Az utolsó blogbejegyzésemet immár
Budapestről pötyögöm, kótyagosan az ébrenlét-álomlét határon egy napja
megrekedve. Túl az első rögtönzött élménybeszámolókon, kakaós csigán, a
Buffalót szégyenbe hozó szibériai jégpáncélon épphogy nem politraumát
elszenvedve, neurológia könyvet morcosan (és sajnos a közelgő vizsgám ellenére még
túlontúl távolról) méregetve, linzert sütve és forralt bort kortyolgatva.
Határozottan Otthon vagyok.
Ugyanakkor angolul kérek
bocsánatot ha valakibe kómás zombiként belesétálok, átszámolom a forintot
dollárra, a Netflix nem hoz már igazán lázba és a linzereim nagyon rútak a
Dóriéhoz képest. Az itteni égősorról eszembe jut a pazarul feldíszített Delaware
kuckónk – a szentimentális nosztalgia váltakozik a megnyugtató Itthonléttel.
Az utolsó hónapomban a szabadidőt
túlzás nélkül, afféle vándorcigányként töltöttem a Buffalo-New York vonalon,
szurkolva hogy a kompressziós zokni tényleg tegye a dolgát és ne én legyek az a
„szegény lány a buszon, aki trombózist kapott”. Nem lettem, túléltem, hallelujah!
(Mazoistáknak meleg szívvel ajánlom.) Összesen 5-ször tettem meg a könnyed 9
órás utat és hagytam magam elsodortatni az adventi NYC mesevilágával. Megérte,
hiszen újabb több tízezernyi kalória foodporn formájában talált hálás gyomorra.
A sushi és arepa (venezuelai csoda étek) mellett a baconos hamburgerekre sem
untam rá és a komfortzónámból kilépve a well-done-t olykor már magabiztosan
cseréltem mediumra. A desszertgyomorral rendelkező kiváltságos réteg tagjai
talán nem kapnak a normális földlakókra jellemző hányingert a
mályvacukros-forró csokiszószos-french toast elképzelésekor – azóta is csodálom,
hogy nem ájultam el az élvezettől.
Gergővel sikerült eljutnunk egy eredeti
new yorki kosárlabda meccsre és az Apácashowt megszégyenítő templomi gospelen is
lelkesen táncoltunk széles vigyorral az arcunkon. Könyvmolykodhattam a híres
Public Library kánaánjában, kiélhettem minden geekségemet a gamer barlangokban,
retro arcade games kocsmában és mangákat is árusító képregény komplexumban. Legendás
állatokat moziztam, máskor pedig Buffalóban vackoltuk be magunkat Jóbarátok
maratont nézve.
A híres torontói hétvége Péter
bácsival pedig messze-messze túlmutatott minden korábban hallott mendemondán –
3 napnyi feltöltődés, all inclusive ellátás és mesés társaság fogadott minket.
Sosem fogom elfelejteni az esti beszélgetéseket, a galéria-otthonában
rögtönzött kiváló tárlatvezetést, Péter bácsi lendületét és kedvességét, az
almás pitét. Hálásan köszönjük a rengeteg törődést és történetet, ennél szebb
lezárást nem is kívánhattunk volna az ittlétünknek.
A
bohócorros majdnemdoktorok utolsó négyesben eltöltött buffaloi napjai is emlékezetesek
maradtak, sikerült kedvenc házaspárunkat vendégül látnunk a már megérkezett
újabb turnus lányaival egy magyaros vacsorára és az apartman átrendezése is
sajátos csapatépítésnek bizonyult.
Háromfogásos vacsora? Bízzák
Ránk bizalommal! :)
"Véget ért a móka mára, zárul
a Négyek mókatára.”
A szakmai oldal sem okozott
csalódást, hiszen a gyerekneurológián töltött hónapom alatt rengetegszer kaptam
lehetőséget önálló kutatómunkára, előadásokon való részvételre és saját,
eseteket bemutató prezentációkra, journal clubos brainstormingra. Az ide forgó
amerikai diákokkal minden nap kihasználtuk a közös ebédszüneteinket az
interkulturális eszmecserékre és munka után párszor egy közös kávézással ventiláltunk
a szívszorító csecsemő sorsokról amikkel nap mint nap szembetaláltuk magunkat.
A rezidenseim maximálisan támogató légkört teremtettek, szívesen mutatták meg lépésről-lépésre
a neurológiai betegvizsgálat sarkalatos pontjait gyerekek esetében és külön
ügyeltek rá, hogy az itteni vizsgára is tudjunk készülni – naponta át is
beszéltek velünk egy-egy fontosabb témát.
Nem győzöm eléggé megköszönni a
HMAA-nak a lehetőséget hogy itt lehettem, a Campus Mundinak a támogatást, az
itteni magyar barátainknak és segítőinknek pedig azt a végtelen mennyiségű
törődést amit nap mint nap kaptunk tőlük. Magabiztosságot, szakmai tudást és
egy álomszerű negyedévet kaptam Karácsonyra a gyakorlattól – köszönöm szépen.
Hopefully, once it will be
continued…
2018.12.18.
Árkus Vanessza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése