Keserédes kávészünet

Bágyadtan állok sorban a szokásos délelőtti dupla espressomért, várom, hogy az előttem levők kiválasszák a legújabb extraflancos habos-tejes, cukros-szirupos levüket egy méretes fánkot leöblítendő. Mégsem vagyok türelmetlen és a szememet sem az álom ködösíti el. Ma van az utolsó napom a Roswell Park Cancer Institute Bone Marrow Transplant (Csontvelő transzplantáció) osztályán. A roundingok (vizit) előtti rituális koffeinbevitelemre jöttem le a földszinti Dunkin Donutsba. Minden gyakorlat alatt vannak érdekesebb, mozgalmasabb, jobb napok és olyanok is, amikor lassabban peregnek a percek, haszontalannak érzi magát az ember vagy megül a vállán a monotonitás. Még egy olyan színes és érdekes helyen is, mint az USA, rutinná tud válni a reggeli bicikliút a kórházba, a 4 órás vizit az osztályon vagy a sokadik betegfelvétel. És általában pont ilyenkor jön egy nap, pillanat vagy megjegyzés, amitől új erőre kapok és rájövök, miért is vagyok itt. Mivel a következő hetet már a leukémián töltöm, elköszöntem attól a két osztályos betegtől, akiket két hétig nyomon követtem, írtam a kórlapjaikat, megvizsgáltam őket minden reggel és beszélgettem velük csak úgy, könyvekről, utazásról vagy Magyarországról. Ma reggel is kiírtam az eredményeiket, végignéztem a vérképüket és halkan mosolyogtam magamban, hogy a csontvelő átültetés után először van 100 granulocitájuk és vérlemezke sem kell, mert végre 50 000 fölött vannak. Csak csöndesen merek örülni, félek, ha hangos vagyok, elfut a boldog pillanat. Eredmények kiírva, kapkodom a lábaim a folyosón, csak 30 percem van 10-ig és mindketten beszédesek, ha nem igyekszem megint csak Kanadáról beszélgetünk vagy Budapestről és elkések a roundingról. 100 Wattos mosollyal köszönök be az első betegemnek, leukémiás, ez a harmadik relapszusa, bölcs türelemmel viseli a kemók sorát és óvatos örömmel üdvözöl minden sikeres napot az osztályon. Szóba kerül, hogy a hétvégén megyünk Torontóba, javasolja is, hogy menjünk majd el az Ontario Múzeumba, állítólag érdekes épület, modern üvegrésszel kívülről, miközben belül többezer éves dinoszauruszokat rejt. Furcsa metaforája is lehetne az itteni életnek. Megköszönöm a tanácsot, igyekszem az eszembe vésni, nagyon várjuk már a fiúkkal a menetelt, több hete, hogy nem utaztunk már el Buffaloból. Végül hozzáteszem a mondókámhoz, hogy most találkozunk utoljára. Ahogy kimondom látom, hogy a meglepetés mellett őszinte sajnálat és villanásnyi szomorúság fut át az arcán. Rájövök, hogy neki is én egy kapocs vagyok a külvilággal, a valódi világgal, amit ő csak a kórház üvegablakán, a leukémia rácsai közül szemlél. Talán elfelejtette milyen a levegő eső után vagy amikor a napsütést becsukott szemmel lehet élvezni. Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik a furcsa pillanat. Elköszön, sok sikert kíván a jövőre és jó utat a hétvégére. Eltévedek a gondolataim gubancos fonalai között, ahogy kijövök a kórteremből. Megrázom magamat, magamra varázsolok egy lelkes mosolyt, a kedvenc betegem jön. Neki ez a negyedik relapszusa, egy teljesen új kezelési eljárást kap most, modifikált T-sejteket, beültetett öngyilkos génnel. Pont, mintha egy modern Rejtő Jenő könyv címe lenne. A fia Budapestre járt egy darabig, mondta, ha majd benn lesz, találkozzunk, biztos örülne egy magyarnak. Benyitok az ajtón és lelkes köszönés fogad: „Good morning Doctor! How are you? Oh, I really like your pants, they have nice flowers on them, very pretty.” Csak hevesen pislogok, még mindig nem tudtam megszokni, sem azt, hogy doktornak hívnak páran, sem magát a gondolatot, hogy márpedig egy év múlva még a gázszámlán is úgy lesz a nevem, hogy Dr. Szepes Borbála Éva. Őszinte mosollyal köszönök vissza, a bókot is elfogadom, tényleg szép ez a nadrág, a liftben is megdícsérték már. Megejtem a szokásos vizsgálatokat, kikérdezem a napjáról. Végül, mostmár óvatosabban, tőle is elbúcsúzom. Lekonyul a szája széle és közelebb kúszik a két szemöldöke egymáshoz. Útravalónak elmondja, hogy nem kell szerencsét kívánnia, mert tudja, hogy jól fogom csinálni, bármit is választok. Neki is mindig volt pár kedves szavam, apró, celofánba csomagolt kis szómorzsák, amiktől kicsit jobban érezte magát, nagyobb türelemmel viselte a jól ismert mellékhatások gyötrő egymásutánját. A mostani attendinghez, Dr. M.R.-hez hasonlít, akiről elmondja, hogy nagy tudású, alapos és egy szavával szivárványt varázsol az ember legviharosabb napjából. Próbálom kifejezni azt, mennyit jelentenek a szavai, nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. A hátam mögött csukom be az ajtót és lesütöm a szemem, elszabadult így is már egy könnycsepp. Ezeknek az embereknek minden nap egy küzdelem, egy babalépés, hogy visszaharcolják a hétköznapi életüket. Ahol elviszik a kutyát sétálni reggel vagy bevásárolnak a családjukkal. Minden kör, amit lesétálnak a karácsonyfaszerű infúziós állvány árnyékában, minden egyes plusz egészséges sejt egy parányi lépés a gyógyulás felé. És bár közel sem sötét és szomorú hely a hematológia, de a sarokban mindig ott bujkál a rák. Ennek ellenére vagy talán pont ezért egy mosoly, egy barátságos tekintet vagy szó itt rengeteget jelent. Sosem gondoltam, hogy azoktól kapok a legtöbbet, akiknek a legkevesebb van. Meglepődve a saját szentimentális tornádómon mégis céltudatosan és hálásan kanyarodok a lift felé. Szól a zongora, kezd csöpögősen érzelgőssé válni a pillanat, közben a kávémat is megkapom. A keserű gőz eloszlatja kicsit a gondolataimat, és most már őszintén mosolyogva indulok vissza az ötödik emeleti valóságbuborékba. 

Rockefeller kilátás

Ferry ride

Brooklyn Bridge

CN Tower teteje, Toronto

Toronto

Queens

New York Public Library

Délutáni szieszta

High line, high life

A hétköznapi „hullámvasutak” mellett még jobban várom azokat a napokat, amiken föltöltődünk a többiekkel, akár itthon kártyázva, akár utazgatva. Az elmúlt hónapban kétszer is voltam New Yorkban. Először Levivel fedeztük fel Manhattant, aztán olyan szerencsés voltam, hogy meglátogatott Fati barátnőm Szegedről és vele is tettünk egy körutat a „soha nem alvó” városba. A torontói kirándulásunk is nagyon emlékezetes marad, amihez Péter bácsi házi lekvárja és almás pitéje is hozzájárult. Alig hiszem el, hogy csak egy hónapunk maradt, igyekszem úgy fölfogni, hogy még egy hónapunk van. Mert az eddigiek alapján nem csillapodott az éhségem az újdonságok iránt, sőt!...

2017. augusztus 29.

Szepes Borbála