"Eltelt az utolsó hónap is, ennyi volt? Tényleg vége?"

Őszintén szólva meglehetősen ötlettelenül ülök neki utolsó az utolsó blogbejegyzés megírásának. Eltelt az utolsó hónap is, ennyi volt? Tényleg vége? A hónapokig tartó idegölő papírmunka, adminisztratív útvesztőkben való kilátástalan kóválygás, sokévnyi megfeszített TDK és közösségi munka jutalma elmúlt? Csak így? Ennyi??? Ne már… Most tényleg mehetek haza szigorlatozni?! Éljen… Szóval ülök a szobámban búsan egyedül (akinek elkezdett menni a fejében Klári néni dala először is ejnye, másodszor szívesen :D ) és egy álló napja az elmúlt három hónapra gondolok:

Utolsó gyakorlatunk a sebészet volt amit az USA –ha jól tudom- időrendben legelső, jelenlegi ranglista 3. helyén álló onkológiai centruma. Az infrastruktura és felszereltség ennek megfelelő, de ami még ennél is sokkal több, a kórháznak (bár talán szerencsésebb lenne kórvárosnak nevezni) a legkevésbé sincs kórház „feelingje”. Folyamatos élő zene szól a 6 emelet magas aula égig érő üvegablaka előtt, melyet kizárólag önkéntesek biztosítanak- meglepően színvonalasan. Emberek jönnek-mennek a komfortos fotelekkel ellátott aulában mintha csak a piacon, a városban vagy valamelyik karácsonyi vásárban lennének. Sehol egy halálra vált arcú, megtört, mosatlan-pörköltszaftos szöszmöszmackóba és elhasznált pongyolába bújtatott „beteg”, se egy koraősz, táskás szemű, a betegétől alig különböző rohanó „orvos”. Vidámnak persze azért nem hívnám a helyet hiszen nem a dumaszínházban vagyunk, hanem egy klinikán de érezhetően annyi a pozitív energia, amivel Kelly tankja kétszer a holdig repülne. Oda-vissza. Mondhatnánk, hogy úgy könnyű, ha minden lehetőség, eszköz adott de, pénz nem számít, paripa meg fegyver meg annyi van, hogy el lehetne rekeszteni vele a Niagarát, de nem lenne igaz. Csak egy példát szeretnék hozni a sok közül , ami apróság, rengeteget javít az ember hangulatán, közérzetén és ha már itt tartunk a betegek „complience-én”. Ezen kívül mégis az egyik leglélekemelőbb dolog amivel valaha találkoztam: Az aula egyik eldugott sarkában van egy kis sárgaréz harang. Apró jószág egy egyszerű fatáblán, egy távol eső sarokban, alig lehet észrevenni, mégis a figyelem középpontjában van, akárki akárhányszor megfordul a csarnokban mind vet egy-egy pillantás felé. Ez az a harang ugyanis amit a hivatalosan is gyógyult betegek (vagyis már nem betegek) az utolsó hazamenetel előtt megkongatnak. Ilyenkor együtt örül a család, az orvosi team, a hatemelet magas csarnok a kávézókat, ebédlőket beleértve állva tapsol, hujjog, együtt örül. Pedig nem egy ritka dolog, van hogy naponta 5-10-szer is szól a Victory Bell. Meggyőződésem, hogy a világ egy sokkal sötétebb hely lenne a Roswell nélkül, van mit hazahozni, és nem csak csak szakamilag.

Ha már szakma: ahogy a GVI-ról és a BGH-es idegsebészetről áradoztam úgy tudnék most is, de mindenkit megkímélek tőle. Csak nagyon röviden: a séma nagyjából ugyanaz, korán kezdünk, későn végzünk, sokat asszisztálhatunk, tanulhatunk, minden megbeszélésre, conference-re hivatalosak, sőt elvártak vagyunk. A rezidensek aranyosak, érdekes a női többség és ebből adódóan a nap hangulatának sűrű váltakozásai. Ez határozott különbség a korábbiakhoz képest.

Ákossal lehetőségünk nyílt a DENT neuroradiológiai részlegének megismerésére és ami ennél sokkal fontosabb, M.L.-el való megismerkedésre. Az M. prof.-tól kapott szakmai és élettel kapcsolatos tananyag azt hiszem mindkettőnek ki fog tartani  jódarabig.

Sajnos mivel rajtunk kívül álló okokból a támogatásunk csak késve érkezett meg, az ünnepek alatt mesterségesen az egekbe felvert repjegy és szállás árak miatt nagyobb kirándulást már nem tudtunk tenni, de azt hiszem ezt a legkevésbé se bántuk, úgyis volt elég papírmunkánk, csomagolni valónk.

A hétköznapjaink, hétvégéink az október közepe óta tartó karácsony hangulatában telnek. Hálaadáskor az a megtiszteltetés ért minket, hogy megkóstolhattuk a híres M.I- féle borlevest, majd miután megszelídítettük mind a két vérszomjas házőrzőt, mozizás következett az M-moziban. Ez szó szerint értendő, ugyanis a Mória bányáihoz hasonlatos méretű „pincébe” telepített hang, a vászon mérete és a kényelmi fokozat kenterbe verte a legtöbb hazai mozit.

Természetesen nem maradhatott ki Prof. F.P. meglátogatása Torontóban, akinek gasztronómiai leckéken túl életre szóló „take home message-ek” tonnáit, és kint tartózkodásunk egyik legkellemesebb-vidámabb hétvégéjét köszönhetjük. Természetesen nem maradhatott ki a híres CN Tower és az akvárium meglátogatása sem.

Ez az időszak a karácsonyi partyk szezonja, ennek megfelelően egyik este vendégségbe jöttek hozzánk S-ék, akikkel úgy gondolom egy életre összebarátkoztunk a három hónap alatt, és akikkel ennek megfelelően ismét egy felhőtlen estét tölhettünk. Utolsó estéink egyikén, már az új rotátorokkal kiegészülve M.I. meghívására egy mongol all you can eat étteremben elköltött vacsora után búcsú/ welcome party volt a záróakkord a háromnapos csomagolás előtt.

Rengeteget tudnék még mesélni, ami viszont többszörösen meghaladná a blog terjedelmét, a kevésbé érdeklődők idejét e szeretném tovább rabolni, ha valaki többre kíváncsi, keressen meg bátran! J Köszönöm a HMAA-nak és a Tempus Közalapítványnak ezt a felejthetelen három hónapot, kívánom, hogy még sokaknak megadathasson az amihez nekem is szerencsém volt.

Bálint out.

u.i.: ottmegyarhvepülőő!!