Vége a nyárnak, irány Buffalo!

Ez is elérkezett. A rengeteg papírmunka és a határidők miatti aggódás közben el is felejtettem, hogy mennyire jó lesz majd megérkezni. (A következő turnusoknak üzenem: ne adjátok fel, megéri!) Annyira hálás voltam, mikor fáradtan, éhesen, jet-lagesen megjelentünk Bálinttal a buffalói lakás ajtajánál, és mosolyok, majd ölelések közepette fogadott minket az előző turnus. Azonnal otthonosabban éreztem magamat ebben az egészen új környezetben, és azóta is boldogan gondolok vissza azokra a percekre, amik nagyon meghatározóak voltak akkor számomra. Két nappal később érkezett meg Vanessza és Ákos, eközben az előző turnus tagjai lassan fogyatkozni kezdtek. Még szinte be sem rendezkedtünk, épphogy elintéztük a kötelezően ránk váró adminisztratív feladatokat, első itt töltött szombat esténken meghívást kaptunk egy Buffalo-Toronto hokimeccsre, elképesztő élmény volt, ezúton is szeretném megköszönni a lehetőséget Dr. M.L.-nak. 

Hétfőn mindannyian elkezdtük azt, amiért idejöttünk, a gyakorlatainkat. Nekem az első rotációm a neurológia volt a Buffalo General Medical Center-ben, az első két hetemet a stroke-teamben, a másodikat az általános neurológián tölthettem el. Összességében azt mondhatom, nagyon kimerítő és tanulságos gyakorlatot tudhatok a hátam mögött. Azonnal bele lettem dobva a mélyvízbe, minden napra jutott egyéni betegvizsgálat, meg kellett tanulnom az NIH Stroke Scale gyors alkalmazását, minielőadásokat kellett tartanunk a többi diákkal egymásnak és az „attending” szakorvosnak. Igazi csapattagnak érezhettem magam (többször kihangsúlyozta R.S. MD, hogy itt ne orvosnak, rezidensnek vagy diáknak tekintsük egymást, hanem egy jól működő csapatnak), jól kijöttem az amerikai diákokkal, akik ott segítettek, ahol tudtak. Minden nap végére alaposan kimerültem, egyrészt a korai kelés (a reggeli 35 perces sétát belekalkulálva), másrészt az egész napos szellemi munka miatt. Az ember nem is gondolná, mennyire igénybe veszi az idegen nyelv miatti állandó feszült figyelem az agyát. Pár év kihagyás után ismét rászoktam a kávéra. :D
Kicsit sajnálom, hogy tovább kell lépnem a következő rotációmra, hiányozni fog az egész csapat.

Ami a hétköznapokat illeti, Vanesszával hamar feltérképeztük a gyalogszerrel vagy biciklivel elérhető boltokat, éttermeket, parkokat. Rendszeres programmá vált a gyakorlat utáni biciklizés és „pop-tarts” vadászat. Hogy igazi amerikainak érezhessük magunkat, elkezdtünk kuponokat vadászni és azokkal indulni egy-egy bevásárlókörútra. Ami számomra a kulturális sokk egyik legmeghatározóbb komponense, az a bevásárláskor adott műanyag zacskók irdatlan mennyisége. Emiatt is igyekeztünk mindenhova saját táskával és vászonszatyrokkal érkezni, amit sok helyen furcsa pillantások kísértek vagy egyáltalán nem is értettek. Miután feltöltöttük az éléskamrát minden jóval-talán túl sokkal is-, neki láttunk a lakás szépítgetésének/otthonosabbá tételének. Lett szép terítő, tányéralátétek, néhány új evőeszköz, pohár, Ákos ablakot mosott, minden lakástextil felfrissítettünk. Ennek a folyamatnak a csúcspontja azt hiszem pár nappal ezelőtt érkezett el, mikor egy új turmixgép is a konyhafelszerelés oszlopos tagjává vált. (Nagyon szomorú és üres pár hetet töltöttünk el Vanesszával, miután az előző céleszköz kilehelte a lelkét.) A lakás felszereltségének javításáért külön köszönetet szeretnék mondani S.Á.-nak és a HMAA-nak.

Október közepén végre elérkezett az első hétvége, amikor utaztunk kicsit. Niagara Falls, Ontario, Kanada volt a célállomás. Csodálatos három napot töltöttünk el Bálinttal és Vanesszával a vízesés kanadai oldalán (eközben Vanessza egy félmaratont is lefutott – innen is üzenem, hogy király vagy!). Mindig is rajta volt a bakancslistámon látni a vízesést, ehhez az idő is kedvezett, még most is eláll a lélegzetem, ha rágondolok. A szállásunk sem volt semmi, egy kis öko-hostelt választottunk, vagány alkalmazottakkal és fiatalos környezettel. A vízesésen kívül követtük a Niagara folyót délre néhány kilométeren keresztül, ahol a lassan beköszöntő ősz varázslatos mesevilággá változtatta a folyót szegélyező erdős területeket. Teljesen beleszerettem a helybe. Mindhárman megfogadtuk magunkban, hogy visszatérünk még ide, amíg itt tartózkodunk. Most jöjjön néhány kép:

A blogbejegyzésem elküldése előtti utolsó élményem a Magyarházban tartott ’56-os megemlékezésen való részvételünk. Hihetetlenül szívet melengető, hogy a régóta kint élő, vagy már itt született magyarok milyen szépen őrzik az otthoni hagyományokat és tartják a megemlékezéseiket. Köszönöm szépen, hogy részese lehettem az ünnepségnek és az azt követő vacsorának (igazi húsleves, pörkölt nokedlivel és házi aprósütemény).

2018.10.21.

Szabó Dorottya Kata