Ismerkedés az amerikai nőgyógyászattal

Sziasztok!

El se hiszem, de én is az utolsó bejegyzésemhez érkeztem…Mint az előttem már többen leírták, hihetetlen gyorsan eltelt ez a 3 hónap, felejthetetlen élményekkel gazdagodtam itt…

Az utolsó rotációm a nőgyógyászat volt, mint már azt megszokhattam, a Roswell Parkban. Ám most kicsit kevesebb jutott a műtéti részből és több az ambulanciából. De kivételesen nem is bánom ezt, mivel így talán még tartalmasabban teltek a napok. Heti 1x, hétfőnként jutottam műtőbe, ugyanis dolgozik az osztályon egy Magyarországról érkezett doktornő, Dr. Zs. E., aki szerencsére különös figyelmet fordít az oktatásunkra. Minden műtétjéhez bemosakodhattam, aktívan segíthettem és rendkívül sokat tanított!

A hét többi napját az ambulancián töltöttem, ami a nőgyógyászat esetében  frissen átadott klinikai tömbben van. Hát ha valami lehet nagyon modern és nagyon jól felszerelt, akkor az ez a tömb. Minden vizsgálóhelyiség külön belső váróterem résszel rendelkezik, és a betegek kényelme érdekében  a vizsgálat után egy másik, „conference room”-ba kísérik át őket, ahová aztán visszatér az aktuális attending átbeszélni az eredményeket és a kezelési tervet. Számos pozitívumot hordoztak magukban ezek a napok is: az első hét elteltével mehettem egyedül beteget vizsgálni, „csak” referálnom kellett az aktuális attendingnek, majd együtt is átnéztük az esetet. Valamint itt a kemoterápiában részesülő betegek minden kezelés előtt részletes vizsgálaton esnek át, illetve az ambulancia külön folyosóján kapják a kezelést, így lehetőségem adódott jobban megismerni az aktuális terápiás protokollokat is.

És ezzel véget is ért az amerikai csoda-gyakorlatok sora…

Szabdidőnkben (azaz hétvégente :) ) most sem unatkoztunk. Meglátogattuk Washingtont, ami szerintem a legnagyszerűbb amerikai város. Élhető, zöld, mozgalmas…Egyszerűen hihetetlen jó! Valamint ami miatt számomra még örök emlék marad a meglátogatott helyeken kívül: itt teljesíthettem az első Spartan Race futamomat. Mostmár jöhet a többi is! :)

Egy másik hétvégén Éva néni meginvitált bennünket Old Fort Niagara-ba, és az Ontario tó partjára. Éva néni egyszerűen fantasztikus idegenvezető! Ahogy mesélte nekünk Gáborral az erőd történelmét, szinte megelevenedett az akkor élet, a katonák mindennapjai. Valamint pont jókor mentünk, mivel Labor Day hétvége révén még egy rövid csata-szimulációt is láthattunk. Az erőd és a park érdekessége továbbá, hogy tiszta időben átlátni egészen Torontoig. Nekünk szerencsénk volt. :) A nap végén piknikeztünk egy hatalmasat a tó partján hármasban, mintegy zárása a közös napoknak. Éva néni köszönjük!!!

Véget ért hát az amerikai mese számomra, köszönöm, hogy részese lehettem a programnak! Valamint köszönet mindenkinek, aki az ittlétünket segítette, különösen Éva néninek és Pista bácsinak!!!

2016. szeptember 15.

Vigh Edit

Buffalo? Buffalo! Buffalo.

Hát ez is eljött. Annyi intézkedés, papírozás, e-mailezés, telefonálás után végre eljött a nap, hogy ismét nyakamba vegyem a világot. Én Bostonon keresztül repültem, mert egészen kedvező áron sikerült jegyet találnom. Az eddigi elmondások alapján decemberben már igen hideg szokott azon a környéken lenni, ehhez képest pulóverben sétálgattam a boston-i repülőtér előtt, amíg vártam a buffalo-i járatot. Megérkezve a célállomásra, máris szembesültem azzal a szomorú de igaz ténnyel, hogy az amerikai kisvárosok tömegközlekedése nem az igazi, hiszen itt mindenki autóval jár. Na de végül is csak jött a busz, ami bevitt a városba, ahol még kb. 20 percet vártam már valóban hidegben arra, hogy felvegyen az a busz, ami a lakásig vitt. Itt a buszsofőr úr nagyon kedves volt, mert ingyen adott egy napijegyet mivel nem tudott visszaadni. :) Odaérve a lakásba Zsófi nagyon kedvesen vacsorával várt, ami mondanom sem kell, nagyon jól esett a hosszú út után. A lakás nagyon otthonos igazi „Jóbarátok” feeling. Fotel, kanapék na és a kilátás!!! 

