A kezdetek

Ahogy közeledtek a napok amerikai utazásomig (értsd: volt még egy bő hét, minimum), tökéletesen hoztam minden nememre jellemző szokást. Elkezdtem bepakolni a szobámat egy malaclopó bőröndbe úgy, hogy még helyet is hagyjak az itteni vásárlásokra. Utóbbi nem sikerült, pláne, hogy egy hajszál választott el a maximálisan megengedett 23 kilós feladott poggyász megalkotásától. Nagyjából ugyanezt tettem a kézitáskámmal is, a reptéren igyekeztem nem mutatni, hogy jobban kidüllednek a szemeim a cipelésétől, mint a súlyemelőknek a személyes rekordjaik beállításakor.

Az indulás

            Kissé különc módját választottam az Egyesült Államokba érkezésemnek, ugyanis a többiek előtt néhány nappal én június 25-én Las Vegasba érkeztem meg Zürichen keresztül. (Édesapámmal részt vettünk egy számára fontos informatikai kiállításon, ami egyébként még nekem is buli, annak ellenére, hogy úgy éreztem ott magam, mintha mindenki legalábbis kínaiul beszélt volna a szerverekről, IT-s berendezésekről és ilyenfajta megoldásokról.)

A hosszú repülőút után izgatottan vártam, hogy keblemre ölelhessem a malaclopó bőröndöm, mely számomra kicsit Magyarországot jelképezte minden mozdítható cuccommal együtt. A  futószalagon sorban mentek a táskák, s egy-egy lelkes levétel jelezte, hogy valaki megtalálta a magáét. Aztán leemelték az utolsót is- és az enyém nem volt köztük. Ez mondjuk kevésbé boldogított, mint a tény, hogy megérkeztem ebbe a hatalmas, elképesztően változatos és izgalmas országba, így igyekeztem inkább az utóbbi tényre fókuszálni.

Keresztülszelni Amerikát

            Ez a blog nem hivatott részletezni a szakmánkhoz kevéssé tartozó Las Vegas-i IT kiállítást, így rögtön ahhoz a részhez ugrom, ahol eljutottunk Buffaloba, június 30-án hajnalban. Eljutottunk így többes számban, mivel az a szerencsés helyzet adódott, hogy Apukám is velem jött még az első hétvége erejéig. Las Vegas és Buffalo között egy röpke, bő 4-5 órás repülőút és 3 időzóna van, az utat azonban nagyban segítette a valamennyire ingyenesen is működő repülős wifi és a légiutaskísérő énekes előadása érkezésünkkor. 

Az első napom (péntek) ügyintézésekkel telt- az egyetem campusán biztosítások és papírmunkák vártak ránk.

Minden turnusnak ez egy fontos információ lehet, hogy Kanadába csak ezután a procedúra után utazhatsz ki Amerikából, mert az itteni irodának alá kell írnia valamit az egyik papírunkon (DS-2019). Ez számomra azért volt különösen izgalmas, mert szombattól pontosan ez volt a tervem Édesapámmal.

Niagara és Toronto

            Megragadva az alkalmat, hogy egy hétvégét együtt töltünk, szombat reggeltől Apukámmal egy fakultatív program gyanánt meglátogattuk a Niagarát, majd pedig átutaztunk Torontoba, Kanadába. Nehéz lett volna izgalmasabb időzítést találni, ugyanis a juharszirup országa e hétvégén ünnepelte 150. születésnapját. Már a határon megéreztük ennek minden előnyét-hátrányát, mivel órák hosszat kellett állnunk, mire átjutottunk. A városban kicsit olyan életérzés uralkodott, mint mikor magyar focicsapatunk meccset nyert az EB-n, mindenhol „ollé-ollé” éneklés, zászlólengetés és számtalan ember piros-fehér kanadai szerkóban bulizott. Arcra festett zászlók, hajpántból kilógó, rugózó zászló, lelkesen dudáló autók, volt minden, ami kell.

Nagyszerű hétvége volt, melyet számomra a Megabus zárt- ez egy kanadai busztársaság, mely igencsak baráti áron, egészen olcsón juttat át Torontoból Buffaloba.

Alapvetően tényleg csak dicsérni tudom, huszonvalahány kanadai dollárért kaptam jegyet, melyből 7 az nem is volt kötelező, csak az emeleten az első ülésre foglaltam be a helyemet.

Érkezés amerikai otthonomba

            Július 2-án, későn este érkeztem meg apartmanunkba, ahol ugyan egy gyors körbenézés erejéig már jártam, de most elérkezett a beköltözés ideje. Ez viszonylag zökkenőmentesen sikerült, tekintve, hogy a bőröndöm hollétét azóta is diszkrét homály fedte (és fedi…).

Őszintén szólva, korábban amitől eléggé tartottam, hogy mégis milyen lesz, mikor random 4 ember összekerül, akik közül kettőt szinte semennyire sem ismertem korábbról. Annyira lutri az egész, hogy roppant széles skálán mozoghat ennek a kimenetele. Az első este után elképesztően pozitív voltam, már néhány perc után hatalmas nevetések és kötetlen beszélgetések alakultak ki. Úgy éreztem, ez egy határozottan ígéretes kezdet. (A lentebbi képen a július 4-én tartott fakultatív programunk kis darabja látható.)

