Ott vagyunk már? Még nem. Ott vagyunk már? Igen! Tényleg? IGEN!

Van abban valami szívmelengető, amikor a blogbejegyzésünk leadási határideje előtti este a Dórival olykor összevigyorogva brainstormingolunk az említésre érdemes pillanatainkról. Épp az október 23-i megemlékezésről értünk haza (ahol négyesünk is kivette a részét az ünnepi műsorból egy szavalás erejéig – a (716)1234567 számon várjuk a megkereséseket szülinapi zsúrok, szoboravatások és Teleshop reklámforgatások kapcsán).

Egy hónapja itt vagyunk. Egy hónapja kezdte meg a „Budapest:Pécs-1:3” turnus a pályafutását. Az idő biztosan megszépíti majd a kezdeti idegösszeomlás közeli tapasztalatokat, team Pécs ugyanis meglehetősen kalandosan töltötte a kiutazása előtti napokat. (Szeretném hinni, hogy a Dórival egyszer majd nevető nosztalgiával gondolunk vissza azokra a telefonbeszélgetésekre, amikor a kiutazás előtti héten még a vízumtalanságunkon sírva kacarásztunk. Ezen a ponton minden jövőbeli kiutazó ünnepélyesen fogadja meg, hogy bármennyi új akadályt is dob elé a rendszer, elhiszi hogy minden időben megoldódik és higgye el nekünk hogy kijut. Pont.)

Ákossal az összeszokás intenzív módját választottuk, Buffaloba érkezésünk előtt 2 napot időztünk New Yorkban – olykor a jetlegtől kótyagosan, olcsó ételszerzési lehetőségeket vadászva, de főleg tátott szájjal fogadva magunkba a várost. Az ingyenes walk tourokat meleg szívvel ajánlom mindenkinek, random turistákat összezárnak 2-3 órára egy helyivel és kész is a szórakoztató városismereti kalandtúra. 

Kisebb ugrás az időben, már meg is érkeztünk Az Apartmanba, a HMAA főhadiszállásra. El voltunk előtte halmozva már képekkel és beszámolókkal, de azért először kimenni a hetedik emeleti erkélyre és szembenézni az eljövendő negyedévnyi környezetünkkel az felbecsülhetetlen.
Az előző turnus 75 százalékával volt szerencsém találkozni – aranyosan, a kultúrsokkom és kialvatlanságom mellett működő két idegsejtemnek megfelelő tempóban és részletességgel igyekeztek ellátni minket a túlélésünkhöz szükséges tudásanyaggal. Dr. M. L. már az első hétvégénken sem hagyott minket magunkra – hokimeccsre voltunk hivatalosak. Hatalmas élmény volt mindannyiunknak, hálásan köszönjük a lehetőséget! Ezután svéd barátunk és Bálint (previous of this name) vezetésével ittlétünk eddigi egyik legjobb éjszakája vette kezdetét.

Majd pedig időnk sem volt magunkhoz térni, máris egyedül találtuk magunkat, az Őszi Turnus. Az első esténken ezt írtam az otthoniaknak: „Dóri itt kinn szunyókál a kedvenc bőrfotelünkön (éber állapotában pedig szorgos anyukaként rendezgeti kezdetleges háztartásunkat, főzőcskézik és pakol töretlenül). A fiúk hősiesen püfölik a gépeik klaviatúráját: rektori/dékáni pályamunkák vannak születőben – csendes és nyugodt az első ténylegesen négyes turnusban töltött buffaloi esténk. (Leszámítva persze a mosogatógép lágynak maximum mély szarkazmussal gúnyolható hangját és az allergia miatti csábos szipogásomat.) Túl vagyunk az első hivatalos gyakorlati napunkon, tényleg elkezdődött…”

És tart azóta is, a teljesség igénye nélkül jöjjön egy pár kedvenc pillanatom.
A dobogó harmadik fokán a turmixgépünk beüzemelése kell hogy álljon. A fiúk már rájöttek, hogy sajátos kis női lelkivilágunkat könnyű kizökkenteni is – de emellett teljesen abszurd dolgoktól tudunk katarzis közeli állapotba kerülni a Dórival.

Ezüstérmes lett a nem túl régmúltban eltöltött esténk a másik Dórival (the cutest Hungarian psychologist határon innen és túl). Az élmények, amikor a nappalinkat táncoljuk körbe a Dzsungel könyve dalaira vagy épp konkrétan a könnyeinket törölgetve nevetünk az öngyilkos helyi csirkeszárnyakat szopogatva mindenképpen egyediek.

A dobogóm legfelső fokán pedig a kanadai kirándulásunk és az első félmaratonom kell hogy álljon. Az Ákos talált rá a Niagara vízesés melletti versenyre, hónapokkal ezelőtt pedig születésnapi ajándékként neveztem be rá nagy lelkesen - a felkészülés részét a történetnek sajnos elég nagyvonalúan kezelve. Nehéz szavakba önteni azt a katarzist, amit egy ilyen táv teljesítése jelentett vagy a nevetéseket, amit a rögtönzött playlistem nyújtotta érzelmi hullámvasút generált. (A 14. kilométernél arra gondoltam, hogy akár a maratonra is nevezhettem volna – nem lesz itt semmi gond. Ezt a 15. kilométernél bántam meg, amikor a fülembe gúnyosan üvöltött hogy „Everybody dieeeees”, én pedig dühödten veszekedtem a saját fejembe zárva hogy indulni a világ legrémesebb ötlete volt és nagy valószínűséggel 1 kilométeren belül egy mentőcsapatnak kell majd elvontatnia a testemet a helyszínről.)
Az összehasonlítás végett: az Ákos afféle superhero módban teljesítette élete első maratonját, szuper idővel. (A másnapi mozgáskultúránk és szenvedésünk is igazán megért volna egy tényfeltáró videót. )
Szép volt Ákoska!

Run girl run! They’re trying to catch you…

Kanadában a bringázások mellett egy varázslatos hostelt találtunk, a 20000 kalóriás pekándiós pitét billiárdozással igyekeztünk (sikertelenül) ledolgozni, a random hamburgerezésünk pedig reflexes nyálelválasztást indukál azóta is. A Netflixes plédbe burkolózós estéink, a közös és meghitt mosások vagy a reggeli álomittas mély párbeszédeink („Kérsz kávét?”) már természetes ritmust adnak a napjainknak.

Az ittlétünket a kint élő magyarok is hétről-hétre színesítik: S.Ági néniékkel komolyzenei koncerten jártunk és sushi-hajót vacsoráztunk, T. Éva néni pedig átlagosan heti kétszer ment meg minket, segít eljutni A-ból B pontba, intézi a gyakorlatunkkal kapcsolatos teendőket és a legnagyobb itteni segítségünk. Szent küldetésünk még végigenni Buffalo csirkeszárnyait és burgereit – ezen az úton a kint tanuló magyar diákok: Dóri, Lilla (és férje) és Enikő indítottak minket el.

Essen pár szó a gyakorlatomról is: az első rotációm a belgyógyászat keretein belül a lymphoma osztályt jelentette a Roswell Park Comprehensive Cancer Centerben. Az onkológia iránt érdeklődőknek kötelező helyszín, bakancslistás pont – az itteni ellátás színvonalán még 2 hét után is csak ámultam. A kihívásokkal teli kezdés után (Sajnos a HR-en nálam volt egy kisebb-nagyobb keveredés és nem igazán számított rám senki az első napokban) Ian H. és Dr. S igyekeztek minél inkább bevonni mind az ambulancia működésébe – mind pedig a fekvőbeteg ellátásba. Az utolsó napjaimat a Palliatív Osztályon tölthettem – mivel a szakdolgozatomat is ebben a témában írom, így mindenképpen szerettem volna betekintést nyerni az itteni csapat munkájába. Csodálatos orvosokat, nővéreket, szociális munkásokat és pszichológusokat ismertem meg – fantasztikus tapasztalatokat szereztem és bátrabbnál-bátrabb betegeket volt szerencsém követni.

Köszönöm szépen a HMAA-nak a lehetőséget hogy itt lehetek, a családomnak hogy elviseltek a kritikus pillanatokban (najó, hetekben) és támogattak, valamint az új társaknak a közös élményeket.

To be continued…

(P.S. https://www.youtube.com/watch?v=aa342sjXn9A)

2018.10.22.

Árkus Vanessza

Vége a nyárnak, irány Buffalo!