 Néhány nap akklimatizálódás (és még egy kis papírozás) után megkezdődtek a gyakorlatok. Én az első rotációmat a nőgyógyászaton csináltam a Roswell Park Cancer Institue-ban. Itt a napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy vagy valamelyik orvossal bementem a vizsgálatokra az ambuláns betegekhez vagy pedig reggeltől délutánig műtéteket néztem. Itt láttam először a robotot. Nagy naivan meg is kérdeztem az első alkalommal, hogy hetente hányszor használják azt a csoda masinát, mire az volt – az egyébként magyar- doktornő válasza, hogy ma lesz két robotos nőgyógyászati műtét és egy másik műtőben is van egy gép, ahol ki van írva még 2. Hoppá. :) Az elektromos műtősruha-kiadónál igyekeztem kevésbé meglepett fejet vágni. :)

  Mivel karácsony környékén kevesebb volt a műtét, ezért néhány napot a sugárterápiás részlegen töltöttem, ahol így kaptam némi betekintést abba, hogy hogyan is megy az irradiációs terápia megtervezése és micsoda technikai és személyi hátteret igényel. Itt is egy attending-et követtem általában, de olyan is volt, hogy egy rezidensnek segíthettem a besugárzási terület pontos kijelölésében. És az elméleti alapokat is elég alaposan megbeszéltük. Ja és a gépteremben tapsra kapcsolódott a villany. Szóval high-tech minden szinten és akkor a multidiszciplináris konferencián hangra mozgó webkameráról még nem is beszéltem.

Na de azért nem csak a kórházról szólt az élet. Nekem személy szerint meg kellett írnom a szakdolgozatomat, úgyhogy a karácsonyt és a szilvesztert is azzal töltöttem, de legalább kész lett. És igen, Buffalo-ban tényleg tud hideg lenni. Egyik nap -24 fokra keltünk, ami aztán délre fel is kúszott -15-ig. Szóval jól jött a meleg kabát. Hó az idén szerencsére nem volt olyan sok, mint általában szokott, de azért így is volt legalább 2 nap hószünet az iskolákban. Körülbelül a 3. héten jutottunk el először a Niagara- vízeséshez, ami tényleg nagy és ott mellette még hidegebb van.

Torontóba is elmentünk Katival, ahol Péter bácsi nagyon kedvesen fogadott és érdekes történeteket mesélt. Ott egy kicsit más az életérzés. Az út kb. 2 óra busszal, a határon való várakozástól függően változhat.

Visszatérve a gyakorlatokra: a következő egy hónapomat az urológián töltöttem, ahol szintén rengeteg robotos műtétet láttam, elsősorban robotos prostatectomiákat, de láttam heroikus robotos köldök- és inguinalis- sérv megoldást is. Első nap nagy bátran igent mondtam az akarok-e varrni kérdésre. Nem voltam túl ügyes, de mondták, ha otthon gyakorlom, biztosan jobb lesz. Több alkalom itt nem nagyon volt a varrásra csak az utolsó nap, ahol betehettem egészen hosszú intracutan varratot és elégedetten nyugtáztam, hogy csak ért valamit a sok fásli varrás az első nap óta. :) Itt az urológián az egyik orvos a világos sejtes vesecarcinoma immunterápiájával foglalkozott, amit különösen érdekesnek találtam. Ugyanez az orvos szeretett magyarázni, sokszor elemeztünk együtt hasi CT-ket, ultrahangokat és gyakran vettem részt az ambuláns rendelésén valamint a cystoscopia-s beavatkozásain.

Az utolsó egy hónapot GI surgery-n töltöttem, ahol leginkább bevontak a munkába. Az orvos, akihez beosztottak komolyan számolt a részvételemre a műtéteken. Legtöbbször pajzsmirigy műtéteken asszisztálhattam (értsd kampózás), de hasi laparoscopos műtéteknél is néha a kezembe került az eszköz valamint állandó résztvevője lettem a zárásnak. A végére már tényleg egészen belejöttem. Ezen kívül a beteg előkészítésében, pozicionálásában is igyekeztem segíteni. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a műtők annyira zsúfoltak a sok műszer miatt, hogy minden igyekezetem ellenére néha inkább voltam útban, mint hogy segítségükre lettem volna.

Összességében hamar eltelt ez a három hónap és olyan dolgokat láttunk a kórházban, amire Magyarországon még valószínűleg sok évig nem lesz lehetőségünk.

2016. augusztus

Martinovszky Fruzsina

Game of TPAs

Sziasztok!

