Buffalo blog: Úton

Csütörtök délután 6 óra körül van. Hagyom, hogy a fehér Fiatban ülve a lehúzott ablakon beáramló menetszél összekócolja a hajamat. Közben egy Cardigans szám megy, amit nem ismerek, körülbelül annyi idős, mint én. Becsukom a szemem és érzem ahogy kiszellőznek a fejemből a kavargó gondolatok. A csúcsforgalomban evickélve haladunk a belváros felé. Várom már a pénteket és a hétvégét. Majdnem két hete vagyok a szülészet-nőgyógyászat gyakorlaton Buffaloban, és három hete Amerikában. Közben hatodéves lettem, új lakótársaim vannak és több barátom végzett orvos már. Az elmélkedésemet Nándi szakítja félbe, válaszol egy kérdésemre, amiről már éppen megfeledkeztem. Szerencsés vagyok, majdnem minden nap ő hoz el a DENT-be, ahol M. Istvánnal töltöm a gyakot és délután együtt is megyünk haza. Közben oda is érünk a Delaware Avenue 1217-hez, megköszönöm a fuvart és előkotrom a lakáskulcsot, természetesen a táskám legaljáról. Becsipogok a külső ajtón és beszállok a liftbe, mindjárt fenn vagyok a hetediken. Mennyivel egyszerűbb, mint egyszerre két biciklivel. Ha a többiekkel megyünk valahová kész bűvészmutatvány behajtogatni magunkat és a bringákat az amúgy nem túl szűkös térbe. Lépkedek a folyosó vége felé, hallom, ahogy a zene kiszűrődik a lakásból, kissé erőszakosan belököm a nehéz bejárati ajtót és otthon vagyok. Otthon. Nem rég óta vagyok itt, de melegséggel tölt el, ahogy belépek. A többiek már hazaértek, Ákos és Levi épp a South Campus edzőtermét indulnak felfedezni, nehogy már felesleges legyen, hogy kiváltottuk a UB (University of Buffalo) kártyát. Dóri a világjáró bőröndjéről kap bíztató híreket, így három hét vakációzás után lehet, hogy hamarosan megérkezik végre a csomag. Pár szót beszélünk, kinek hogyan telt a nap, milyen volt a műtőben, az osztályon vagy az előadáson. Én sietve lecserélem az új kék műtős egyenruhámat sportcuccokra, tudom, ha még most nem indulok el a gym-be, akkor soha. Gyorsan ránézek a Facebook üzenetekre, annyi mindenkinek kellene válaszolni és annyi mindent kellene írni.

A DENT Tower

Az OB/GYN iroda a DENT-ben

Elindulok az utcán lefelé. Már egészen ismerősek az utcák, az épületek, kicsit kihúzom magam és egy helyi magabiztosságával szedem a lábaim. Nem is reméltem, hogy ennyi mindent láthatok és tapasztalhatok már az első rotációm felénél. Főleg, hogy a kiutazásom előtt két héttel még biztos helyem sem volt a szülészeten. M.I. és Éva néni segítsége révén kaptam meg a DENT-i helyet. Istvántól nemcsak a szülészet-nőgyógyászatról lehet tanulni, de az nagybetűs Orvoslásról is. Amikor meg ebéd vagy kávészünet van akkor a tökéletes jeges kávéról, az amerikai magyarok történeteiről vagy a wimbledoni teniszeredményekről. Hétfőn műtétes napok vannak, volt persze már sürgősségi császármetszés is és lesz még DaVinci robotos hiszterektómia. A többi napon a rendelőjében látjuk a 20-30 járóbeteget. Én csinálom a fundusméréseket, a Dopplereket, több Pap kenetet és bimanuális vizsgálatot is végeztem már. Szinte mindenki mosolyogva fogad, kérdeznek Magyarországról vagy csak simán gratulálnak, hogy egy év múlva elméletileg már Dr. Borbála leszek. Hát igen, néha nekem is hihetetlennek tűnik, hogy eltelt már 5 év.

Sokan írtak már arról, hogy az orvos-beteg kapcsolatról tanulnak talán itt legtöbbet. Nekem a legemlékezetesebb eddig az a körülmetélés volt, amit a múlt héten csinált István. Itt gyakorlatilag ezt minden fiú újszülötten elvégzik a születésük utáni pár napon belül. Az említett eseménykor péntek volt, csöndes még a szülészet folyosója. István épp magyaráz, hogy fog átköltözni az osztály egy másik kórházba miközben én azon elmélkedem, vajon otthon mikor lesz egy hasonlóan barátságos, tágas és okosan kialakított újszülött osztály. A kis beteget behozza az ápoló az erre az eljárásra kialakított szobába. Nem díjazza az apróság a kezdeti előkészületeket és a korán kelést. István tréfásan odaszól a babának: „What’s your favourite kind of music?”. Elmosolyodom, azt hiszem, csak a szokásos humorával oldja az enyhe feszültséget. „I hope you like Imagine Dragons, I have their newest album. They are really good, I saw them live last year.” Majd a telefonján elindítja az egyik számukat. Valószínűleg süt rólam a megdöbbenés és az értetlen tekintetemen István száján egy félmosoly jelenik meg. „Minden körülmetélésen zenét játszok a babáknak, megnyugtatja őket.” Próbálom a pillanatot minél pontosabban bevésni az emlékezetembe, én is ilyen akarok lenni. Ilyen orvos és ember. Legalább fele ilyen. Az érzéstelítésnél még nyüszög kicsit a páciensünk, a maradék 10 percet gyakorlatilag végigalussza. Közben próbálom felvakarni magam a padlóról, az egyes lépéseket megjegyezni és megismerek pár új számot is. Gyorsan végzünk, a zenét kikapcsoljuk és megyünk is vissza a rendelőbe. Elmeséli nekem, hogy majd’ 30 éves pályafutása alatt mindig zenét játszik a babáknak. És tényleg, a héten egy másik babánál is ugyanez játszódott le, ott az édesanya is szem- és fültanú volt, én pedig már értelmesebb tekintettel néztem a beavatkozást. A rendelőben egy házaspár pedig ki is választotta, hogy majd milyen dalokat szeretnének a kicsinek. Apróságnak tűnik, lényegtelen semmiségnek. Szerintem mégis ez a sok apróság, kis figyelmesség, emberségesség és türelem az, ami a kölcsönös bizalmat ki tudja alakítani, legyen szó bármilyen kapcsolatról is.

Magasröptű elmélkedéseim közben oda is érek az edzőterembe, jó másfél órát töltök benn, nem is veszem észre, hogy eltelik az idő. Otthon vacsorázunk, utóvacsorázunk (mert valaki mindig eszik négyünk közül), tervezzük a hétvégi utazásainkat, Youtube videók bugyraiba tévedünk és alapvetően nagyon jól érezzük magunkat. Tudtam, hogy azért jövök majd ki Amerikába, hogy jobban belelássak az egyes szakterületekbe, újat tanuljak és világot lássak. De azt nem tudtam, hogy két hét alatt már otthon fogom érezni magamat, barátaim lesznek és izgatottan várok majd minden új napot és élményt.