Ez is elérkezett. A rengeteg papírmunka és a határidők miatti aggódás közben el is felejtettem, hogy mennyire jó lesz majd megérkezni. (A következő turnusoknak üzenem: ne adjátok fel, megéri!) Annyira hálás voltam, mikor fáradtan, éhesen, jet-lagesen megjelentünk Bálinttal a buffalói lakás ajtajánál, és mosolyok, majd ölelések közepette fogadott minket az előző turnus. Azonnal otthonosabban éreztem magamat ebben az egészen új környezetben, és azóta is boldogan gondolok vissza azokra a percekre, amik nagyon meghatározóak voltak akkor számomra. Két nappal később érkezett meg Vanessza és Ákos, eközben az előző turnus tagjai lassan fogyatkozni kezdtek. Még szinte be sem rendezkedtünk, épphogy elintéztük a kötelezően ránk váró adminisztratív feladatokat, első itt töltött szombat esténken meghívást kaptunk egy Buffalo-Toronto hokimeccsre, elképesztő élmény volt, ezúton is szeretném megköszönni a lehetőséget Dr. M.L.-nak. 

Hétfőn mindannyian elkezdtük azt, amiért idejöttünk, a gyakorlatainkat. Nekem az első rotációm a neurológia volt a Buffalo General Medical Center-ben, az első két hetemet a stroke-teamben, a másodikat az általános neurológián tölthettem el. Összességében azt mondhatom, nagyon kimerítő és tanulságos gyakorlatot tudhatok a hátam mögött. Azonnal bele lettem dobva a mélyvízbe, minden napra jutott egyéni betegvizsgálat, meg kellett tanulnom az NIH Stroke Scale gyors alkalmazását, minielőadásokat kellett tartanunk a többi diákkal egymásnak és az „attending” szakorvosnak. Igazi csapattagnak érezhettem magam (többször kihangsúlyozta R.S. MD, hogy itt ne orvosnak, rezidensnek vagy diáknak tekintsük egymást, hanem egy jól működő csapatnak), jól kijöttem az amerikai diákokkal, akik ott segítettek, ahol tudtak. Minden nap végére alaposan kimerültem, egyrészt a korai kelés (a reggeli 35 perces sétát belekalkulálva), másrészt az egész napos szellemi munka miatt. Az ember nem is gondolná, mennyire igénybe veszi az idegen nyelv miatti állandó feszült figyelem az agyát. Pár év kihagyás után ismét rászoktam a kávéra. :D
Kicsit sajnálom, hogy tovább kell lépnem a következő rotációmra, hiányozni fog az egész csapat.

Ami a hétköznapokat illeti, Vanesszával hamar feltérképeztük a gyalogszerrel vagy biciklivel elérhető boltokat, éttermeket, parkokat. Rendszeres programmá vált a gyakorlat utáni biciklizés és „pop-tarts” vadászat. Hogy igazi amerikainak érezhessük magunkat, elkezdtünk kuponokat vadászni és azokkal indulni egy-egy bevásárlókörútra. Ami számomra a kulturális sokk egyik legmeghatározóbb komponense, az a bevásárláskor adott műanyag zacskók irdatlan mennyisége. Emiatt is igyekeztünk mindenhova saját táskával és vászonszatyrokkal érkezni, amit sok helyen furcsa pillantások kísértek vagy egyáltalán nem is értettek. Miután feltöltöttük az éléskamrát minden jóval-talán túl sokkal is-, neki láttunk a lakás szépítgetésének/otthonosabbá tételének. Lett szép terítő, tányéralátétek, néhány új evőeszköz, pohár, Ákos ablakot mosott, minden lakástextil felfrissítettünk. Ennek a folyamatnak a csúcspontja azt hiszem pár nappal ezelőtt érkezett el, mikor egy új turmixgép is a konyhafelszerelés oszlopos tagjává vált. (Nagyon szomorú és üres pár hetet töltöttünk el Vanesszával, miután az előző céleszköz kilehelte a lelkét.) A lakás felszereltségének javításáért külön köszönetet szeretnék mondani S.Á.-nak és a HMAA-nak.

Október közepén végre elérkezett az első hétvége, amikor utaztunk kicsit. Niagara Falls, Ontario, Kanada volt a célállomás. Csodálatos három napot töltöttünk el Bálinttal és Vanesszával a vízesés kanadai oldalán (eközben Vanessza egy félmaratont is lefutott – innen is üzenem, hogy király vagy!). Mindig is rajta volt a bakancslistámon látni a vízesést, ehhez az idő is kedvezett, még most is eláll a lélegzetem, ha rágondolok. A szállásunk sem volt semmi, egy kis öko-hostelt választottunk, vagány alkalmazottakkal és fiatalos környezettel. A vízesésen kívül követtük a Niagara folyót délre néhány kilométeren keresztül, ahol a lassan beköszöntő ősz varázslatos mesevilággá változtatta a folyót szegélyező erdős területeket. Teljesen beleszerettem a helybe. Mindhárman megfogadtuk magunkban, hogy visszatérünk még ide, amíg itt tartózkodunk. Most jöjjön néhány kép:

A blogbejegyzésem elküldése előtti utolsó élményem a Magyarházban tartott ’56-os megemlékezésen való részvételünk. Hihetetlenül szívet melengető, hogy a régóta kint élő, vagy már itt született magyarok milyen szépen őrzik az otthoni hagyományokat és tartják a megemlékezéseiket. Köszönöm szépen, hogy részese lehettem az ünnepségnek és az azt követő vacsorának (igazi húsleves, pörkölt nokedlivel és házi aprósütemény).

2018.10.21.

Szabó Dorottya Kata

Neurológia gyakorlat, chicken wings és a kanadai "mancave"

Ez az első olyan hétvégénk itt amikor le tudok ülni "életjelet adni magamról". Az irdatlan mennyiségű papírmunkát, intézkednivalót próbáljuk elfelejteni és csak a gyakorlatokra, a chicken wings-ekre és a molson sörre koncentrálni. Hosszú munka lesz de jól haladunk. 

Rögtön első hétvégén meg lettünk hívva hokimeccsre, amit a DENT saját páholyából néztünk végig, hát nem volt rossz sőt. :D

A gyakorlatok szakmai részéről: most fejeztük be a neurológia gyakorlatunkat (2 hét stroke team, két hét általános neurológia) borzasztó támogató a légkör, iszonyú sokat segít mindenki mindenkinek, nincs "hülye" meg "stréber" és "igenisprofesszorúr" meg "hülyevagymármegintfiacskámmintszódásalovát" hanem csapat van. Itt a hallgatók effektíve be vannak vonva a munkába (betegeket kapunk akiket "követünk", anamnézis felvételt, fizikális vizsgálatot stb. végzünk, utánajárunk a vizsgálataiknak, eredményeknek, majd referáljuk az attendingnek aki ezután, amit mondtunk neki már kész tényként kezeli, aszerint kezeli, vizsgálja tovább a beteget. Persze a rezidensek folyamatosan felügyelnek minket (őket meg persze a szakorvosok), így egy többszörösen biztosított rendszer jön létre ahol a betegellátás és a tanulás az elődleges cél. (persze nem is 24 fős egy csoport...) Lényeg a lényeg nagyon jó fej banda volt, kaptak is egy kosárnyi, Dóri sütötte pogácsát ami annak ellenére, hogy cheesy volt meg salty, szépen el is fogyott.

A magam részéről jövő héten kezdek az idegsebészeten, engedményesen, első nap csak reggel 6kor. Nagyon várom, remélem ez is olyan –vagy még jobb- lesz, mint az eddigi sebészet gyakorlataim: mint normális embereknek a Disneyland.  

Múlt hétvégén megjártuk Kanadát, megnéztük onnan is a Niagarát - hát mit ne mondjak borzasztó szimpatikus egy hely. Bringával jártuk végig a látnivalókat, egyetlen negatívum a Whirlpoolnál az  egyszerre a levegőben lévő két turistaszállító helikopter...

Egyik  este meglátogattunk egy ízig-vérig kanadai grill és sport bart. Megszámoltuk, összesen 20 db bazinagy LED TV volt körbe a falakon, úgy elrendezva, hogy mindenki egyszerre legalább 4-et tudjon nézni. Maga a hely nagyjából kétszer akkora volt mint a pécsi aula, a falakon minden négyzetcentimétert sportrelikviák, aláírt mezek, hokiütők, csapatképek stb. fedtek, biliárd-, léghoki asztalok, kosárra dobáló automaták voltak mindenfele. A megszámlálhatatlan mennyiségű harapnivaló 12-féle csapon lévő sörrel lehetett leöblíteni aminek a kiválasztásában,  ha szükség volt rá egy „szerencsekerék” segítette a döntésképtelen szomjazót. Röviden tömören egy igazi óriásméretű mencave volt a hely, sajnáltam is hogy haza kellett jönni.

