Buffalo blog: Emlékek zálogba

Furcsa zajra ébredek, halkan felmordulok félálmomból és kicsit szorosabbra húzom a takarókat magam körül. Az egyik fülhallgató kiesett a helyéről, amiatt ébresztett föl a repülő motorjának hangja. Pár másodpercbe beletelik, míg az agyam ködös homályából rámesik a felismerés, hogy valójában egy repülőn ülök, ráadásul egy olyanon, ami itthonról otthonra visz. Pontosabban megfogalmazva a járatom éppen Torontóból Budapestre tart. Nem igazán tudok sikeres harcot vívni a könnyeimmel, hagyom, hogy leperegjenek az élményektől meggyűrt arcomon. Az egyik légiutaskísérő kedvesen megszólít és aggódva érdeklődik: „Are you all right?”. Legszívesebben megmondanám neki, hogy igen, nagyon is jól vagyok, mert az előző három hónap volt a legjobb az életemben, másrészt nem, nem vagyok jól, mert el kellett búcsúznom pár órája attól a 3 embertől, akik az új családom lettek. De nem mondok semmit, erőt veszek magamon és szipogva bólogatok, hogy „I’m fine…”.

Visszagondolva az utolsó hónapom Buffaloban villámgyorsasággal robogott el, bár, ha jobban belegondolok az egész három hónap sem érződött többnek 3 hétnél. Pedig az is nagyon hosszú idő tud lenni… Szeptemberben a neurológián dolgoztam Dórival együtt, két hetet az általános osztályon, kettőt pedig a stroke-on voltunk. Tempójában nekem ez a rotáció volt talán a legfeszesebb, reggelente 7:15/45-re jártunk és 5-nél előbb nem sokszor értünk haza. A 3-5 órás roundingokra az első hét végén már jól felszerelt katonaként érkeztünk, vízzel, titkos étkészlettel a zsebeinkben és mentális tervvel, hogy melyik két kórterem között tudunk viszonylag észrevétlenül kislisszanni mosdóba. A végtelenített betegprezentálások monotonitását viszont gyakran megtörte az az emberségesség, közvetlenség és figyelem, amivel az orvoscsapat fordult a páciensek és családjaik felé. Nem volt rest egyik attending (~főorvos) sem akár fél órát szánni egy-egy esetre annak ellenére, hogy a 25 fős beteglistának még a felénél sem tartottunk 11 órakor. Összességében engem talán az amerikai neurológia erre tanított meg legjobban, hogy még akkor is, amikor már alig látok ki a szemeimen a fáradtságtól, a gyomrom önemésztésbe kezdett és nem tudom, hogy a beteg disarthriás vagy én vagyok szenzoros aphasiás, akkor is felül tudjak ezeken kerekedni és pár perc extra időt szánni valakire. Mert annak az embernek ez a pár perc azt jelenti, hogy megérti, hogy miért nem tudja mozgatni a kezét, miért vannak görcsrohamai vagy a családtagja felépülhet -e egy stroke után. Engem több szempontból is személyesen érintett a stroke osztályos munka, részben azért is, mert ez a TDK témám fő témája. Érdekes volt azt látnom, hogyan működik a gyakorlatban, hogy egy 30 másodperces injekció után miként kezdi el valaki mozgatni az addig béna végtagját vagy tisztul föl a beszéde pillanatok alatt. A legutolsó napomon pedig visszaigazolást is kaptam, hogy a figyelmesség mire képes…

Amúgy is keserédes nap volt, tudtam, hogy ez az utolsó pár órám hatodévesként buffalo-i kórházban, az utolsó pár órám a többiekkel együtt, a lakásunkban, a mi lakásunkban, ahová amúgy aznap este érkezik az új csapat, akik valószínűleg három hónap múlva hasonló érzésekkel küzdenek majd. Épp a sokadik kórterem ajtófélfáját támasztottam és néztem, ahogy valaki látóteret vizsgál, amikor rezgett a telefonom, hogy üzenetet kaptam. Amint kimentünk a folyosóra, lopva rápillantottam a képernyőre, reménykedve, hogy valaki vicces macskás videót küldött. Legnagyobb meglepetésemre a szöveg angolul kezdődött, egy ismeretlen feladótól. Annak a 90 éves néninek a fiától jött, akit reggel vizsgáltam meg a sürgősségin. Köszönetet mondott, hogy egyszerre voltam alapos és hozzáértő miközben a kedves csacsogásommal sokat oldottam az édesanyja hangulatán és több mindent érthetően el tudtam magyarázni a betegségéről. Azzal zárta, hogy úgy tűnik, megvan mindenem ahhoz, hogy jó orvos legyek… Felnéztem a telefonomról, de nem sokat láttam a könnyfátyolos szememen át. Nem tudom, hogy ennél nagyobb dicséretet kaphat -e orvostanhallgató vagy bárki, aki emberekkel foglalkozik. Annál is jobban értékeltem, mert ahogy az előbb írtam, kihívás volt nekem a neurológia, néha küzdelmes is, de mint kiderült, közel sem hiába.

Egy kis szerencsével és leleményességgel utazásból sem volt hiány szeptemberben. Eljutottunk Bostonba, Chicagoba és Washington D.C.-be, hála az Airbnb- és Uberkuponoknak meg az ingyenes idegenvezető túráknak. Az utolsó közös hétvégénket bowlingozással, az esti Niagarával és magyar vacsorával zártuk. A neurológián ismerkedtünk meg K.-P. Edinával, aki elhívott bennünket magukhoz, ahol rengeteget beszélgettünk amerikai-magyar/magyar-amerikai létről, orvosiról, zenéről vagy utazásról. Ahogy pedig az új csapat megérkezett a lakásba, úgy éreztük egyre inkább, hogy szivárognak el a közös perceink Buffaloban.

Az itt gyűjtött élményeim és emlékeim azok, amiket majd öreg néniként unásig mesélek az unokáimnak, amikre nosztalgiázva gondolok vissza az 50. születésnapomon vagy amik erőt adnak az államvizsga előtti idegrohamban. Minden közös pillanat, szám, amiket együtt hallgattunk, belsős vicc és kalandos problémamegoldás megfizethetetlen emlék most és marad is annak. Sok energiát, erőfeszítést és figyelmet adtam ebbe a három hónapba, azt remélve, hogy tapasztaltabban, határozottabban és talpraesettebben jövök vissza Magyarországra. Ez így is lett, de nem is álmodtam róla, hogy ennél sokkal többet kapok. Barátságot, szabadságot és családot. Mégis hogyan mondhatom ezt el majd annak, aki megkérdezi, legyen az ismerős, rokon vagy egy légiutaskísérő, hogy milyen is volt Buffaloban?! Valószínűleg még sokáig a sírás fog fojtogatni, amikor belekezdek a mesélésbe, mert még az fog eszembe jutni, hogyan öleltük meg szorosan négyen egymást a ház előtt múlt pénteken vagy integettünk az üvegfalon át a repülőtéren azon a bizonyos szombaton. De tudom, ahogy haladok előre a történetekkel fogok egyre többet mosolyogni, mert eljutok a közös utazásokig, a biciklis kalandokig és esti főzőcskézésekig. A szipogásom pedig majd végleg abbamarad, mert 3 hét múlva már mindannyian megint együtt lehetünk és a buffalo-i bejegyzések után új fejezetet kezdhetünk. Otthon.