünk megvolt egymással kapcsolatban, ami csak lehetett. Akikkel soha nem vártuk, hogy közel kerüljünk egymáshoz, azt pedig végképp nem, hogy barátokká, családdá váljunk.

Akikkel addig nevettünk, hogy kicsordult a könnyünk és már fájt a hasizmunk, akikkel egymás mellett álltunk, bármi is volt. Akik mellett nem lehetett honvágyam, mert mellettük otthon éreztem magamat és valahányszor a lakásba érkeztem, tudtam: valójában haza érkeztem.

Akikkel hajnalig néztük a régi magyar meséket, akikkel együtt bicikliztünk haza hat szatyorral és hátizsákkal megpakolva biciklivel a boltból, akikkel együtt próbáltunk kiteregetni három kotlányi mosást.

Akikkel millió közös zeneszámunk és mondásunk lett, akikkel egy igazi amerikai helyen bowlingoztunk. Akikkel együtt edzettünk (természetesen ezt is „okosba”), akikkel együtt áztunk szét a viharban. Akikkel együtt ünnepeltük a Függetlenség Napját, akik segítettek fantasztikusan búcsúztatni a 22. életévemet.

Akikről kiderült, hogy a végsőkig figyelmesek és toleránsak, akik olyan szeretettel fordultak felém, mint a saját családom odahaza. Akik érdeklődtek, ha hazaértem egy gyakorlatról és önzetlenül segítettek, bármi gondom is adódott. Akikkel kialakult egy struktúra, egy rendszer és mind a négy ember elmaradhatatlan része ennek a szerkezetnek.

Csupán néhány napra vagyok attól, hogy elváljak tőlük és nem készültem fel rá.

Mert már most hiányzik Levi hajnalok hajnalán megszólaló delfines, borzasztóan fülsértő ébresztőórája, vagy ahogyan bárkit bármilyen akcentussal és hangon fantasztikusan utánoz, ahogyan bubog és ahogyan mindig vevő arra, hogy jó hangulat legyen. Aki ismerte a youtube minden mély bugyrát és kifogyhatatlan volt kreatív megoldásokból, míg mindeközben állandó tisztelettel adóztam intelligenciájának, tudásának.

Ákos végtelenül pozitív, optimista hozzáállása, amiből rengeteget tanultam, a folyamat, ahogyan sós trutyiból az idők során palacsinta készül immáron a kezei alatt, az, hogy rengeteget tud Amerikáról és a világról és mindig hallok tőle valami elképesztően érdekeset és újat, aki még földrajzból is egész egyszerűen zseniális. Akivel folyton fogadtunk, vagy az államok fővárosait soroltuk, akiről kiderült, hogy elképesztően gyorsan tud futni és aki állandóan motivál az élet számos területén.

Bori, aki előtt sosem tudtam, miért is lehet jó, ha az embernek lánytestvére van. Bori, akinél biztos voltam abban, hogy szobatársi viszonyunkban jó sok lányos konfliktus lesz- Bori, akiről kiderült, hogy a mosolya ragadós, a türelme végtelen; akivel bármit megbeszélhettem, akivel vagy éppen „úrinők” voltunk, vagy málhás szamárként próbáltunk shoppingolni. Akivel az edzőterem két végében, egymásra nézve sírva nevettünk egy korábbi poénon, akivel egymást támogattuk akkor is, amikor a másikunknak rossz kedve volt.

Nem tudom, mit hoz a jövő és mi lesz, ha elhagyjuk az itteni életünket. Csak bízni tudok abban, hogy nem szűnünk meg családnak, barátoknak lenni és hogy ez a tizenkét hét tovább él majd Szegeden, Pécsen és Budapesten, vagy bárhol is vagyunk ezen a világon.

2017. szeptember 19.