Összefoglalva az első hónapunk minden szakmai, mind szociális szempontból eseménydúsan telt, remélem a folytatás sem lesz másmilyen.

Környei Bálint, 2018.10.22.

Our last month in Buffalo

Our last month in Buffalo (wow the time flew by so fast!) began with an awesome weekend road trip to Boston, Massachusetts. We rented a family van and loaded it up with all our gear and set out East on the interstate I-90. This was a particularly awesome time for us because we had just completed our Neurology rotations and finished our mock “shelf exam,” so this weekend trip was a perfect way to relax and reward ourselves a little.

          Boston is approximately an 8 Hour drive from Buffalo so we decided to make a stop on the first night in Gansevoort, New York. We found an awesome little log cabin in the hills of upstate New York that overlooked the forests of Vermont (it was beautiful!). The cabin didn’t have water or electricity so we were left to cook dinner over an open fire in this great big fire pit that was out front of the cabin! This was fantastic! We spent the night by candlelight around the table playing Gazdálkodj okosan (Monopoly) and sharing a few beers and stories from Hungary.

          The following morning we woke up early so we could arrive in Boston at a decent hour. We spent the weekend touring the city and snapping photos of the sites. Boston is one of my favourite cities I’ve ever visited in North America. The early Irish settlers have had a strong influence on the culture for many years and architecture itself reminds me a little of Dublin itself. Without going into too much detail, the local food markets (The Quincy Market) are an absolute must see! Balint and I enjoyed our first ever lobster rolls while we were there! They were expensive but they were worth it!!!

         

          My clinical rotation during the last month was in Oishei’s Childrens Hospital. I spent most of my time with the Pediatric Neurology team where I learned about the clinical presentations of various forms of seizure disorders. Pediatrics is an incredibly complicated field of medicine and each and every treatment plan has to be thoroughly thought out as to not harm the further development of the child. They say that the human brain (and therefore the mind) isn’t fully developed until a person reaches the age of 25…so it is easy to understand why such careful consideration must be taken when prescribing medications that can supress the central nervous system. Other than spending time at the in-patient children’s clinic during the last month, I also had the amazing opportunity of shadowing Dr. L.M. at the DENT Neurological institute for a few days each week. DENT is one of the premiere headache / concussion / chronic pain / neuro-oncology research centers in the United States and I was very fortunate to be able to learn about the intricacies of chronic pain management. Dr. L.M. was an incredible teacher and working with him really sparked a drive in me to pursue a career in Neurology.

          Our last weekend in Buffalo was one of the best weekends we had all summer. During early September it had started to get cold so we were extremely fortunate to have one last weekend where it was hot and sunny. We spent Saturday with Dr. I.M. playing tennis at Orchard Park and taking a short hike through the woods to the “eternal flame.” The flame itself is a natural gas leak coming up from the rock in an old gorge just outside of Buffalo which a freely accessible park where people can hike on weekends. We had gone for a late lunch with Dr. I.M. We bid farewell to him and thanked him for all his help over the course of the last three months.

The grand finale of our time in Buffalo for Bálint and I was on the Sunday of the last weekend in the city. We had found some excellent tickets online to the Buffalo Bills NFL game; it was the Bills home opener for the 2018/2019 season! I remember it was EXTREMELY hot that day without a cloud in the sky! Bálint and I went to New Era Field a little early to walk around to enjoy the tailgate-party. We had an awesome time and I highly recommend going to see an NFL football game to any of the students visiting Buffalo!

Búcsú Buffalótól

Elérkezett a búcsú ideje, elkezdtünk megfogyatkozni. Ákos már ma, Niki és Réka holnap vesz végső búcsút a Buffalo-i lakástól. Én egészen vasárnap késő estig tartom itt a frontot, de lassan át kell engedjem a helyemet az újonnan érkezőknek.

