Sziasztok!
Második buffalo-i hónapom beszámolójával jelentkezem,
ezúttal a neurológiába nyerhettem betekintést. A Buffalo General Hospital
tizenhat emeletén száguldoztunk fel-alá júliusban, három itteni
orvostanhallgatóval. Két hetet az általános neurológián, két hetet a stroke
osztályon töltöttünk. Az imént nem túloztam a tizenhat emelettel: sem az
általános neurológia, sem a stroke osztály nem foglal el egy kimondottan erre a
célra kijelölt részleget/emeletet, hanem az egyik tetőhöz közeli emeleten van
két orvosi szoba, az egyik az általános neurológiáé, a másik a stroke csapaté,
itt vitatjuk meg a betegek kezelési tervét és itt zajlik az adminisztratív
munka. A betegek pedig akár a legtávolabbi helyeken kaphatnak éppen helyet és
mi mentünk hozzájuk konzultálni a vizitek során: intenzív osztály, sebészeti
posztoperációs részleg, palliatív ellátást végző osztály, stb. A feladatainkat
az úgynevezett senior resident osztotta ki: ő a vezetője a rezidensekből és
orvostanhallgatókból álló kis csapatnak. Csütörtökökön és péntekeken napjainkat
előadásokkal kezdtük: az adott témában jártas orvosok adtak elő nekünk olyan
egy-másfél órában, ezeken rengeteget lehetett tanulni, egyáltalán nem voltak
unalmasak, mindig lehetett kérdezni.
Az általános neurológián reggel
nyolctól átlagosan délután ötig tartott a penzumunk, a feladataink nagyjából a
rezidensekével egyeztek meg: a ránk kiosztott betegek történetéről a lehető
legtöbbet megtudni, kikérdezni őket, alapos fizikális vizsgálatot elvégezni,
megnézni a legkülönfélébb leleteiket, majd összeszedetten prezentálni mindezt a
szakorvosnak. A stroke osztályon gyakran kaptunk témát otthoni felkészülésre.
Nekem nagyon tetszett a Buffalo General kórház: igazi modern ellátó központ,
ahol minden egy helyen van és jó körülmények között lehetnek a betegek. Mint
megtudtam, ezen a helyen főleg a szegényebb betegeket látják el, illetve a
döntő többség nem felsőbb szociális rétegből kerül ide. A vizitek rendkívül
hosszúak (három-négy óra, akár több is), már csak végigállni sem könnyű
olykor-olykor ezeket. Az orvostanhallgató társaim egytől-egyig jól
felkészített, szorgalmas diákok.
A stroke osztályon eltöltött két
hetem az eddigi legjobb periódusként marad meg számomra: végig nagyon jó
hangulatú közegben eseménydús napokat éltem meg. Sok mindent vártak el tőlem,
de ha jól végeztem a rám kiszabott feladatot, nagyon megdicsértek és őszintének
tűnt, mikor azt mondták, hogy segítségére voltam az osztálynak. Az egyik központi
kérdése az akut stroke-os beteg kezelésének, hogy lehet-e adni neki TPA-t? Ez
az úgynevezett Tissue Plasminogen Activator fehérjét jelenti, amit ha időben
adnak, nagyon jelentősen javítja a betegek túlélési esélyeit, illetve a
maradandó károsodás mértékét nagyban csökkenti. Sajnos az esetek nagy részében
nem adható, mert ha túl sok idő telt el az érelzáródás/érrepedés után, akkor
több kárt teszt, mint hasznot, és sokszor egyéb tényezők kizárhatják az
alkalmazását, észnél kell lenni itt és gyors döntéseket kell hozni. Ezért neveztem el a népszerű televíziós
sorozat után Game of TPAs- nek ezt a blogbejegyzésemet:) A szakorvosok ezen az
osztályon szenzációsak: rengeteget foglalkoztak velem és orvostanhallgató társaimmal,
napról-napra nőtt a tudásom. Reggel hétre kellett bemenni és olyan fél hatkor
lehetett hazamenni, de teljesen megérte a bent töltött idő. Mindenkinek
ajánlani tudom ezt a rotációt! :) A gyakorlat végén megírtam
azt a vizsgát, amit az amerikai hallgatótársaim, sokat kell még foglalkoznom
ezzel a témával, hogy ebből épkézláb szigorlati jegy szülessen otthon…
Most elköszönök, legközelebbi élménybeszámolóm
a diabétesz- endokrinológia témakörből fog készülni, sziasztok!
2016. augusztus
Iványi Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése