A hajrá

Elérkeztek az utolsó hetek. Nagy szerencsémre, a fejfájás medicinában specialista doktornő kislánya még úgy döntött, hogy pocakon belül marad azon a héten, amikor a kismama gyakorlataira voltam hivatalos. Izgalmas öt nap volt, ugyanis háromszor Williamsville-be kellett kijutnom, ami egy röpke 45 perces bicikliút keresztül a városon, mindezt ráadásul viszonylag korán reggel (kávétól természetesen azért kellőképp megittasultan) kellett kiviteleznem. Kevés gyakorlat esetében mondanám azt, hogy mindezt egészen könnyedén, motiváltan és mosollyal az arcomon tenném meg, de a dr. R. mellett töltött időért sokszorosan is megérte.

Nem csak a fejfájás tudományának alapköveit tette le a fejemben, nem csak számos újdonságról tájékoztatott, a legkorszerűbb gyógymódokat mutatta meg és segített mindenben, de ráadásul egy olyan emberi és orvosi hozzáállást tanulhattam meg tőle, amely úgy érzem, egész életemben el fog kísérni utamon. A fejfájás erőssége szubjektív dolog, számos betegnél rengeteg pszichiátriai, pszichológiai faktor befolyásolja mindezt és dr. R. egyszerre gyógyított testet és lelket a maga végtelenül kedves, pozitív stílusában. Mindig azt mondta nekem, hogy egyszerűen csak el kell fogadni a betegtől, hogy fáj a feje és megkérdőjelezés nélkül, tényként kezelni a problémát. Bár mindennapos kismama volt a 39. hetében, egy pillanatra sem pihent- aggódtam is, mert saját magának sokszor még ebédszünetet sem hagyott, hogy időben tudja fogadni betegeit. Saját bevallása szerint a héten csak ’limitált számú’ pácienst nézett meg, mégis ez is bő 7-8 órákat jelentett, megállás nélkül (képzelem, hogy mennyit dolgozhat egyébként). Nem is kérdés, hogy ez a gyakorlat lett és maradt is a kedvencem és a fejfájás medicina iránti szenvedélyem is csak még nagyobb lángra lobbant.

A következő két hétben általános neurológiára kerültünk a szobatársnőmből az idők során lánytesóvá váló Borival. Igen vegyes benyomásaim alakultak ki ezzel a gyakorlattal kapcsolatban. Ami teljes mértékben pozitív volt, az a társaság: mindenki végtelenül kedves volt, nagyon jó légkör uralkodott egész idő alatt. Az első hetünkön az osztályvezető személye is külön pozitív volt, ugyanis egy magyar doktornő alatt viziteltünk, dolgoztunk. Dr. Sz. is igazi példaként szolgált számunkra, egyszerre volt dinamikus, humoros, kedves és bírt hatalmas tudással is. A következő hét kevesebb izgalmat hozott, dr. K. alatt a végtelen vizitek eseménytelen nyugalmába törődhettünk bele. Itt amire fókuszáltam, hogy megpróbáljam az amerikaiak türelmes, pozitív hozzáállását elsajátítani, ami a késő délutáni, kissé már hipoglikémiás órákban egészen újszerű kihívásnak ígérkezett.

Elérkezett hát az utolsó két hét, melyet a stroke csapat mellett töltöttünk (és amint soraimat írom, még töltjük is egy pár napig). Ide roppant elveszett lélekként érkeztem, hiszen a kivizsgálási, pontozási protokoll eddig igen ismeretlen volt számomra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most a második hetemre végtelenül magabiztossá váltam és simán megy minden, de mindenesetre úgy érzem, fejlődtem. 7 óra, 7 óra 15 percre biciklizünk be Borival, ekkor, ha szerencsénk van, kapunk egy saját beteget (sajnos a számítógépes adatbázishoz nincs hozzáférésünk, mely megnehezíti a dolgokat). A betegvizsgálat után késő délelőtt elkezdődik a „rounding”, amikor az aktuális osztályvezetők valamelyikével (itt ketten is vannak!) a közös megbeszélés után ellátogatunk a páciensekhez. Amennyiben akut eset van, úgy elrohanunk a sürgősségi megfigyelő részlegre is, ahol azonnali beavatkozás és képalkotás folyik. Ezt pontosan úgy kell elképzelni, mint egy menő kórházas sorozatot! Főleg, mivel a frissen beérkező potenciálisan stroke-os betegek a legalsó, szinte modern bunkerre emlékeztető részlegen vannak, mielőtt a szuper modern intenzív részlegre kerülnének.

A héten még szeretnénk ellátogatni dr. M.L.-hoz a Dent Institute-ba, hogy megfigyelhessük az ottani munkát, illetve további terv egy neurológia vizsgateszt megírása, melyet szerdán kell kiviteleznünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi érdemi idő jutott az elmúlt hetekben külön tanulásra (vagy alvásra), pláne mert általában hazaérkezés után olyan érzése van az embernek, mintha az agya helyén légüres tér lenne (és még csak ekkor jönne minden más feladat, házimunka), de igyekszünk a koffein doppingoló hatását maximálisan kihasználni a helyzet optimalizálására.

Az élvezetek

Nem sokszor juthat ki az ember három hónapra Amerikába, így igyekeztük szabad napjaink minden óráját kihasználni, hogy új élményeket szerezhessünk. Az erősen limitált ösztöndíj miatt külön küldetés volt, hogy a lehető legtöbbet utazzunk a lehető legkevesebből. Büszkén jelenthetem, hogy az ügyesen időzített repülésekkel (sokszor ismeretlenebb, kicsi reptereket igénybe véve) és az Airbnb, Uberhez használható remek kódokkal, tömegközlekedések igénybevételével és a jó magyar mentalitással ez tökéletesen sikerült. Ennek nyomán szeptember első szombatján hajnali 4-kor csörgött ébresztőóránk- ez jelentette kezdetét egy bostoni utazásnak. Itt talán a legnagyobb élmény a Harvardra való ellátogatás volt, ahol egyfelől ijesztő belegondolni, hogy itt még valószínűleg az úton futkosó mókusoknak is a plafont veri az intelligencia hányadosa, másrészt sóvárogva figyelhettük a csapatokba verődő, beszélgető növendékeket. Boston számomra olyan volt, mint egy jókora brit városka. Sok-sok ír kocsma, angol mintára épült házikók, s második napunkon a szitáló esős, szürke időjárás is megerősítette bennem az érzést. Mindkét nap elmentünk egy-egy ingyenes, vezetett túrára (ezt egyébként majdnem minden városban megtettük), nagyon ajánlom bárkinek, aki új városokba látogat, mert mindig aktuális, érdekes információkat hallhattunk, ráadásul számos bennfentes tippet is az adott hellyel kapcsolatban.

Egy másik alkalommal dupláztuk az élvezeteket: Buffaloból először Chicagoba, onnan pedig másnap Washington DC-be repültünk. Chicagoban külön élmény volt, hogy újra találkoztam azzal az amerikai nagymamával, akivel még a Budapest-Zürich járatomon barátkoztam össze, s mindketten csak reméltük akkori elválásunkkor, hogy egy nap újra látjuk egymást. Ez az egykori tanárnő volt az, aki elvitt bennünket a helyi Art Institute-ba, s tartott nekünk egy többórás, fantasztikusan érdekes összefoglalót a művészeti korokról, képekről, festőkről.

Sétálgattunk a kikötőben, belemártottuk lábunkat a Michigan-tóba, s óriási élmény volt a lemenő nap fényében a homokos partról figyelni a büszkén magasodó toronyházakat. Chicagonak sok neve van, emlegetik szeles városként, a bűnözés fellegváraként, mi mégis egy napsütéses, barátságos helyként ismerhettük meg. A John Hancock-toronyba is izgalmasan juthattunk fel: az ember ugyanis vagy borsos áron jegyet vesz a turista központban, hogy felvigyék a 46. emeletre, vagy a hivatalos verzió szerint a fenti étterembe megy enni-inni (ahol, ha van felesleges 10-20 dollárja egy darab italra, akkor fogyaszt), ha pedig mezei magyar egyetemista, akkor besétálva a női mosdóba, rádöbben arra, hogy annak ablakából elsőosztályú kilátás nyílik egész Chicagora. 

Washington DC hivatalosan is a kedvenc amerikai városom lett. A görögös stílus uralta városkában pezseg az élet, s bár borzasztóan modern minden, ezt mégis ügyesen rejtik el a sok fehér, oszlopos, tekintélyt parancsoló épülettel. Pici hátránya, hogy némi túlzással még a kávézókba menet is átvilágítják az embert, különösen, ha olyan hatalmas hátizsákokkal járkál, mint mi. Cserébe azonban minden múzeumba ingyenesen lehet ellátogatni, és egyik érdekesebb mint a másik (különösen ajánlott a Space Museum). Washington DC további nagy előnye, hogy az ember metróra pattan és hamarosan egy másik államban, Virginiában találja magát, illetve ha szeret futni (vagy sétálni), egy hídon akár gyalog is átjuthat, miközben ráadásul megszemlél rengeteg látványosságot is.  A Capitoliumba sajnos a nagy hátizsákjainkkal nem tudtunk bemenni (mivel nincs csomagmegőrző), de kívülről alaposan megcsodáltuk, csak úgy, mint a Fehér Házat, Pentagont, Lincoln Memorialt.

Előző hétvégénken szombaton egy magyar rezidenshez, Edinához és családjához voltunk hivatalosak, ahol valóságos terülj-terülj asztalkám várt ránk egy nagyszerű beszélgetés keretében. Vasárnap pedig dr. M. I. meghívására a Niagarához látogattunk, s egy raftingszerű kalandban vettünk részt egy speciális vízi járművel (nevezzük motorcsónaknak, de elég nehéz rá megfelelő kifejezést találni). Még aznap este átsétáltunk a Niagara kanadai oldalára, s a naplementét követően a kivilágított vízesésben gyönyörködtünk.