Hétvégi kirándulásainkat Bostonban folytattuk. Autóval mentünk, odafele félúton egy faházban eltöltött estével adtunk lehetőséget Ákosnak, hogy kipihenje a vezetés fáradalmait, és ne kelljen teljesen kimerülve érkeznie a célunkhoz. Egyik legjobb döntésünk volt. A vityilló a semmi közepén, egy nemzeti park mellett helyezkedett el. Épp elkaptuk a nap utolsó sugarait, majd tüzet raktunk, este pedig monopolyval múlattuk az időt. 

Másnap Boston felfedezését Ákossal a Freedom Trailen kezdtük meg, így útba ejtve a többek között a Quincy Marketet is, ahol egyebek mellett a híres „lobster roll”-t kóstoltuk meg, majd látogatást tettünk a Red Socks hazájában, a Fenway Parkban.

Utolsó utunk Los Angelesbe vitt. Itt ellátogattam a Los Angeles-i Food és Lobster fesztiválokra, részt vettem a Sikoly vetítésén a Hollywood Forever Cemeteryben, végig bicóztam Venice és Santa Monica Beacheken, majd a naplementét sok helyivel együtt a parton, 30-40 dob spontán ritmusával kísértük végig.

Az utolsó hónap szakmai részét a gastrointestinalis sebészeti osztályon töltöttem. A legkülönbözőbb nyílt feltárásból és laparoszkópiával végrehajtott beavatkozásokon felül sok robotsebészeti esetnél és volt alkalmam asszisztálni.

Búcsúzóul még éppen elkaptuk a szezon első Buffalo Bills meccsét, és utolsó elárvult nyári turnusosként még elkísérhettem az őszieket a Buffalo Sabres – Toronto Maple Leafs hoki összecsapására is. Mindkettő óriási élmény volt, ráadásul utóbbit Dr. L.M. jóvoltából a DENT páholyából tekinthettük meg.

Köszönöm a HMAA-nak és a Campus Mundinak ezt az egyedülálló lehetőséget!

Barta Bálint

2018. szeptember 20.

Szeptemberi búcsú és az utolsó kalandok Amerikában

Beköszöntött az ősz Buffaloba, ezzel pedig elérkezett a búcsú ideje négyünk számára, itt az ideje átadni szeretett kis lakásunkat, az itteni helyünket az őszi turnus tagjainak.

Na de ne ugorjunk ennyire előre, ugyanis a legutóbbi bejegyzésem óta is volt részünk bőven rengeteg élményben. A 3 hónap egyik legklasszabb kalandja augusztus utolsó hétvégéje volt számomra. A neurológia gyakorlat befejezése után ismét autót (bár inkább kisbusznak nevezném azt a járművet) béreltünk, hogy Bostonban töltsünk el egy hétvégét együtt. A bostoni érkezésünk előtt egy éjszakára egy fantasztikus faházban szálltunk meg a Green Mountain and Finger Lakes National Forests nemzeti park területén. Naplementére értünk oda, tulajdonképpen a semmi közepére, majd elkezdtünk tüzet rakni, hogy egyáltalán valamiféle vacsorát tudjunk magunknak varázsolni. Természetesen semmiféle elektronika, sem pedig víz nem volt a faházban, na de az az ezer csillag és a holdfény, amiben este gyönyörködhettünk, semmihez sem volt fogható. Miután besötétedett és már elfogyasztottuk az isteni sült csirkéket, virsliket, petróleumlámpa világítása mellett beszélgettünk és társasjátékoztunk egész este. Másnap reggel pedig indultunk tovább Boston felé. Őszintén megvallva nekem az egész amerikai „kalandozásaink” alatt ez a város tetszett a legjobban, itt tudnám leginkább elképzelni, hogy hosszabb időt is eltöltsek. Nemcsak azért, mert már kiskorom óta a Harvardról álmodoztam, vagy éppen a Bostoni teadélután helyszíne végre megelevenedhetett a történelemkönyvek olvasgatása után, hanem azért is, mert az egész város olyan „európai” hangulatú volt. A gyönyörű kis utcák és a Quincy market forgataga (isteni sea fooddal!) olyan hangulatot kölcsönzött a városnak, amilyet máshol még nem tapasztaltam. Hazafelé még a kihagyhatatlan Letchworth State Parkot is megnéztük, ami Buffalotól nem messze található, és a kelet Grand Canyonjának is nevezik – nem véletlenül.

