Szeptemberi búcsú és az utolsó kalandok Amerikában

Beköszöntött az ősz Buffaloba, ezzel pedig elérkezett a búcsú ideje négyünk számára, itt az ideje átadni szeretett kis lakásunkat, az itteni helyünket az őszi turnus tagjainak.

Na de ne ugorjunk ennyire előre, ugyanis a legutóbbi bejegyzésem óta is volt részünk bőven rengeteg élményben. A 3 hónap egyik legklasszabb kalandja augusztus utolsó hétvégéje volt számomra. A neurológia gyakorlat befejezése után ismét autót (bár inkább kisbusznak nevezném azt a járművet) béreltünk, hogy Bostonban töltsünk el egy hétvégét együtt. A bostoni érkezésünk előtt egy éjszakára egy fantasztikus faházban szálltunk meg a Green Mountain and Finger Lakes National Forests nemzeti park területén. Naplementére értünk oda, tulajdonképpen a semmi közepére, majd elkezdtünk tüzet rakni, hogy egyáltalán valamiféle vacsorát tudjunk magunknak varázsolni. Természetesen semmiféle elektronika, sem pedig víz nem volt a faházban, na de az az ezer csillag és a holdfény, amiben este gyönyörködhettünk, semmihez sem volt fogható. Miután besötétedett és már elfogyasztottuk az isteni sült csirkéket, virsliket, petróleumlámpa világítása mellett beszélgettünk és társasjátékoztunk egész este. Másnap reggel pedig indultunk tovább Boston felé. Őszintén megvallva nekem az egész amerikai „kalandozásaink” alatt ez a város tetszett a legjobban, itt tudnám leginkább elképzelni, hogy hosszabb időt is eltöltsek. Nemcsak azért, mert már kiskorom óta a Harvardról álmodoztam, vagy éppen a Bostoni teadélután helyszíne végre megelevenedhetett a történelemkönyvek olvasgatása után, hanem azért is, mert az egész város olyan „európai” hangulatú volt. A gyönyörű kis utcák és a Quincy market forgataga (isteni sea fooddal!) olyan hangulatot kölcsönzött a városnak, amilyet máshol még nem tapasztaltam. Hazafelé még a kihagyhatatlan Letchworth State Parkot is megnéztük, ami Buffalotól nem messze található, és a kelet Grand Canyonjának is nevezik – nem véletlenül.

 

A következő hétvége többnyire pihenéssel telt, de vasárnap a mise után Klári néni és Vince bácsi meghívtak minket egy közös ebédre a híres buffaloi Anchor Barba, hogy végre megkóstolhassuk az extra crispy buffalo chicken wingset – természetesen suicide sauce kíséretében. Miután teleettük magunkat, a Flying Bison Brewery felé vettük az irányt, hogy néhány helyi sörkülönlegességet is kipróbáljunk.

Szeptemberben egy utolsó utazásként volt szerencsénk eljutni a nyugati partra is, méghozzá Los Angelesbe, ahol az igazi kaliforniai hangulatot megtapasztalva tölthettünk el egy szuper hétvégét. Elképesztő a városban uralkodó szélsőséges kontraszt, a gazdag és gyönyörűen rendben tartott városrészek mellett rengeteg a koszosabb, szegény negyed is. Hála az airbnb-nek, mi igen kedvező áron egy elég szép helyen lakhattunk, ahonnan az első nap hajnalban már indultunk is a „kis” túránkra a Hollywood Signhoz, majd onnan tovább a Griffith Observatoryhoz. Végig gyönyörű kilátás tárult elénk. A hétvége hátralévő részében is rengeteget sétáltunk, ennek köszönhetően sikerült minden olyan helyet megnéznünk, ami a bakancslistánkon volt, mint például Beverly Hills, Rodeo Drive, Venice és Santa Monica Beach vagy éppen a The Grove.

 

 

A szeptember hónap hétköznapjait a méltán híres Roswell Park Comprehensive Cancer Centerben töltöttem, ahol nagy örömömre Leukemia osztályon voltam egész hónapban. Mivel a belgyógyászaton belül leginkább a hematológia érdekel, így ilyen szempontból tökéletes helyre kerültem. Az első nap egy eligazításon vettünk részt, aminek fő része tulajdonképpen a fél délelőttön át tartó oktatás volt az itteni beteginformációkat tartalmazó elektronikus rendszer használatáról, ugyanis itt végre kaptunk hozzáférést a betegadatokhoz. Ez azért nagyban megkönnyítette a mindennapos munkánkat a kórházban, hiszen minden beteg korábbi történetének, kezelésének, legfrissebb laborértékeinek, vagy éppen CT/MR képeinek utána tudtunk nézni. A legelső napomat a járóbeteg ellátást nyújtó Leukemia Clinicen kezdtem, majd másnap reggeltől pedig már az 5. emeleten, a Leukemia fekvőbeteg osztályon töltöttem a mindennapjaimat – legalábbis a délelőtti vizit befejeztéig. Itt általában 20-30 beteg fekszik egyszerre, akik közül kiválaszthattam magamnak 3 beteget, akiket ezentúl én követtem és vizsgáltam meg minden nap. Egyszer volt lehetőségem egy patológiai konferencián is részt venni, ahol nagyon érdekes eseteket mutattak be szövettani és makroszkópos bonctermi képekkel együtt.

A kórház egészen lenyűgöző, bár erről a korábbi bejegyzésekben is már többen írtak. Amikor egész nap élő zenét hallgathatsz az aulában, terápiás kutyákat sétáltatnak a folyosón, hogy megsimogasd őket, önkéntesek nyitják az ajtót reggel és mosolyogva köszöntenek, vagy éppen könyveket, újságot, virágot osztogatva járkálnak az épületben, akkor az ember hirtelen el is felejti, hogy egy kórházban van. A betegek lakosztályairól és magáról az épületről nem is beszélve. Talán egy öt csillagos hotelhez tudnám hasonlítani – minden túlzás nélkül. Aztán megszólal a híres csengő az aulában, mindenki megáll néhány pillanatra és állva tapsol, mert ez bizony azt jelenti, hogy még egy ember gyógyult meg a rákos betegségéből – hihetetlenül megható pillanatok ezek.

 

Az utolsó Buffaloban töltött hétvégénket Dr. M. I. tette felejthetetlenné. Szombaton elvitt minket ebédelni, teniszezni, majd kirándultunk az Orchard Parkban, ahol az Eternal Flame vízesést is megcsodálhattuk. Vasárnap a templomban búcsúzkodtunk Éva néniéktől és Klári néniéktől, majd Rékával délután egy utolsó nagy sétát tettünk a környéken.

Én pedig ezennel búcsúzom a HMAA Buffalo Blogtól is, köszönöm szépen azoknak, akik olvasták a kis beszámolóinkat, remélem, hogy sikerült némi betekintést nyújtanunk az itteni mindennapokba és esetleg hasznos információkat is átadni a leendő buffaloi diákoknak. Ezúton szeretném még egyszer kifejezni hálámat az HMAA-nak ezért a fantasztikus lehetőségért, az elmúlt 3 hónap abszolút felülmúlta minden elvárásomat!:)

Buffalo, 2018. 09. 20.

Beniczky Nikolett Jusztina