Sziasztok!

Dóri vagyok, Sotés hallgató. Következzen az első blogbejegyzésem.

Azon 16 szerencsés orvostanhallgató közé tartozom, aki elnyerte a HMAA bizalmát és támogatását, hogy a 2018/19-es tanévben 3 hónapot Buffalóban tölthessen. Ez egyrészt hatalmas élményt jelent szakmailag, másrészt izgalmas lehetőséget biztosít, hogy utazhassunk, világot lássunk, újdonságokat tapasztaljunk meg, és fellélegezzünk az egyébként megterhelő, folyamatos megpróbáltatásokkal teli hatodév alatt. Mindez a következő életre szóló történettel kezdődött.

Lettivel jóval korábban elterveztük az utazásunkat.

Bécsből repültünk, Frankfurton át Torontóig, ahol egy Greyhound buszra foglaltunk jegyet, hogy eljussunk egy röpke 21 óra utazás után a várva várt Buffalóba. Bár készültünk előre kinyomtatott térképpel, hogy hogy jutunk el a torontói reptérről a Greyhound buszállomásig, azért feltételezve, hogy az információs pultnál megfelelő segítséget tudnak nyújtani, megerősítést és útbaigazítást kértünk. A hölgy tanácsa nem egyezett meg az általunk talált útvonallal, de ráhagyatkozva vártunk 50 percet, majd felszálltunk a javasolt buszra. 40 perc múlva kikötöttünk egy elhagyatottnak tűnő hatalmas állomáson, amiről nagyon hamar kiderült, hogy nem a Downtown Greyhound Bus Station.

Ekkor kb 90 percünk maradt elérni a buszt (hála égnek hagytunk 3-4 órát erre a manőverre). Kétségbeesetten segítséget próbáltunk kérni egy buszsofőrtől, aki elirányított minket egy parkolóba, ahol állítása szerint mindig várnak taxik, mondván, kizárólag autóval fogunk másfél óra alatt odaérni a buszállomásra, tömegközlekedéssel akár 2 óra is lehet (igen, mi is megkérdőjeleztük ezen a ponton a reptéri információs hölgy tájékozottságát). Természetesen taxi nem volt se égen, se földön. Rohamtempóban, a túlélési ösztöneimet bekapcsolva megszólítottam egy embert, hogy hívna-e nekünk egy taxit, azzal már nem is foglalkozva, hogy ez mennyibe fog nekünk kerülni. Nem tudott segíteni. Járkáltam fel alá a parkolóban, mikor megláttam a közepén egy olyan autót, aminek a tulajdonosa bent ült és nyomkodta a telefonját…bekopogtam az ablakon, mire ő gyanakodva lehúzta azt és megkérdezte tud-e segíteni. Gyorsan vázoltam a két elveszett, működő telefonnal nem rendelkező, magyar orvostanhallgató történetét, akiknek másfél órán belül el kell jutnia A-ból messzi B-be. Hívott egy taxist, aki letette, amint meghallotta, hogy nincs működő telefonunk, Uber 40 perc múlva tudott volna jönni értünk. Késő… Mindeközben beszállt a kocsiba a férfi lánya, gyors szituáció-vázolás után összenéztek, és a lány közölte: „dad, I have time”. Igen, azt remélem, mindenki meghatódik ezen a ponton, hogy a környéken lakó apa a lányával 50 percet kocsikázott velünk, hogy eljussunk Torontó belvárosába, majd 50 percet vissza, hogy hazajussanak. Hogy mindez még varázslatosabb legyen, kiderült, hogy a férfi „respiratory therapist”, a lánya „nurse”, így 50 percig egészségügyről és Torontó szépségeiről beszélgettünk. Miután alig győztük megköszönni a gesztust, csak annyit mondtak, szeretnék, ha jó benyomásunk lenne a kanadaiakról. Hát, azt hiszem ez garantált. Így történt, hogy Dóri és Letti eljutott oda, ahonnan egy órán belül indult a buszuk, és még aznap éjszaka meg is érkezett Buffalóba, ahol megkezdődött életük következő fejezete.

 

Buffalo mesés napsütéssel fogadott minket másnap reggel. Csodálatosabb látvánnyal nem is szolgálhatott volna a város. A következő pár nap az előző csapattal telt, ami nagyon nagy segítségünkre volt. Ez az átfedés betekintést ad az ő tapasztalataikba, és segít megismerkedni az itteniekkel. Hétfőn kezdtem a Buffalo General Medical Center neurológia csapatában. Nincs külön neuró osztály, hanem konzultációra hívják a csapatot a klinika bármely pontjára, ahol a beteg neurológiai tüneteket produkál.

Meg kell mondjam nagyon jó testedzés volt egész nap gyalogolni. Akkora a pörgés, hogy napközben észre se vettem, hogy telik az idő. Csak akkor tudatosult bennem a napjaimba fektetett energia, mikor este beestem az ágyba. Rengeteg információ ért, rengeteget tanultam, be voltam mindenbe vonva, és mindenben kaptam segítséget. A második két hetet egy kisebb karácsonyi szünet után a stroke csapattal folytattam, ahol még nagyobb volt a pörgés. Azért volt időm meg-megállni és kinézni az ablakon, ahol ez a látvány fogadott:

Ez a kép sok mindent kifejez. Megmutatja, milyen gyönyörű helyen vagyunk, és egyben reprezentálja, hogy éreztem magam ezalatt a gyakorlat alatt. Pozitív, feltöltődést jelentő pillanatokban volt részem. Minden nap ért egy kedves szó, egy mosoly, egy segítő magyarázat, és kellemes beszélgetés akár az otthoni, akár az itteni egészségügyi rendszerről. Nem csak neurológiát tanultam, sokkal többet. És ezért nagyon hálás vagyok mind a HMAA-nak és minden magyar szervezőnek, akik lelküket beletéve a programba felejthetetlen élményt és lehetőséget biztosítanak nekünk; mind a Campus Mundinak, hisz anyagi támogatás nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Egy hónap múlva ismét jelentkezem újabb élményekkel.  

Békési Dóra, 2019. 01. 12.