 

A következő hétvége többnyire pihenéssel telt, de vasárnap a mise után Klári néni és Vince bácsi meghívtak minket egy közös ebédre a híres buffaloi Anchor Barba, hogy végre megkóstolhassuk az extra crispy buffalo chicken wingset – természetesen suicide sauce kíséretében. Miután teleettük magunkat, a Flying Bison Brewery felé vettük az irányt, hogy néhány helyi sörkülönlegességet is kipróbáljunk.

Szeptemberben egy utolsó utazásként volt szerencsénk eljutni a nyugati partra is, méghozzá Los Angelesbe, ahol az igazi kaliforniai hangulatot megtapasztalva tölthettünk el egy szuper hétvégét. Elképesztő a városban uralkodó szélsőséges kontraszt, a gazdag és gyönyörűen rendben tartott városrészek mellett rengeteg a koszosabb, szegény negyed is. Hála az airbnb-nek, mi igen kedvező áron egy elég szép helyen lakhattunk, ahonnan az első nap hajnalban már indultunk is a „kis” túránkra a Hollywood Signhoz, majd onnan tovább a Griffith Observatoryhoz. Végig gyönyörű kilátás tárult elénk. A hétvége hátralévő részében is rengeteget sétáltunk, ennek köszönhetően sikerült minden olyan helyet megnéznünk, ami a bakancslistánkon volt, mint például Beverly Hills, Rodeo Drive, Venice és Santa Monica Beach vagy éppen a The Grove.

 

 

A szeptember hónap hétköznapjait a méltán híres Roswell Park Comprehensive Cancer Centerben töltöttem, ahol nagy örömömre Leukemia osztályon voltam egész hónapban. Mivel a belgyógyászaton belül leginkább a hematológia érdekel, így ilyen szempontból tökéletes helyre kerültem. Az első nap egy eligazításon vettünk részt, aminek fő része tulajdonképpen a fél délelőttön át tartó oktatás volt az itteni beteginformációkat tartalmazó elektronikus rendszer használatáról, ugyanis itt végre kaptunk hozzáférést a betegadatokhoz. Ez azért nagyban megkönnyítette a mindennapos munkánkat a kórházban, hiszen minden beteg korábbi történetének, kezelésének, legfrissebb laborértékeinek, vagy éppen CT/MR képeinek utána tudtunk nézni. A legelső napomat a járóbeteg ellátást nyújtó Leukemia Clinicen kezdtem, majd másnap reggeltől pedig már az 5. emeleten, a Leukemia fekvőbeteg osztályon töltöttem a mindennapjaimat – legalábbis a délelőtti vizit befejeztéig. Itt általában 20-30 beteg fekszik egyszerre, akik közül kiválaszthattam magamnak 3 beteget, akiket ezentúl én követtem és vizsgáltam meg minden nap. Egyszer volt lehetőségem egy patológiai konferencián is részt venni, ahol nagyon érdekes eseteket mutattak be szövettani és makroszkópos bonctermi képekkel együtt.

A kórház egészen lenyűgöző, bár erről a korábbi bejegyzésekben is már többen írtak. Amikor egész nap élő zenét hallgathatsz az aulában, terápiás kutyákat sétáltatnak a folyosón, hogy megsimogasd őket, önkéntesek nyitják az ajtót reggel és mosolyogva köszöntenek, vagy éppen könyveket, újságot, virágot osztogatva járkálnak az épületben, akkor az ember hirtelen el is felejti, hogy egy kórházban van. A betegek lakosztályairól és magáról az épületről nem is beszélve. Talán egy öt csillagos hotelhez tudnám hasonlítani – minden túlzás nélkül. Aztán megszólal a híres csengő az aulában, mindenki megáll néhány pillanatra és állva tapsol, mert ez bizony azt jelenti, hogy még egy ember gyógyult meg a rákos betegségéből – hihetetlenül megható pillanatok ezek.

 

Az utolsó Buffaloban töltött hétvégénket Dr. M. I. tette felejthetetlenné. Szombaton elvitt minket ebédelni, teniszezni, majd kirándultunk az Orchard Parkban, ahol az Eternal Flame vízesést is megcsodálhattuk. Vasárnap a templomban búcsúzkodtunk Éva néniéktől és Klári néniéktől, majd Rékával délután egy utolsó nagy sétát tettünk a környéken.

