Buffalo blog: Amerikaland

Egy kicsi késéssel ugyan, de én is megosztom ezidáig szerzett amerikai tapasztalatomat. Juhász Dorottya (Dorka) vagyok és a debreceni egyetemről keveredtem a messzi Buffalóba, hogy meg is nézzem, milyen a világ az élet nyugati felén. Mivel én még nem jártam eddig Amerikában, meglehetősen új volt minden, és a maga nagyszerű, de sokszor összezavaró módján szokatlan. Még egy jó tanács az elejére: minden papírmunkát, ügyintézést időben, sőt idő előtt kezdjetek el, már csak azért is, mert nem bonyolult, de gondolom a procedúra mindenki számára ismeretlen, és a sok hivatalos dokumentum és protokoll mellett könnyen elvész az ember. De előttünk is mindenki meg tudta oldani, mi is, és ti is ügyesek lesztek e téren, garantálom!

A kis őszi csapatunk tagjaként New Yorkban szállt le a gépünk szeptember közepén. Érkezésünk előtt a hőmérséklet 36 Celsius fok volt, ami számomra hihetetlennek és meghökkentőnek tetszett „New Yorkban ilyen meleg?!”– de aztán megnézve a földgömböt, a szélességi körök Európa szintjében vannak, sőt Magyarország alatt! Szóval itt is ismerik a kánikula fogalmát, amihez volt szerencsénk nekünk is. A metró szaunaként működött, a beton meg, mint egy szorgalmas hősugárzó ontotta a meleget. Ugyanakkor belépve bármilyen épületbe a jól kimelegedett testünk pillanatokon belül átfagyott, szóval fiúk-lányok egy jó tanács (sok lesz még szerintem, hátha hasznosnak találjátok) legyen nálatok a táskában mindig egy extra sál, vagy pulcsi, télen-nyáron is. A légkondi fogalma itt egy új vallás, működése meg életfeltétel. A kényelmes 17 fok az átlaghőmérséklet még az intenzív osztályokon is, furcsa módon a gyerek intenzív a legfagyosabb hely, ahol valaha jártam. Síaláöltözet a fehér köpeny alatti pulcsi alatti ing alá ajánlott.

Szóval New York: sose rajongtam érte, nem nagyon tudtam hova tenni a felhajtást, amit az emberek köré fontak, de gondoltam ez egy életre szóló lehetőség, és muszáj eljönni, megnézni – és aztán teljesen elvarázsoltan, elálmélkodottan és csodálattal tele elhagyni. Szerelmes lettem a városba. A félelmeim, miszerint zsúfolt lesz és sötét, veszélyes és büdös egy az agyam hátsó szegletébe tolt kis hang lett. A rengeteg épület, park, éttermek és kávézók, az egész miliő messze felülírta a kellemetlenségeket. Tanácsolom hát nektek, hogy gyertek egy héttel hamarabb és töltsetek ott egy kis időt, nézzétek meg, amit lehet, és raktározzátok el egy életre a látottakat, hogyan is változik át egy utca egy más világrésszé öt méteren belül, és mennyi arca is van egy városnak. Akinek kérdése van a new york-i ügyekkel elérhet facebook-on (Dorka Juhász) és szívesen válaszolok neki. De most jöjjenek a klinikai tapasztalatok.

A többiek meséltek a többi látogatásainkról, hétvégi magyarcsapat-találkozókról, én erre nem térnék ki, de ezúton is köszönöm a lehetőségeket.

Az első hónapot a gyerekneurológián töltöttem. Fejessel a mélyvízbe ugrással kezdtem, elveszett és pánikoló báránykának éreztem magam. Nem tudom, kinek mennyire gyakorlatorientált a képzése, de szerintem a magyarországi oktatás az akadémiai tudományokra és elméletekre építi az orvostanhallgató éveket, a gyakorlat igazán a rezidensi képzés alatt sajátítódik el. Hétfő reggel tehát, miután odavezettek az osztályra (szerencsére volt egy hallgató, aki szintén itt kezdte elektív gyakorlatát, és ő elnavigált amerre kellett) a kórház keringésének közepébe csöppentem. Esetek, betegek, prezentációk, izguló szülők, akcentusos doktorok és egyéb ismeretlen apróságok – aminek utólag mennyire is örülök!

Az általános feladat hallgatóként, hogy kapsz egy beteget: vagy egy osztályon fekvőt, aki már benne van a rendszerben, így a Benji által említett alternatív módokon utána tudsz olvasni a „patient history”-nak, le tudod ellenőrizni a laborokat és a kért vizsgálatokat, de kaphatsz egy ambuláns beteget is, aki a sürgősségire érkezik különféle akut és változatos panaszokkal, őt teljesen fel kell térképezned. A beteget kikérdezed, megvizsgálod és jelented a rezidensnek, vagy magasabb szinten álló orvosnak vizit előtt, vagy bármikor, amikor kérik. Maga a klinikum hasonló az általunk tanultakhoz, de persze minden szegletében eltér egy kicsit. Érdemes interneten búvárkodni patient history notes-okért, a John Hopkins oldalán tudom, hogy neurós dolgok vannak, de a lakásban hagyjuk általunk összegyűjtött okosságaink halmait is.

