Buffalo blog: Idegsebészet rotáció és Sarasota

Bár órákig tudnék mesélni az elmúlt egy hónap eseményeiről, álljon itt egy kis kedvcsináló, ha úgy tetszik tartalomjegyzék, ha bárki több részletre kíváncsi szívesen állok rendelkezésére –ennek a fránya száraz novembernek a végén- egy korsó sör mellett. J

Pont ahogy reméltem: mint normális embernek Disneyland. Bár minden nap 4:30-kor keltem és jó esetben este 5/6 fele voltam otthon, az idegsebészet gyakorlat ittlétem eddigi csúcspontja. Dióhéjban leírom hogy nézett ki egy nap: 4:30, csörög a vekker, kint vaksötét. Mozgáskoordinációs zavarokkal küzdő gólem módjára kiflipperezek a konyhába, elmormogok egy jó reggelt-t leghűségesebb segítőtársamnak, a kotyogós kávéfőzőnek majd miután elfogyasztottam az sötéten forrtyogó életelixírt, rájövök hol is vagyok, ki vagyok, és hogy kerülök ki az ágyból zöldhajnalban. REM fázisából durván az ébrenlétbe erőszakolt agyam lassan működésbe lép: idegsebészet következik. Ja meg ki kéne kapcsolni a főzőlapot, nehogy megint beriasszon a tűzjelző miután elmentem –a többiek ziher, hogy kinyírnának érte ha megint eljátszom. A város mélyen alszik, egy-egy ablakban pislákol valami bizonytalan fény, a Kaleida Helath Komplexum Buffalo General felirata és a helikopter leszálló fényei uralják a nappaliból nyíló panorámát. Gyors öltözködés, 35 perc séta (az idő nem rossz, 0 fok körül van) és már bent is találom magam a reggeli megbeszélésen egy teremnyi borostás, karikás szemű egyébként jó hangulatú vagány fickóval (ők lennének a rezidensek). Esetismertetések, pár erős poén- csípős szócsörte, egy gyors vizit aztán mindenki irány a műtőkbe. Hallgatóként az én feladatom első sorban az esetek, eszközök részletes megismerése: a pathológiai alapoktól a műtét utáni várható prognózisig, a diagnosztikától a navigáción keresztül az eszközök –robotok!- használatának legapróbb részleteiig. Ez utóbbihoz természetesen hatalmas segítség, hogy az alkalmazott eszközök, gépek gyártóitól küldött képzett technikusok minden beavatkozásnál elejétől a végéig jelen vannak, annyit lehet kérdezni, tanulni amennyit csak nem szégyell az ember. Bemosakodni csak ritkán, nem rezidensek számára tancélú műtétekhez szokás de azért időnként lehet. A szakorvosok imádnak a szakmájukról beszélni –én pedig ezt gátlástalanul ki is használom. Itt jegyezném meg, főleg a következő turnusok kedvéért, hogy a rezidensektől túl sok odafigyelést oktatást nem kell, nem is lehet várni. Ezek a srácok éveken keresztül 4 AM körül már bent vannak (ha egyáltalán hazamennek), hogy képbe kerüljenek minden esettel mire a szakorvosok beérnek és mehessenek a műtőben, hogy aztán jobb esetben este 6kor, rosszabban 8-9 fele végezzenek. A rendszer úgy épül fel, hogy a rezidensek „viszik a boltot” amíg szakorvosi szintre nem ér pl. a műtét, vagy olyan döntést nem kell hozni, ami már nem az ő kompetenciájuk. Elképesztően precízen, hatékonyan felépített képzési rendszerben tanulnak, a „felsőbb éves” rezidensek leszálló rendszerben ugyanúgy oktatják az alsóbb éveseket, mint a szakorvosok, komoly rangnak számít már akár másodévesnek is lenni ami komoly felelősséggel is jár. Sajnos ebbe a rendszerbe egy még csak végzős medikus nem igazán fér bele. Félreértés ne essék, ha az ember kérdez, irdatlan mennyiségű tudással bombázzák meg bármikor, de aki a sarokban üldögél ahhoz nem fog odamenni senki, meglehetősen autodidakta egy gyakorlat, annak minden jó és rossz tulajdonságával.