Juhász Dóri

Az utolsó hetek

Az utolsó hónapról nagyon nehéz írni, főleg azért, mert szükségét érzem, hogy ez a bejegyzés egyfajta összegzés/összefoglaló is legyen, mely - ha valaki csak ezt olvassa - adjon egy összképet, milyen is volt az egész. Na mindegy is, legyen is bármi a célja vagy irányvonala a bejegyzésnek, nekikezdek:

Szeptemberben 3 hetet töltöttem a gyerekneurológia osztályon a WCHB-ben (Womens and Childrens Hospital of Buffalo): ez egy sokkal nyugodtabb service, lényegesen kevesebb beteggel, mint a neurológián vagy a sebészeten és még ennél is rövidebb napokkal: 8:30-ra mentünk és volt, hogy már 13:00-re otthon voltam. Tény, hogy sokat lehet tanulni a epilepsziákról és kezelésükről, hypoxiás-ischaemiás agykárosodásról vagy (sajnos) a shaken baby syndome-ról, de nekem nem volt ez annyira elég, így az utolsó héten elkértem magam a memory disorders clinics-re Dr. SZ.K. felügyelete alá. Itt rengeteg nagyon innovatív kutatás folyik Alzheimer's disease (AD) kapcsán, így amellett, hogy ambuláns klinikán három nap részt vettem, beleláthattam mi is folyik kutatási szempontból és izoláltam RNS-t is például. Egészen biztosan lehet állítani, hogy az AD legnagyobb tudója és arca Buffaloban Dr. SZ.K., akitől ennélfogva rengeteget lehet tanulni. A klinikán még Dr. M.P. dolgozik, aki a lehető legkedvesebb és legsegítőkészebb/magyarázgatóbb doktornő, akivel itt találkoztam és a lehető legamerikaibb szólásokat is el lehet tőle tanulni :).

A hónapnak két nagy eseménye volt:
-egyrészt a hosszú hétvégénk, amikor 4 nap alatt két várost (Washington DC, Chicago) fedeztünk fel: azért is célszerű talán így beosztani, mert így a két város között is repülővel mentünk, tehát összesen három repülő jegyet kellett csak kifizetni. Mindkét városba megéri elutazni, Chicago építészetileg, Washington pedig fővárosi mivoltából eredendően nagyon érdekesek. Washingtonban az összes múzeumba a belépés ingyenes, így ha erre van affinitás, több nap, amíg végig járja az ember őket.

-A másik nagy esemény volt, amikor megérkezett az új csoport (na nem effektíve a megérkezésük, mert a zuhanyból kiszállva kellett őket gyakorlatilag üdvözölnöm :), hanem a velük eltöltött 2 nap), akik rendhagyó módon öten vannak, de csak négyük lakik a „mi” illetve, most már az „ő” lakásukban (igen, ezt is fura megszokni). Üdvözlésüket csütörtökön egy házibulival kezdtük, ami részint welcome, részint farewell party is volt, mert mi négyen pedig másnap mentünk. Mi Borival először Torontóba mentünk, ahol kihagyhatatlan élmény meglátogatni Péter bácsit, akinek a lakása maga egy szépművészeti múzeum, de a történetei is beleillenek akár egy orvostörténeti lexikonba is. Nála szálltunk meg egy estét, majd indultunk másnap tovább, Bori haza, én pedig le Floridába még 3 hétre.

Búcsúzóul még M. István is elvitt minket a Niagara Rapids-re „hajókázni”, nem épp a az volt a cél, hogy eljussunk valahova, hanem hogy minél nagyobb sebességgel haladjunk és minél vizesebbek legyünk:).

Nagyon nehéz röviden összefoglalni a három hónapot, tényleg egész életemben emlékezni fogok rá, teljesen más élete alakult itt ki mind a négyünknek, amitől nagyon nehéz búcsúzni. Az amerikai egészségüggyel való megismerkedés is nagyon rámutatott az otthoni problémákra és bízom benne, hogy mindannyian hazaviszünk kicsit az itteni mentalitásból. Életre szóló barátság alakult ki mind a négyünk között és már tervbe is van a következő találkozónk! :)

2017. szeptember 27.

