Buffalo blog: Neurology rotation

Sziasztok!

Adeghate Jennifer vagyok, és a SOTE hallgatójaként kezdem a hatodévet Buffalo-ban (nyári turnus). Az első hónapban két-két hétig a BGH (Buffalo General Hospital) általános neurológiai- és stroke osztályán voltam (a stroke helyett van lehetőség gyermekneurológiát is választani, ami a Women and Children's Hospital-ban van).

Kilátás a BGH 14. emeletéről

Mind az általános neurológián, mind a stroke-on nagyon sokat tanultam. Általában úgy nézett ki egy nap, hogy reggel 7:45-8:00 között már ott kellett lenni, majd elosztották a betegeket a rezidensek és az orvostanhallgatók között. Ez a Chief Resident feladata volt (Ő az, aki a rezidensek feladatait, a vizitet, és az osztályon lévő intézkedéseket koordinálja). Ezután mindenki elment beszélgetni a betegeivel. Ezzel kapcsolatban elég nagy volt a rezidensek részéről az elvárás velünk szemben, és komoly hangsúlyt is fektettek az önállóságra. Mindannyiunkra rábíztak minimum egy-egy beteget, akit addig kellett követni, amíg a kórházban volt. Ez azt jelentette, hogy anamnézist kellett felvenni, ha éppen aznap vették fel, minden nap meg kellett vizsgálni, és szintén minden nap referálni kellett róla és a vele kapcsolatos terápiás tervről a viziten. Természetesen mindent tudni kellett a betegeinkről, a történetüktől kezdve a gyógyszereinek dózisáig, stb… A rezidensek segítenek az elején abban, hogy mit hogyan kell elmondani. Általában többször átbeszéltük velük az eseteket, mielőtt találkoztunk az “Attending Physician”-nel (ez a főorvos/szakorvos aki viszi az osztályt egy adott héten), így volt lehetőségünk gyakorolni. Feltűnt számomra, hogy mindenkinek a véleménye számít ezeken a referálókon, még az orvostanhallgatóké is, mivel döntően “team-work” az egész. Nagyon örülök, hogy ezt tapasztalhattam, mert úgy érzem egyfajta önbizalmat és lendületet adott a további tanulmányaimhoz.

Ami nagyon tetszett még, az az, hogy elég szigorúan veszik itt a protokollok betartását. Tehát a “standard of care”-t minden betegnél igyekeznek a lehető legjobban betartani, és az ezektől való eltérést általában irodalmi adatokkal, tanulmányok eredményeivel kell alátámasztaniuk. Bár lehet, hogy ezáltal egyhangúnak látszódik a terápia tervezése, szerintem a betegek részéről megnyugvás, hogy ugyanazt a kezelést kapják, mint mindenki más, akinek hasonló betegsége van. És természetesen az orvosok részéről is előnyös, ugyanis mivel ez van előírva, jogi szempontból is védve vannak.

Zseniális itt az orvos-beteg kommunikáció. Nagyon nyugodt, barátias szokott lenni a légkör, és mindig tiszteletben tartják a betegek döntéseit. Többször előfordult olyan, hogy a beteg nem értett egyet a kezelési tervével, vagy nem tudott még döntést hozni, és minden esetben az hangzott el az orvos részéről, hogy nem erőltethet rá semmit, ez csak a javaslata, és hogy a nap végén a beteg döntése számít elsősorban. Még a rossz prognózisú betegeknél is áthidalták a kommunikáció nehézségeit úgy, hogy a beteg több megoldás közül választhatott, és nem keseredett el a diagnózisa, prognózisa miatt.

Amikor volt egy kis szabad idejük a rezidenseknek, mindig megbeszéltünk egy-egy fontosabb témakört, átvettük a gyakoribb betegségek diagnózisát, kezelését. Minden orvostanhallgatónak adtak egy-egy témát, amiről beszélni kellett a gyakorlat folyamán. Például az általános neurológián nekem a Guillain-Barré szindrómáról kellett beszélnem, a stroke-on pedig a NASCET-tanulmányról. Lehet Powerpoint-ot is készíteni, de általában csak szóban adják elő a hallgatók a témájukat.

Változó, hogy hány órakor engednek haza, de a Neurológián elég sokáig voltunk bent. Általában délután 5-6-ig maradtunk, így szinte csak a hétvégéken tudtunk igazán kirándulni, körbenézni a városban.

Voltunk július 4-én a Canalside-on, ami itt a közösségi élet egyik központi helyszíne. Láttunk tűzijátékot és ettünk “sweet potato” sültkrumplit. :)