Indul a mandula

            Alapvetően első turnusom gyermekgyógyászat, gyermekneurológia volt, azonban menetközben a neurológia előadásokon is részt kellett vennem. (Ez most, mikor soraimat írom is igaz, tekintve, hogy 6 hétig vagyok itt és éppen egy előadás előtt gépelem a bejegyzést.) Így aztán július 3-án igencsak korán kelve, a tőlünk kb. 35-40 perc sétára levő kórházba mentem eligazításra és előadásra, majd pedig onnan át a gyermekkórházba. Az előbbi remek volt, bár csak általános betegvizsgálatról szólt, de borzasztóan tetszett dr. P. tünetorientált megközelítése, emberközeli példái és humoros stílusa. A gyors reggeli után átrobogtam a gyermekgyógyászatra, ahol ismét egy új élmény fogadott.

Az osztály maga csupán pár szobából áll- azok sem betegszobák. Ez a gyermekneurológiai részleg ugyanis egy konzultációs csapat, akik betegről betegre járkálnak különböző osztályok között a kórházban, vizsgálják őket és szakmai javaslatokat tesznek (gyógyszerek, további teendők, hazaengedés terén). A csapatban rengeteg náció képviselteti magát, pakisztánitól indiaiig. Az első napon úgy éreztem, hogy én beszélem a legjobban a nyelvet, de aztán a későbbiekben érkezett két másik doki, plusz megismerkedhettem néhány professzorral is, akiknek már valóban az amerikai angol az anyanyelvük.

A gyakorlataim

            Gyermekneurológiai csapat részeként a fő betegség, mellyel nap mint nap találkozunk, az epilepszia. Annak pedig minden gyermekeknél előforduló formája, kezdve az éjszaka, alváskor jelentkező „jóindulatú” epilepsziától a súlyos agyvérzésen átesetteknél kialakulóig. Emelett azonban számos olyan ritka kórképet is diagnosztizált a csapat, melyekről ez eddig még csak nem is hallottam soha és extrém ritkának számítanak a világon.

Külön plusz pont, hogy minden csütörtökön reggel összeülnek a gyermekneurológusok, hogy a speciális esetekről beszéljenek, azokról kiselőadást tartanak, megvitatják A-tól Z-ig, ami nagyban elősegíti a terápia megválasztását.

Általában reggel-délelőtt-délben zajlik érdemi munka, utána azonban nem túl gazdag a program- az irodában ülve várjuk, hogy érkezik-e bárki a sürgősségire olyan problémával, melyen mi tudunk segíteni. (Nem szokott).

Az én feladatom eddig még inkább csak a megfigyelés volt, részvétellel betegvizsgálatokban (izomtónust néztem, ízületeket stb.), illetve én magam is tartottam kiselőadást az egyik ritka betegség differenciáldiagnosztikájáról (Rasmussen encephalitis a kórkép egyébként, melyről soraimat írom).

Pozitívumok Amerikáról

Először általánosságban szeretném dicsérni az amerikaiakat. Nagyon tetszik a mentalitásuk- akkor is, ha az egy kicsit „erőltetett”. Szerintem borzasztóan fontos az, hogy az ember kimondja, hogy „jól vagyok” és remek gesztus az, hogy a köszönések után szinte kötelező kérdés, hogy hogy van a másik. Sokan mondják, hogy mindez mű- és rengeteg ember esetében bizonyára. De én személy szerint úgy vélem, hogy már ezzel is jót teszünk magunknak, rákényszerülünk, hogy kimondjuk: jól vagyunk és bele kell futnunk egy plusz udvariassági körbe- ami lássuk be, kis hazánkra is bőven ráférne.

Nagyon tetszik a sok mosoly, a random beszélgetések, melyeket szinte idegen emberek is folytatnak velem. A pénztáros a pult mögött nem mogorván odadobja a visszajárót, hanem kedvesen érdeklődik, honnan jöttem és felcsillanó arccal kíván kellemes itt tartózkodást.

És hogy mi tetszik a kórházban, amellett, hogy szuper modern? Minden módon próbálnak a gyerekek kedvében járni, Playstation-ökkel telepakolt játszószoba, beöltözött szuperhősök, bernáthegyi kutyusok, zenészek mászkálnak mindenfelé. Egy szoba egy gyerkőcnek szól, külön ággyal a szülőnek és természetesen kis fürdővel is.

Az orvosok türelmesen, akár egy óra hosszán át magyaráznak a betegeknek, lefordítva a dolgokat orvosiról közérthető nyelvre. Általában mindenhol nagyon pozitív doktor-páciens viszonyokat figyelhettem meg.

Még nagyon az elején vagyok ahhoz, hogy szilárd véleményt formálhassak a rendszerről és nem is tudom, valaha el tudom-e dönteni, hogy jó-e, rossz-e- főleg, hogy bizonyára van ilyen is, olyan is. Mindenesetre végtelen kíváncsisággal tekintek előre, s remélem, hogy sok pozitív élmény vár még itt ránk az Egyesült Államokban.

2017. július 14.

Juhász Dóri