Dobronyi Levente

Keserédes kávészünet

Bágyadtan állok sorban a szokásos délelőtti dupla espressomért, várom, hogy az előttem levők kiválasszák a legújabb extraflancos habos-tejes, cukros-szirupos levüket egy méretes fánkot leöblítendő. Mégsem vagyok türelmetlen és a szememet sem az álom ködösíti el. Ma van az utolsó napom a Roswell Park Cancer Institute Bone Marrow Transplant (Csontvelő transzplantáció) osztályán. A roundingok (vizit) előtti rituális koffeinbevitelemre jöttem le a földszinti Dunkin Donutsba. Minden gyakorlat alatt vannak érdekesebb, mozgalmasabb, jobb napok és olyanok is, amikor lassabban peregnek a percek, haszontalannak érzi magát az ember vagy megül a vállán a monotonitás. Még egy olyan színes és érdekes helyen is, mint az USA, rutinná tud válni a reggeli bicikliút a kórházba, a 4 órás vizit az osztályon vagy a sokadik betegfelvétel. És általában pont ilyenkor jön egy nap, pillanat vagy megjegyzés, amitől új erőre kapok és rájövök, miért is vagyok itt. Mivel a következő hetet már a leukémián töltöm, elköszöntem attól a két osztályos betegtől, akiket két hétig nyomon követtem, írtam a kórlapjaikat, megvizsgáltam őket minden reggel és beszélgettem velük csak úgy, könyvekről, utazásról vagy Magyarországról. Ma reggel is kiírtam az eredményeiket, végignéztem a vérképüket és halkan mosolyogtam magamban, hogy a csontvelő átültetés után először van 100 granulocitájuk és vérlemezke sem kell, mert végre 50 000 fölött vannak. Csak csöndesen merek örülni, félek, ha hangos vagyok, elfut a boldog pillanat. Eredmények kiírva, kapkodom a lábaim a folyosón, csak 30 percem van 10-ig és mindketten beszédesek, ha nem igyekszem megint csak Kanadáról beszélgetünk vagy Budapestről és elkések a roundingról. 100 Wattos mosollyal köszönök be az első betegemnek, leukémiás, ez a harmadik relapszusa, bölcs türelemmel viseli a kemók sorát és óvatos örömmel üdvözöl minden sikeres napot az osztályon. Szóba kerül, hogy a hétvégén megyünk Torontóba, javasolja is, hogy menjünk majd el az Ontario Múzeumba, állítólag érdekes épület, modern üvegrésszel kívülről, miközben belül többezer éves dinoszauruszokat rejt. Furcsa metaforája is lehetne az itteni életnek. Megköszönöm a tanácsot, igyekszem az eszembe vésni, nagyon várjuk már a fiúkkal a menetelt, több hete, hogy nem utaztunk már el Buffaloból. Végül hozzáteszem a mondókámhoz, hogy most találkozunk utoljára. Ahogy kimondom látom, hogy a meglepetés mellett őszinte sajnálat és villanásnyi szomorúság fut át az arcán. Rájövök, hogy neki is én egy kapocs vagyok a külvilággal, a valódi világgal, amit ő csak a kórház üvegablakán, a leukémia rácsai közül szemlél. Talán elfelejtette milyen a levegő eső után vagy amikor a napsütést becsukott szemmel lehet élvezni. Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik a furcsa pillanat. Elköszön, sok sikert kíván a jövőre és jó utat a hétvégére. Eltévedek a gondolataim gubancos fonalai között, ahogy kijövök a kórteremből. Megrázom magamat, magamra varázsolok egy lelkes mosolyt, a kedvenc betegem jön. Neki ez a negyedik relapszusa, egy teljesen új kezelési eljárást kap most, modifikált T-sejteket, beültetett öngyilkos génnel. Pont, mintha egy modern Rejtő Jenő könyv címe lenne. A fia Budapestre járt egy darabig, mondta, ha majd benn lesz, találkozzunk, biztos örülne egy magyarnak. Benyitok az ajtón és lelkes köszönés fogad: „Good morning Doctor! How are you? Oh, I really like your pants, they have nice flowers on them, very pretty.” Csak hevesen pislogok, még mindig nem tudtam megszokni, sem azt, hogy doktornak hívnak páran, sem magát a gondolatot, hogy márpedig egy év múlva még a gázszámlán is úgy lesz a nevem, hogy Dr. Szepes Borbála Éva. Őszinte mosollyal köszönök vissza, a bókot is elfogadom, tényleg szép ez a nadrág, a liftben is megdícsérték már. Megejtem a szokásos vizsgálatokat, kikérdezem a napjáról. Végül, mostmár óvatosabban, tőle is elbúcsúzom. Lekonyul a szája széle és közelebb kúszik a két szemöldöke egymáshoz. Útravalónak elmondja, hogy nem kell szerencsét kívánnia, mert tudja, hogy jól fogom csinálni, bármit is választok. Neki is mindig volt pár kedves szavam, apró, celofánba csomagolt kis szómorzsák, amiktől kicsit jobban érezte magát, nagyobb türelemmel viselte a jól ismert mellékhatások gyötrő egymásutánját. A mostani attendinghez, Dr. M.R.-hez hasonlít, akiről elmondja, hogy nagy tudású, alapos és egy szavával szivárványt varázsol az ember legviharosabb napjából. Próbálom kifejezni azt, mennyit jelentenek a szavai, nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. A hátam mögött csukom be az ajtót és lesütöm a szemem, elszabadult így is már egy könnycsepp. Ezeknek az embereknek minden nap egy küzdelem, egy babalépés, hogy visszaharcolják a hétköznapi életüket. Ahol elviszik a kutyát sétálni reggel vagy bevásárolnak a családjukkal. Minden kör, amit lesétálnak a karácsonyfaszerű infúziós állvány árnyékában, minden egyes plusz egészséges sejt egy parányi lépés a gyógyulás felé. És bár közel sem sötét és szomorú hely a hematológia, de a sarokban mindig ott bujkál a rák. Ennek ellenére vagy talán pont ezért egy mosoly, egy barátságos tekintet vagy szó itt rengeteget jelent. Sosem gondoltam, hogy azoktól kapok a legtöbbet, akiknek a legkevesebb van. Meglepődve a saját szentimentális tornádómon mégis céltudatosan és hálásan kanyarodok a lift felé. Szól a zongora, kezd csöpögősen érzelgőssé válni a pillanat, közben a kávémat is megkapom. A keserű gőz eloszlatja kicsit a gondolataimat, és most már őszintén mosolyogva indulok vissza az ötödik emeleti valóságbuborékba. 