Én pedig ezennel búcsúzom a HMAA Buffalo Blogtól is, köszönöm szépen azoknak, akik olvasták a kis beszámolóinkat, remélem, hogy sikerült némi betekintést nyújtanunk az itteni mindennapokba és esetleg hasznos információkat is átadni a leendő buffaloi diákoknak. Ezúton szeretném még egyszer kifejezni hálámat az HMAA-nak ezért a fantasztikus lehetőségért, az elmúlt 3 hónap abszolút felülmúlta minden elvárásomat!:)

Buffalo, 2018. 09. 20.

Beniczky Nikolett Jusztina

Utolsó hónapom a Roswellben

Az újabb gyakorlati hónap előtti hétévégén Bostonba utaztunk. Egy éjszakát egy kis faházban aludtunk a Green Mountain And Finger Lakes nemzeti parknál. Az elektromosság és vezetékes víz hiánya még érdekesebbé tette az élményt. Reggel tovább utaztunk Bostonba, ahol 2 napot töltöttünk. Nikivel bejártuk az egyetemi várost. A Harvard, az MIT és a Berkley környéke is más-más képet mutatott. Végig sétáltunk a Freedom Trailen, megismerve a város történelmét, nevezetes épületeit, eldugott, hangulatos utcácskáit.

Augusztus 27-én meg is kezdtem az utolsó gyakorlatomat a Roswell Park Comprehensive Cancer Centerben „GI medicine”, azaz gasztro-onkológia ambuláns rendeléseken. Kedden és szerdán reggel az onko-teammel kezdtem a napot, ahol az onkológusokból, intervenciós radiológusokból, sebészekből, patológusból, dietetikusból álló team megvitatta a kérdésesebb, bonyolultabb eseteket. Dr. C. F. irányítása alatt sokat tanultam a „régi-standard care” kemoterápiáktól elkezdve az újabb immunológiai terápiákon át, a legújabb klinikai kutatásokban használt szerekig. Dr. F nemcsak szakmailag, hanem a példaértékű orvos-beteg kommunikációban bizonyult kiváló mentornak. Őszintén, egyenesen, érthetően beszélt mind a betegekkel, mind a hozzátartozóikkal. Sokszor emlegette, hogy nem a laboreredmények, a CT-vizsgálat a fontos, hanem az, hogy a beteg hogy érzi magát. Nemcsak az a lényeg, hogy a páciensek életét meghosszabbítsuk, hanem az is hogy a fennmaradó időt milyen életminőséggel, milyen körülmények között töltik. Hatalmas élmény volt, amikor először hallottam a lobbyban levő harangot megcsendülni. A gyógyultnak nyilvánított betegek így fejezhetik ki örömüket, az egész lobby őket tapsolja, együtt örül velük.

A Labor Day hétvégét Buffaloban töltöttük. Klári néni és Vince bácsi jóvoltából megkóstoltuk híres buffaloi csípős csirkeszárnyat az Anchor bárban.

Még mindig nehéz elhinnem, hogy a következő hétvégén Los Angelesbe utaztunk. Nikivel már reggel 7-kor elindultunk. Csodálatos volt először megpillantani a Hollywood Signt, aminek a környékét bejártuk, egészen a Griffith Obszervatóriumig elsétáltunk. A kb. 4 órás túra után a Hollywood Walk of Fame-en kerestük kedvenceink csillagjait. Az egész hétvégén nem kis látványosság voltunk a helyiek körében, miközben nagyrészt gyalogosan bejártuk LA-t, Beverly Hillstől Venice Beachig, végig sétáltunk a Rodeo Drive-on, Downtownban véletlenül belebotlottunk egy forgatásba.

Az utolsó közös buffaloi hétvégénken igyekeztünk elbúcsúzni a magyar közösség tagjaitól. Dr. M. I.-nal kirándultunk az Orchard Parkban, megnéztük az Eternal Flame-et.

Izgatottan vártuk az új turnus érkezését, hogy elmesélhessük nekik élményeinket, tapasztalatainkat.

Nagyon hálás vagyok a HMAA-nak és a Campus mundinak, hogy lehetővé tették, hogy csodás, élményekben gazdag 3 hónapot tölthettem el Buffaloban. Biztos vagyok benne, hogy kamatoztatni tudom az itt tanultakat, a tapasztalatokat, az otthonitól eltérő látásmód a jövőben javamra fog válni.

Skoda Réka

Buffalo, 2018. szeptember 20.