Paid forward

Mikor megtudtam, hogy jöhetek Buffaloba, kértem egy nap gondolkodási időt, hogy eldöntsem belevágjak-e. Aki töltött már külföldön gyakorlatot, tudja mennyi papírmunkával és megpróbáltatással jár egy ilyen, nem beszélve egy amerikai gyakorlatról, ahol már a vízum megszervezése is hatalmas feladat. Akkor az öcsém azt mondta, hogy a sikeres emberek azért azok, mert belevágnak olyan dolgokba, amikbe mások nem mernek, és amik nem feltétlenül tűnnek könnyűnek. Így hát fejest ugrottam a rengeteg papírmunkába, az ismeretlenbe, a tanulmányaim háromszázhatvanfokos felforgatásába, és itt vagyok. Különösen a következő turnusnak és a most pályázóknak mondanám, hogy van fény az alagút végén és megéri!

Hajnaltól estig tartó repülőút, és némi késés után érkeztünk meg a minket akkor szakadó hóval fogadó kisvárosba. Másnap a környékkel ismerkedtünk, és belekezdtünk a gyakorlathoz szükséges papírok intézésébe. Megtudtuk, hogy a helybeli NFL csapat, a Buffalo Bills azon a hétvégén, vasárnap játssza utolsó hazai meccsét, így Mesóval rögtön beruháztunk két jegyre. Szombaton a Piano Guys adott koncertet a helyi színházban, így kulturális igényeinket is kielégíthettük. Vasárnap NFL lázban égtünk, és próbáltuk kideríteni, hogy tudunk kijutni a Ralph Wilson stadionba, mert mint kiderült, itt a tömegközlekedés elég silány, és rajtunk kívül főleg hajléktalanok használják. A magyar misén (itt a közösség vasárnaponként összegyűlik egy katolikus mise keretében) egy srác szerencsére felajánlotta, hogy eldob minket egy darabig, de végül a stadionig fuvarozott minket (ezúton is köszönet neki). Aki járt már focimeccsen annak nem kell magyarázni a hangulatot, a Tailgate, a parkolóban BBQ-zó emberek, szurkolói kabalák, éneklés mindenütt. Egészen addig tartott a lelkesedés, amíg közölték, hogy nem vihetem be a táskám, de szerencsére egy kedves vadidegen felajánlotta, hogy vigyáz rá. Jobb ötlet hiányában otthagytam nála a cuccom, lefényképeztem a rendszámtábláját és bementem a meccsre. Szerencsét hoztunk, ugyanis a helyi csapat legyőzte az esélyesebb Green Bay Packers-t. Röpke 4,5 óra alatt még a játékszabályokat is megértettem, így visszafelé már csak azon kellett aggódnom, hogy meglegyen a táskám, és legyen, aki hazajuttat valahogy. Mikor a kocsihoz mentem, ott állt egy lány, szintén hasonló problémával küzdve, és miután szóba elegyedtünk, felajánlotta, hogy hazavisz minket. Mikor megjegyeztem, hogy mennyire döbbenetesen kedvesek itt az emberek, azt mondta, „paid forward”. Némi értetlenkedés után megtudtam, hogy ez egy helyi kifejezés arra, hogy ha jót teszel, bevonzod, előre kifizeted, hogy veled is jó dolgok történjenek, ezért az emberek igyekeznek előzékenyek és segítőkészek lenni. Mielőtt azt gondolnánk, hogy egy pozitív esetből nem szabad messzemenő következtetést levonni, elmondanám, hogy az itt töltött egy hónap legnagyobb tanulsága, hogy mindig van, aki segít, és sosincs megoldhatatlan probléma. Amikor el akartunk menni a Niagara vízeséshez, de nem találtunk buszt, Dóri (a spinningen megismert újdonsült magyar barátunk) elvitt minket kocsival, megmutatta a várost, hogy mit-merre-hol érdemes vásárolni. Amikor nem volt nyomtatónk, a konditeremben a személyi edző, a műtőben a műtősnő nyomtatta ki a repjegyünket, illetve a hoki meccsre a belépőt. Egy szó, mint száz, itt tényleg mindig van kire számítani. 

Apropó műtő. Én sebészet gyakorlaton vagyok itt, most éppen az urológia osztályon, dr. S. felügyelete alatt (ő a minionjának hív). A kezdeti nehézségek ellenére (hereeltávolítás közben a Santa baby-t énekelte) most már egészen megszoktam a stílusát és el kell ismernem, hogy rendkívül tehetséges sebész, mind nyílt, mind a robottal végzett operációk tekintetében. Láttam radikális, parciális nefrektómiát, adrenelektómiát robottal és anélkül, bilaterális femorális nyirokcsomó eltávolítást, orchitectomiát és penectomiát is (csak erős idegzetűeknek). Sose szerettem különösképpen az urológiát, de neki köszönhetően egészen megtetszett és elhatároztam, hogy megszerzem a da Vinci certificate-et. Most már túl vagyok a gyakorlati vizsgán, még a pig lab van hátra, amikor egy malacot kell megműtenem robottal főoperatőrként, utána hivatalos oklevelet kapok. A kórháznak egyébként nagyon jó skill centruma van, ahol a roboton kívül laparoszkóppal, ultrahanggal, endoszkóppal is lehet gyakorolni.

Az épület egy labirintussal is felér, de most már ismerem a fontosabb helyeket (kávé és sütilelőhely, öltözők, physician’s lounge). A műtősnők tündérek, a személyzetről csak superlativusban tudok beszélni, meghívtak az osztálykarácsonyra, a műtőkarácsonyra, sőt még a radiológus karácsonyi ebéden is részt vehettem: sütik és chicken wings mindenütt, szóval most cheesecake-burning van és szorgos edzés :)

A mozgásról szólva, itt mindenki nagyon sportos, egy vak férfi szokott mellettem súlyzózni, 70 év volt az átlagéletkor az aerobic órán és mikor elmentünk korcsolyázni az Erie-tó partjára 3 és 80 között minden korosztály képviselte magát. Bár itt az autó nélküli élet önmagában egy sport: egy szimpla bevásárlás 50 perc séta oda és ugyanennyi vissza, az outletbe kijutni 2 órás buszút volt 3 különböző járattal. Úgy tűnik, kezdünk beilleszkedni.

Karácsonykor felfedeztünk egy közeli amerikai templomot, azóta oda járunk, ismerkedni a helyi kultúrával és beépülni a közösségbe. Összebarátkoztunk egy nyugdíjas magyar apácával, aki unokáiként szeret minket és lelkesen fuvarozza a kis csipet csapatunkat, ami a cudar időnek köszönhetően néha inkább cifat-cafat. Zárószónak pedig őt idézném: „An adventure is misfortune taken by a good sense of humour.” Ezúton is köszönöm a HMAA-nak és a szüleimnek, hogy itt lehetek és a lányoknak, hogy ilyen jó velük lakni.

 

2015. 01. 12.

Horváth Anikó