Rockefeller kilátás

Ferry ride

Brooklyn Bridge

CN Tower teteje, Toronto

Toronto

Queens

New York Public Library

Délutáni szieszta

High line, high life

A hétköznapi „hullámvasutak” mellett még jobban várom azokat a napokat, amiken föltöltődünk a többiekkel, akár itthon kártyázva, akár utazgatva. Az elmúlt hónapban kétszer is voltam New Yorkban. Először Levivel fedeztük fel Manhattant, aztán olyan szerencsés voltam, hogy meglátogatott Fati barátnőm Szegedről és vele is tettünk egy körutat a „soha nem alvó” városba. A torontói kirándulásunk is nagyon emlékezetes marad, amihez Péter bácsi házi lekvárja és almás pitéje is hozzájárult. Alig hiszem el, hogy csak egy hónapunk maradt, igyekszem úgy fölfogni, hogy még egy hónapunk van. Mert az eddigiek alapján nem csillapodott az éhségem az újdonságok iránt, sőt!...

2017. augusztus 29.

Szepes Borbála

Eseményteljes második hónap

Második hónap… ha visszagondolok megint az az első gondolatom, ami eszembejutott, hogy: wooow… háát nem telt eseménymentesen! Rögtön ezután a címszavak ugranak fel: thoracic surgery vége, neurológia nagy dózisban, Torontó, New York, művészeti fesztivál, sok buli és még több kávé :)

Ha az előző blogom folytatását szeretném írni, akkor azt a napot kell felidéznem, amikor felkeltem reggel 5-kor: ekkor még mindenki teljes gőzzel REM fázisait élvezi, én szintúgy a műzlim és kávém által biztosított életenergiát, majd gyors tekerés a Roswell-be a reggeli nagy vizitre, gyorsan két betegből felkészülni, prezentálni. Irány a műtő, bemosakodni és thoracoscopiához első asszisztálni majd ebéd és egy lobektómiánál másod asszisztálás. Ekkor gyakorlatilag már este 6 volt, felrohanok elköszönni a csapattól, majd irány haza. Az esti ünneplésnek is okát adó utolsó napok nagyon furák: gyakorlatilag két/négy hetet töltesz el egy osztályon, ahol összeszokik a csapat, te is megszokod a napi ritmust, a beteganyagot/betegségeket, illetve egyes betegségek kezelési protokollját is megismered, majd mindennek egy csettintésre vége szakad és sokszor nem csak mi, hallgatók, hanem a rezidensek, szakorvosok is más-más területen kezdenek a hétvége után…