Az első héten már részt vettem a havonta egyszer rendezendő konferencián, ahol kaptam egy klinikai tanulmányt, amit fel kellett dolgoznom, és egy 15-20 perces prezentáció keretén belül be kellett mutatnom. Sokkal fesztelenebb volt a hangulat, mint bármely otthoni megbeszélésen-konzultáción, meg is lepett, hogy a csámcsogás, zörgés, felállás az teljesen természetes, mindennapi dolog errefelé, de hát mindenki máshoz szokott :).

A hierarchia jobban kifejezett, mint otthon (talán azért, mert itt minden a protokollról és a szabályokról szól, elvégre a jogi esetek fellegvára ez az ország.) A hallgató, már majdnem orvos, és így is kezelik. Tisztelettel, partnerként, ami valljuk be, mindenkinek jól esik 5 év nehéz orvosi után. Rangban következnek a rezidensek, akik szakterületenként más és más metódussal, de 4-7 évig rezidensek maradnak. Ők a mindenes orvosok, ők vannak on-call-on, ők intézik a konzultációkat, szóval ők az összeköttetések az osztályokhoz. Érdemes legelső napon elkérni a telefonszámukat, mert lényegében velük lesztek beosztva ide-oda. A rezidens felett a fellow-ok állnak, ilyen szakvizsa körüli orvosoknak számítanak és számos egyéb klinikai vizsga és akadémiai tanulmányt követően pedig az attending fokozat jön. Véleményem szerint ez az otthoni adjunktus/tanár beosztás. Az attending a főnök. Ő dönt a kérdéses esetekben, de betegekkel már ritkán van.

Szóval a gyerekneurológia: egy nagyon kedves és velem sokat foglalkozó rezidenssel sikerült egy hónapig dolgoznom. A számonkéréseket és a munkát komolyan vették, de a kezdeti ijedelmek, és tudatlanság hamar elmúlt, és egy egészséges magabiztossággá nőtte ki magát. A folyamatos prezentálás és előadás pedig felkészített a sarasota-i konferenciára is, ahol már nyugalommal és folyékony angolsággal tudtam előadni a kutatási témámat.

Furcsa volt az osztályon látni ezt a sok gyereket – többségük epilepszia miatt volt ott. Az én rotációm alatt meglepően sok volt a fejlődési rendellenesség és kromoszóma aberráció, és szélsőséges határok között mozgott a betegfelhozatal. Lelkileg elég megterhelő volt, de a maga módján különleges és jó gyakorlás a megfelelő mennyiségű empátia alkalmazására – se túl sokat, se túl keveset. Sokszor a genetika és klinikai genetika tankönyvek képei köszöntek vissza – és volt egy eset, egy mucopoliszacharidózis, amiről később előadást is tartottam, és a mélyére ástam a dolgoknak. Így már értelmet nyert az a sok klinikai osztályozás és tömérdek enzimopáthia, amin sose tudtam keresztülverekedni magam.

A gyakorlatot ajánlom azoknak, akik gyerekgyógyászaton akarnak dolgozni és/vagy neurológián. Páratlan lehetőség a gyakorlásra, a napi jelenléti követelmény abszolút bírható, a kórház közel és a team mindig számít a magyar hallgatók érkezésére.

Pár dolog még a buffalo-i élettel kapcsolatban: mellettünk van a Delaware Park, ahol a jó idő csodát művel a természettel, a fák mindenféle színben és formában pompáznak, igazi, puha zöld fűvel, tavacskával, ideális hétvégi feltöltődésre. Én két-háromnaponta kijárok futni, igaz, most már sötétben és a közvilágítás nem létezik arrafelé – szóval biciklilámpákkal és villogókkal feldíszítve, mintegy előkarácsonyfa suhanok a tó körül (futóknak: beton és hasonló keménységű abszolút rugalmatlan járólapok vannak mindenütt, szóval egy nagyon jó cipő kell!)

A bolt biciklivel kényelmes közelségű, gyalogosan inkább szenvedés, mint öröm, de okosan tervezve és online rendelésekkel, bármi megoldható.

Az induló dolgokról ennyit, remélem töltötte az agyatokon és nem volt túl haszontalan a szórengetegem.

És ízelítőnek és kedvcsinálónak pár fénykép, hogy kitartást adjon

2015. 11. 20.

Juhász Dorottya