Ott vagyunk már? Még nem. Ott vagyunk már? Igen! Tényleg? IGEN!

Van abban valami szívmelengető, amikor a blogbejegyzésünk leadási határideje előtti este a Dórival olykor összevigyorogva brainstormingolunk az említésre érdemes pillanatainkról. Épp az október 23-i megemlékezésről értünk haza (ahol négyesünk is kivette a részét az ünnepi műsorból egy szavalás erejéig – a (716)1234567 számon várjuk a megkereséseket szülinapi zsúrok, szoboravatások és Teleshop reklámforgatások kapcsán).

Egy hónapja itt vagyunk. Egy hónapja kezdte meg a „Budapest:Pécs-1:3” turnus a pályafutását. Az idő biztosan megszépíti majd a kezdeti idegösszeomlás közeli tapasztalatokat, team Pécs ugyanis meglehetősen kalandosan töltötte a kiutazása előtti napokat. (Szeretném hinni, hogy a Dórival egyszer majd nevető nosztalgiával gondolunk vissza azokra a telefonbeszélgetésekre, amikor a kiutazás előtti héten még a vízumtalanságunkon sírva kacarásztunk. Ezen a ponton minden jövőbeli kiutazó ünnepélyesen fogadja meg, hogy bármennyi új akadályt is dob elé a rendszer, elhiszi hogy minden időben megoldódik és higgye el nekünk hogy kijut. Pont.)

Ákossal az összeszokás intenzív módját választottuk, Buffaloba érkezésünk előtt 2 napot időztünk New Yorkban – olykor a jetlegtől kótyagosan, olcsó ételszerzési lehetőségeket vadászva, de főleg tátott szájjal fogadva magunkba a várost. Az ingyenes walk tourokat meleg szívvel ajánlom mindenkinek, random turistákat összezárnak 2-3 órára egy helyivel és kész is a szórakoztató városismereti kalandtúra. 

Kisebb ugrás az időben, már meg is érkeztünk Az Apartmanba, a HMAA főhadiszállásra. El voltunk előtte halmozva már képekkel és beszámolókkal, de azért először kimenni a hetedik emeleti erkélyre és szembenézni az eljövendő negyedévnyi környezetünkkel az felbecsülhetetlen.
Az előző turnus 75 százalékával volt szerencsém találkozni – aranyosan, a kultúrsokkom és kialvatlanságom mellett működő két idegsejtemnek megfelelő tempóban és részletességgel igyekeztek ellátni minket a túlélésünkhöz szükséges tudásanyaggal. Dr. M. L. már az első hétvégénken sem hagyott minket magunkra – hokimeccsre voltunk hivatalosak. Hatalmas élmény volt mindannyiunknak, hálásan köszönjük a lehetőséget! Ezután svéd barátunk és Bálint (previous of this name) vezetésével ittlétünk eddigi egyik legjobb éjszakája vette kezdetét.

Majd pedig időnk sem volt magunkhoz térni, máris egyedül találtuk magunkat, az Őszi Turnus. Az első esténken ezt írtam az otthoniaknak: „Dóri itt kinn szunyókál a kedvenc bőrfotelünkön (éber állapotában pedig szorgos anyukaként rendezgeti kezdetleges háztartásunkat, főzőcskézik és pakol töretlenül). A fiúk hősiesen püfölik a gépeik klaviatúráját: rektori/dékáni pályamunkák vannak születőben – csendes és nyugodt az első ténylegesen négyes turnusban töltött buffaloi esténk. (Leszámítva persze a mosogatógép lágynak maximum mély szarkazmussal gúnyolható hangját és az allergia miatti csábos szipogásomat.) Túl vagyunk az első hivatalos gyakorlati napunkon, tényleg elkezdődött…”

És tart azóta is, a teljesség igénye nélkül jöjjön egy pár kedvenc pillanatom.
A dobogó harmadik fokán a turmixgépünk beüzemelése kell hogy álljon. A fiúk már rájöttek, hogy sajátos kis női lelkivilágunkat könnyű kizökkenteni is – de emellett teljesen abszurd dolgoktól tudunk katarzis közeli állapotba kerülni a Dórival.