A mellkassebészet után a számomra leginkább várt neurológia hetek következtek: két hét az általános, majd még kettő a stroke osztályon. Mivel neurológus szeretnék lenni (ezt az itt megtapasztalt élmények is megerősítették) nekem ezek a hetek rendkívül fontosak voltak és nagyon jól is éreztem magam közben. Az talán elmondható, hogy az itteni gyakorlat (a képalkotók teljes palettája rendelkezésre áll, a protokollok követése minden esetben, aránylag sok rendelkezésre álló idő) nem feltétlen adaptálható az otthonra, legalábbis teljességgel biztosan nem. Azonban, ami minimális és nem eszközigényes, az az attitűd, ahogy a munka, illetve a betegek felé az orvosok/nővérek fordulnak (ezt talán az előző blogban is kiemeltem, de hé! tényleg nagyon fontos!). A neurológián a napjaink azért rövidebbek voltak (7-16), mely azért be kell vallanom, már jól esett a sebészet után : )

És akkor, hogy még mivel is telik egy hónap a munka mellett?

Turistáskodás: Legyen az New York vagy Torontó, nyilván arról a tényről, hogy kihagyhatatlan nem szükséges írnom, ezt már korábbi blogbejegyzések részletesen taglalják. Ezek a városok tényleg merőben mások a túltervezett, üres Buffalohoz képest. Az ittlétet nekem még tovább szépítette, hogy nővéremmel is találkoztam, még ha csak egy rövidebb időre is.  Mindenképp ajánlom, hogy egy free city tour-t vegyetek igénybe, ha mentek, főleg NYC-be, mert egy helyinél jobban nem tudja más megismertetni veletek a várost (sajnos Couchsurfing nem igazán járható út, mi tényleg jó sokáig próbálkoztunk, bár lehet hogy ha jó korán kezdi az ember, akkor szerencsés lehet).

-         Művészet: na jó... ez nagyon túlzó és nagyzó pontnak tűnik, mert tulajdonképpen három alkalomról beszélünk: az egyik egy művészeti fesztivál, ahova M.K. vitt el minket, ahol egy pohár bor szürcsölgetése mögül lehetett megnézni, ahogy különféle híresebb és kevésbé híres művészek alkotnak 45 perc alatt, majd aukció keretén belül el is adják a frissen készült (általában) remek műveket. A második egy múzeum volt (fontos, hogy minden hónap első péntekjén a múzeumok belépődíj nélkül látogathatók), az Albright Knox Gallery, ami egy modern galéria, ennek megfelelően rengeteg (sztereotípiába beleillő) modern (kevésbé) remek művet vonultat fel. A harmadik a közeli hatalmas Delaware Parkban minden este megtartott Macbeth előadás volt, amelynek művészeti értékéről nehéz ítélkeznem, tekintve, hogy a középkori angoltudást nem méri a TOEFL (bár én nem vitatkozok ez ellen!:) ).

-          Szórakozás: Itt Buffaloban az éjszakai élet nem épp világhíres, de péntek este lehet beleütközni nagyobb tömegbe, ha jó helyen jár az ember (Allentown, Sky Bar és környéke stb.), ezzel szemben a torontói éjszakai élet híresebbnek van minősítve (sajnos, mi itt szerencsétlenek voltunk, így nem sikerült megtalálni a megfelelő helyet).

-          Problémák: na jó, ezekre is kell szánni pár sort, ezzel megelőzve, hogy más ilyenbe ütközzön.

szabály1: Ha kiutazáskor új telefonszámot tervezel szerezni (tehát prepaid SIM kártyát venni) és az otthoni számodat addig szüneteltetni, akkor ne feledd, hogy ezt a szándékot a bankoddal is közölni célszerű, különben az internetes belepéshez szükséges (mobil aláírás) kódot nem fogod megkapni és az apró hiányosság korrigálása igényelhet akár két hónapot is (mint esetemben)!

szabály2: Kamera! Mindenképp hozz, mert a telefonod elejtheted és a kamerája tönkre mehet. A fenti szituáció esetén az eredmény, hogy semmit nem bírsz lefotózni, igencsak felőrlő.

2017. augusztus 30.

Dobronyi Levente