Kaptunk hideget-meleget

Nem is hittük, hogy egyszer ez is eljön. Még az utolsó napok jórészét is a copyguruban vagy az oltóközpontban töltöttem, így elég hirtelen szakadt rám az érzés, hogy végre úton vagyunk. Vivivel utaztunk ketten stockholmi átszállással, Jucus már egy hónapja, míg Petra egy szűk hete az Újhazában volt, mire megérkeztünk. Az első élményem a hó: Buffalo északi szélesség 42,5 fokon fekszik, ami pontosan megfelel Dubrovniknak. Persze a korábbi turnusok tapasztalatai alapján balkáni időre nem számítottunk, de ami sok az sok. Április 15-én kinézek az ablakon és 5 centi friss hó uralja a (egyébként gyönyörű 7. emeleti) látképünket.

Buffalói tornácok

Kórházi váró

De nem akartam így előreszaladni, hisz ennél fontosabb és szebb élményeink is vannak bőven!

Megérkezésünkkor az előző turnus tagjai (Petra, Orsi és Ági) idegenvezetés tartottak nekünk: megmutatták a kórházat és elláttak egy rakás hasznos tudnivalóval. Nélkülük az első napokban nagyon el lettünk volna veszve, köszönjük!

Bevallom, voltak félelmeim előzetesen, hogy milyen lesz egyedüli fiúként 3 lánnyal három hónapig összeköltözni, de hála Istennek nagyon pozitívan csalódtam. Buffalo előtt csak távolról ismertük egymást, de nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Bár az ebéd közbeni  Született Feleségek nézés hallgatás továbbra sem hoz lázba, ahogy az eljegyzési gyűrűk ideális színe sem, viszont a közös mély beszélgetések, társas partyk, utazások (és persze a  finom ebédek) nagyon is kárpótolnak!

Az első hónap nagyon gyorsan eltelt. Én neurológiával kezdtem a Buffalo General Hospitalban. Két hétig a stroke team majd az általános neurológia csapat munkájába kapcsolódhattam be. Főleg előbbi volt szemléletformáló: az egész nap fő attrakciója a vizit, ami általában 4-6 óra hosszú. A stroke team konzultációs csapat, a nap folyamán cikázunk a sürgősségi az intenzív és az osztályok között.  Két fő tanulsága volt számomra a gyakorlatnak:

Az egyik, hogy rezidensnek lenni itt sem fenékig tejfel, sőt. A neurón napi 10-11 órát dolgoztak és hétvégente is benn kell tölteni vagy a szombat vagy a vasárnap délelőttöt. Viszont a szakorvos valóban teamtagnak tekint, kikéri a rezidensek, sőt akár az ott gyakorlatozó hallgatók véleményét is. A légkör támogató, nem olyan mereven hierarchikus, mint sok helyütt otthon.

A másik pedig a betegekkel való kommunikáció volt. Nagy élmény volt látni, hogy milyen részletességgel beszámolnak a pácienseknek az eredményeikről. Otthon is elhangzik néha, hogy „Van-e valamilyen kérdése?” De itt a betegek erre bátran 5-6 kérdéssel reagálnak is. Mindennek pedig az eredménye, hogy tisztában vannak az állapotukkal, értik, hogy mi és miért történik és tudják, hogy a gyógyításnak Ők is fontos szereplői! Egyszer a beteg az echocardiográfia eredményeit hallgatva a következőt kérdezte: „Értem Doktor Úr. Na és mi a helyzet az ejekciós frakciómmal?”.

Én reggel 7-re jártam és du. 5 előtt csak ritkán engedtek el, így az estékről kevés emlékem van, a kötelező bevásárlás-evés-sport és telefonálás után szobanövény státuszt vettem fel másnap reggelig. Apropó sport: megérkezésünk napján nyílt meg a ház aljában a kondiszoba, ahol futógép, szobabicikli, súlyzók, TRX és minden van, ami kell. Így egymást erősítve elhatároztuk a lányokkal, hogy rendszeresen lejárunk edzeni. Eddig még tartjuk! J  

Számomra a legnagyobb élmény mégis az utazásainkhoz köthető: Úgy gondoltuk mégiscsak úgy illő, ha először a környéket fedezzük fel. Március utolsó hétvégéjén utazni szerettünk volna, rá is vetettük magunkat a kiwi.com-ra és a legolcsóbb jegyek Floridába szóltak így gondoltunk egy nagyot és leruccantunk. Éjszaka repültünk, így reggel 7-kor érkeztünk Miami beachre, ahol végignéztük a gyönyörű napfelkeltét majd napközben főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy minél nagyobb felületen szerezzünk minél nagyobb fokú égési sérüléseket. Ezt a versenyt Jucussal közösen nyertük, így a másnapi első utunk a Marshallsba vezett hosszúujjú ingért… A következő két napra autót béreltünk és 40 hídon átkelve levezettünk a legdélebbi szigetre: Key Westre. Olyan érzés volt, mintha a Karib tenger kalózai díszletébe keveredtünk volna. Fotózkodtunk az USA legdélebbi (Hawaii-t leszámítva) pontjánál, gyönyörködtünk a naplementében, majd irány vissza a szállásra. Másnap az Everglades Nemzeti Park volt a program, gyönyörködtünk az aligátorokban.

Miami beach napfelkelte

Southernmost point, Key West

Na helló krokik!

Everglades

A Húsvét igazán családiasan telt. A szent három napot a helyi magyar plébánián ünnepeltük majd Éva néniék meghívtak bennünket vasárnapi ebédre. Éva néni kitett magáért, vagy 10féle finomabbnál finomabb fogás volt. Közben pedig nagyon jót beszélgettünk, sokat meséltek az amerikai életükről és az itteni magyarok sorsáról is.

Az első hónap utolsó hétvégéjét Péter bácsinál töltöttük Torontóban, ami szöges ellentéte volt a floridai útnak, mégis hasonlóan jól sikerült, de erről legközelebb. J

2018. április 16.
Barta András