Ezüstérmes lett a nem túl régmúltban eltöltött esténk a másik Dórival (the cutest Hungarian psychologist határon innen és túl). Az élmények, amikor a nappalinkat táncoljuk körbe a Dzsungel könyve dalaira vagy épp konkrétan a könnyeinket törölgetve nevetünk az öngyilkos helyi csirkeszárnyakat szopogatva mindenképpen egyediek.

A dobogóm legfelső fokán pedig a kanadai kirándulásunk és az első félmaratonom kell hogy álljon. Az Ákos talált rá a Niagara vízesés melletti versenyre, hónapokkal ezelőtt pedig születésnapi ajándékként neveztem be rá nagy lelkesen - a felkészülés részét a történetnek sajnos elég nagyvonalúan kezelve. Nehéz szavakba önteni azt a katarzist, amit egy ilyen táv teljesítése jelentett vagy a nevetéseket, amit a rögtönzött playlistem nyújtotta érzelmi hullámvasút generált. (A 14. kilométernél arra gondoltam, hogy akár a maratonra is nevezhettem volna – nem lesz itt semmi gond. Ezt a 15. kilométernél bántam meg, amikor a fülembe gúnyosan üvöltött hogy „Everybody dieeeees”, én pedig dühödten veszekedtem a saját fejembe zárva hogy indulni a világ legrémesebb ötlete volt és nagy valószínűséggel 1 kilométeren belül egy mentőcsapatnak kell majd elvontatnia a testemet a helyszínről.)
Az összehasonlítás végett: az Ákos afféle superhero módban teljesítette élete első maratonját, szuper idővel. (A másnapi mozgáskultúránk és szenvedésünk is igazán megért volna egy tényfeltáró videót. )
Szép volt Ákoska!

Run girl run! They’re trying to catch you…

Kanadában a bringázások mellett egy varázslatos hostelt találtunk, a 20000 kalóriás pekándiós pitét billiárdozással igyekeztünk (sikertelenül) ledolgozni, a random hamburgerezésünk pedig reflexes nyálelválasztást indukál azóta is. A Netflixes plédbe burkolózós estéink, a közös és meghitt mosások vagy a reggeli álomittas mély párbeszédeink („Kérsz kávét?”) már természetes ritmust adnak a napjainknak.

Az ittlétünket a kint élő magyarok is hétről-hétre színesítik: S.Ági néniékkel komolyzenei koncerten jártunk és sushi-hajót vacsoráztunk, T. Éva néni pedig átlagosan heti kétszer ment meg minket, segít eljutni A-ból B pontba, intézi a gyakorlatunkkal kapcsolatos teendőket és a legnagyobb itteni segítségünk. Szent küldetésünk még végigenni Buffalo csirkeszárnyait és burgereit – ezen az úton a kint tanuló magyar diákok: Dóri, Lilla (és férje) és Enikő indítottak minket el.

Essen pár szó a gyakorlatomról is: az első rotációm a belgyógyászat keretein belül a lymphoma osztályt jelentette a Roswell Park Comprehensive Cancer Centerben. Az onkológia iránt érdeklődőknek kötelező helyszín, bakancslistás pont – az itteni ellátás színvonalán még 2 hét után is csak ámultam. A kihívásokkal teli kezdés után (Sajnos a HR-en nálam volt egy kisebb-nagyobb keveredés és nem igazán számított rám senki az első napokban) Ian H. és Dr. S igyekeztek minél inkább bevonni mind az ambulancia működésébe – mind pedig a fekvőbeteg ellátásba. Az utolsó napjaimat a Palliatív Osztályon tölthettem – mivel a szakdolgozatomat is ebben a témában írom, így mindenképpen szerettem volna betekintést nyerni az itteni csapat munkájába. Csodálatos orvosokat, nővéreket, szociális munkásokat és pszichológusokat ismertem meg – fantasztikus tapasztalatokat szereztem és bátrabbnál-bátrabb betegeket volt szerencsém követni.

Köszönöm szépen a HMAA-nak a lehetőséget hogy itt lehetek, a családomnak hogy elviseltek a kritikus pillanatokban (najó, hetekben) és támogattak, valamint az új társaknak a közös élményeket.

To be continued…

(P.S. https://www.youtube.com/watch?v=aa342sjXn9A)

2018.10.22.

Árkus Vanessza