Az összegzés

Sok ezer kilométerre kerültem az otthonomtól, egy másik kontinensre, egy másik világba. Kiszakadtam a mindennapi életemből és nekifutásból ugrottam át a komfortzónám magas vaskerítését. Szokták mondani, hogy egy ilyen élmény gyökeresen változtatja meg az embert és a gondolkodását és ezzel maradéktalanul egyetértek. A kezdet kezdetén kiderült, kik azok, akikkel állandó kapcsolatban maradok az anyaországból, kik és mik azok, amik igazán számítanak és prioritást élveznek az életemben.

Mindig egyszerre volt jelen kisebb-nagyobb nehézség és rengeteg boldogság. Kitalálni az itteni életet (amiben volt vízvezetékszerelés, furán működő mosogató, javítandó biciklik), sok dolgot intézni a gyakorlatok kapcsán, a piszkos anyagiak és a méretes fáradtság mind olyan, amire úgy érzem, nem készültem fel annyira, hogy meglepetések és bosszankodások nélkül vegyek minden egyes akadályt. De aztán valahányszor megoldást találtunk egy-egy problémára, mindig éreztük, hogy erősebben kerültünk ki az adott helyzetből.

Nem ment volna egyedül. Nem ment volna három olyan ember nélkül, akikkel gyanakvó idegenként kerültünk össze az ország három pontjából, akikkel minden előítéletünk megvolt egymással kapcsolatban, ami csak lehetett. Akikkel soha nem vártuk, hogy közel kerüljünk egymáshoz, azt pedig végképp nem, hogy barátokká, családdá váljunk.

Akikkel addig nevettünk, hogy kicsordult a könnyünk és már fájt a hasizmunk, akikkel egymás mellett álltunk, bármi is volt. Akik mellett nem lehetett honvágyam, mert mellettük otthon éreztem magamat és valahányszor a lakásba érkeztem, tudtam: valójában haza érkeztem.

Akikkel hajnalig néztük a régi magyar meséket, akikkel együtt bicikliztünk haza hat szatyorral és hátizsákkal megpakolva biciklivel a boltból, akikkel együtt próbáltunk kiteregetni három kotlányi mosást.

Akikkel millió közös zeneszámunk és mondásunk lett, akikkel egy igazi amerikai helyen bowlingoztunk. Akikkel együtt edzettünk (természetesen ezt is „okosba”), akikkel együtt áztunk szét a viharban. Akikkel együtt ünnepeltük a Függetlenség Napját, akik segítettek fantasztikusan búcsúztatni a 22. életévemet.

Akikről kiderült, hogy a végsőkig figyelmesek és toleránsak, akik olyan szeretettel fordultak felém, mint a saját családom odahaza. Akik érdeklődtek, ha hazaértem egy gyakorlatról és önzetlenül segítettek, bármi gondom is adódott. Akikkel kialakult egy struktúra, egy rendszer és mind a négy ember elmaradhatatlan része ennek a szerkezetnek.

Csupán néhány napra vagyok attól, hogy elváljak tőlük és nem készültem fel rá.

Mert már most hiányzik Levi hajnalok hajnalán megszólaló delfines, borzasztóan fülsértő ébresztőórája, vagy ahogyan bárkit bármilyen akcentussal és hangon fantasztikusan utánoz, ahogyan bubog és ahogyan mindig vevő arra, hogy jó hangulat legyen. Aki ismerte a youtube minden mély bugyrát és kifogyhatatlan volt kreatív megoldásokból, míg mindeközben állandó tisztelettel adóztam intelligenciájának, tudásának.

Ákos végtelenül pozitív, optimista hozzáállása, amiből rengeteget tanultam, a folyamat, ahogyan sós trutyiból az idők során palacsinta készül immáron a kezei alatt, az, hogy rengeteget tud Amerikáról és a világról és mindig hallok tőle valami elképesztően érdekeset és újat, aki még földrajzból is egész egyszerűen zseniális. Akivel folyton fogadtunk, vagy az államok fővárosait soroltuk, akiről kiderült, hogy elképesztően gyorsan tud futni és aki állandóan motivál az élet számos területén.

Bori, aki előtt sosem tudtam, miért is lehet jó, ha az embernek lánytestvére van. Bori, akinél biztos voltam abban, hogy szobatársi viszonyunkban jó sok lányos konfliktus lesz- Bori, akiről kiderült, hogy a mosolya ragadós, a türelme végtelen; akivel bármit megbeszélhettem, akivel vagy éppen „úrinők” voltunk, vagy málhás szamárként próbáltunk shoppingolni. Akivel az edzőterem két végében, egymásra nézve sírva nevettünk egy korábbi poénon, akivel egymást támogattuk akkor is, amikor a másikunknak rossz kedve volt.

Nem tudom, mit hoz a jövő és mi lesz, ha elhagyjuk az itteni életünket. Csak bízni tudok abban, hogy nem szűnünk meg családnak, barátoknak lenni és hogy ez a tizenkét hét tovább él majd Szegeden, Pécsen és Budapesten, vagy bárhol is vagyunk ezen a világon.

2017. szeptember 19.

Juhász Dóri