Még ha nem is mindig mosakodhat be az ember, nézni-tanulni való akad bőven: Naponta kb. 15-20, az idegsebészet teljes palettáját felölelő műtét plusz az endovascularis laborokban szintén kb. ugyanennyi –világviszonylatban is vezető színvonalon. ROSA funkcionális idegsebészeti, MAZOR-X minimálinvazív gerincsebészeti robotok napi használatban, a legújabb navigációs rendszerek, képalkotó eszközök minden műtőben (amik egyenként akkorák mint egy táncterem. A környezet elképesztően modern, ezt igyekeztem képeken bemutatni.

Nekem ugyan engedményesen elég volt csak reggel 6-ra (műtősruhában, eseteket átnézve, felkészülten) járnom, nap végére mire átestem este a lakás küszöbén úgy éreztem szétrobban a fejem a tudás mennyiségtől amit sikerül begyűjtenem. Jót fog tenni Sarasota.

Miután a Buffalotól New Yorkig tartó gyomorforgatóan rázós repülőúton összeszedett tengeri –akarom mondani- légi betegségből egy jó vacsora és pár hideg sör segítségével kikezeltük magunkat, nem volt más hátra mint összekészíteni a regisztrációs pultot és eltenni magunkat másnapra. A konferencia lebonyolításában való segédkezés mellett volt időnk élvezni a tengerpartot és a floridai estéket is. Így esett többek közt, hogy az egyszeri amerikai pincérnők miután megkóstolták a magyar szilvapálinkát jókedvükben hatszor ütötték el a számlát és 6-7 sört elfelejtettek számlázni. A társaság férfi tagjai szerintem életükben nem voltak még ennyiszer honey-nak vagy darlingnak szólítva, komoly esélye volt hogy egyikünkre rázárják a mellékhelyiség ajtaját. Belülről… Minden esetre kaján megelégedettséggel nyugtáztuk, hogy bizony a magyar mézes-rettenetest rajtuk kívül csak igen kevesen tolerálják. Természetesen a komoly elhajlásokhoz komoly konferencia társult, a HMAA 50. jubileumi konferenciájának programjában nem kisebb nevek szerepeltek mint Craig Mello nobel díjas professzor, Farkas Bertalan, Áder János köztársasági elnök és Kemény Dénes, akinek a bíráskodása mellett én is vízbe ugorhattam, a szokásos vízilabdameccsen.

Könnyed délutáni programként pár órás kajaktúrára mentünk lamantin-lesre, végigjártuk a mangrove mocsár labirintusainak turisták által is látogatható részét és bepillantást nyerhettünk a floridai milliárdosok hátsó –khmm- udvarába.

A kongresszust hajnalig tartó fergeteges hangulató halloweeni „kocsma party” zárta aminek az egyetlen szépséghibája, hogy dugóhúzó jelmezemhez sehol se találtam madzagot –pedig dugó az aztán volt bőven. Sebaj, majd legközelebb.

Összességében egy rendkívüli hetet tölthettünk el elképesztően jó társasában, hangulatban. A sarasotai HMAA konferencia egy életre szóló emlék marad. J

Hazatérve kissé fájdalmas volt akkor kelni, amikor előző héten feküdtünk, de amint beértem a műtőbe a fáradtság azonnal elmúlt, szinte észre sem vettem, hogy elrepültek a napok, hetek. Közben pihenésként megátogattuk a buffalo chicken wings szülőházát AZ Anchor Bar-t. A hely atmoszféráját, a felszolgálók kedvességét és suicide wingek hatását külön nem részletezném, beszéljenek a képek. J

A második hónapunk zárásaként elmentünk egy igazi amerikai elektromos-bőrfoteles expocenter mértű moziba megnézni a Bohemian Rhapsody-t (Mamaaaaaa, just killed a man, put a gun against his head, pulled my trigger, now he's dead –remélem most már minden kedves Olvasónak ez megy a fejében nem csak az enyémben :D ).

A hétvégén visszatértünk kicsit lazítani a korábban felfedezett kis niagara fallsi menedékünkbe pihenni, sétálgatni, Niagarát nézni, billiárdozni és természetesen meccsnézés közben pukkadásig enni magunkat junk foddal a korábbi bejegyzésemben is magasztalt „man cave”-ben.

Összességében szakmailag és minden egyéb tekintetben is csak szuperlativusokkal leírható hónapon vagyunk túl, a mai Roswell Clinic-beli orientációs napunk után úgy érzem a következő se lesz rosszabb. J

2018. November 21.

Környei Bálint