Második buffalo-i hónapom beszámolójával jelentkezem, ezúttal a neurológiába nyerhettem betekintést. A Buffalo General Hospital tizenhat emeletén száguldoztunk fel-alá júliusban, három itteni orvostanhallgatóval. Két hetet az általános neurológián, két hetet a stroke osztályon töltöttünk. Az imént nem túloztam a tizenhat emelettel: sem az általános neurológia, sem a stroke osztály nem foglal el egy kimondottan erre a célra kijelölt részleget/emeletet, hanem az egyik tetőhöz közeli emeleten van két orvosi szoba, az egyik az általános neurológiáé, a másik a stroke csapaté, itt vitatjuk meg a betegek kezelési tervét és itt zajlik az adminisztratív munka. A betegek pedig akár a legtávolabbi helyeken kaphatnak éppen helyet és mi mentünk hozzájuk konzultálni a vizitek során: intenzív osztály, sebészeti posztoperációs részleg, palliatív ellátást végző osztály, stb. A feladatainkat az úgynevezett senior resident osztotta ki: ő a vezetője a rezidensekből és orvostanhallgatókból álló kis csapatnak. Csütörtökökön és péntekeken napjainkat előadásokkal kezdtük: az adott témában jártas orvosok adtak elő nekünk olyan egy-másfél órában, ezeken rengeteget lehetett tanulni, egyáltalán nem voltak unalmasak, mindig lehetett kérdezni.

Az általános neurológián reggel nyolctól átlagosan délután ötig tartott a penzumunk, a feladataink nagyjából a rezidensekével egyeztek meg: a ránk kiosztott betegek történetéről a lehető legtöbbet megtudni, kikérdezni őket, alapos fizikális vizsgálatot elvégezni, megnézni a legkülönfélébb leleteiket, majd összeszedetten prezentálni mindezt a szakorvosnak. A stroke osztályon gyakran kaptunk témát otthoni felkészülésre. Nekem nagyon tetszett a Buffalo General kórház: igazi modern ellátó központ, ahol minden egy helyen van és jó körülmények között lehetnek a betegek. Mint megtudtam, ezen a helyen főleg a szegényebb betegeket látják el, illetve a döntő többség nem felsőbb szociális rétegből kerül ide. A vizitek rendkívül hosszúak (három-négy óra, akár több is), már csak végigállni sem könnyű olykor-olykor ezeket. Az orvostanhallgató társaim egytől-egyig jól felkészített, szorgalmas diákok.

A stroke osztályon eltöltött két hetem az eddigi legjobb periódusként marad meg számomra: végig nagyon jó hangulatú közegben eseménydús napokat éltem meg. Sok mindent vártak el tőlem, de ha jól végeztem a rám kiszabott feladatot, nagyon megdicsértek és őszintének tűnt, mikor azt mondták, hogy segítségére voltam az osztálynak. Az egyik központi kérdése az akut stroke-os beteg kezelésének, hogy lehet-e adni neki TPA-t? Ez az úgynevezett Tissue Plasminogen Activator fehérjét jelenti, amit ha időben adnak, nagyon jelentősen javítja a betegek túlélési esélyeit, illetve a maradandó károsodás mértékét nagyban csökkenti. Sajnos az esetek nagy részében nem adható, mert ha túl sok idő telt el az érelzáródás/érrepedés után, akkor több kárt teszt, mint hasznot, és sokszor egyéb tényezők kizárhatják az alkalmazását, észnél kell lenni itt és gyors döntéseket kell hozni.  Ezért neveztem el a népszerű televíziós sorozat után Game of TPAs- nek ezt a blogbejegyzésemet:)  A szakorvosok ezen az osztályon szenzációsak: rengeteget foglalkoztak velem és orvostanhallgató társaimmal, napról-napra nőtt a tudásom. Reggel hétre kellett bemenni és olyan fél hatkor lehetett hazamenni, de teljesen megérte a bent töltött idő. Mindenkinek ajánlani tudom ezt a rotációt! :) A gyakorlat végén megírtam azt a vizsgát, amit az amerikai hallgatótársaim, sokat kell még foglalkoznom ezzel a témával, hogy ebből épkézláb szigorlati jegy szülessen otthon…

 Most elköszönök, legközelebbi élménybeszámolóm a diabétesz- endokrinológia témakörből fog készülni, sziasztok!

2016. augusztus

Iványi Gábor

Gasztroenterológiai sebészet és egy kis Kanada

Sziasztok!

Eltelt a buffalo-i életünk második hónapja is, melyet én személy szerint a gasztroenterológiai sebészeten töltöttem. És hogy milyen itt a gyakorlati élet? Egyszerűen szuper. A szervezettség és az oktatás magas foka. Már a gyakorlat előtti héten küldtek egy órarendet, hogy melyik nap kit kell keresnem és hova kell mennem. (erről aztán kiderült, hogy fakultatív, csak iránymutatásként szolgál, oda mehettem, ahol érdekes eset volt éppen. Amiből nem volt hiány.)

De hogy hogyan is teltek itt a napjaim: az első héten csak kisebb műtétekbe mosakodhattam be. Főként laparoszkópos műtétek voltak, de az szép számmal, valamint a hét közepén ismertem meg Dr. K-t, akinek azóta mérhetetlen hálával tartozom a sok tanításért és segítségért.  Ő az az orvos, akinél mindent ki kell érdemelni, de ha látja, hogy fogékony vagy a tanításra, akkor hihetetlen sokat lehet tanulni tőle.  Első vele töltött műtéti napom leginkább egy anatómia szigorlatra hasonlított. Mindaddig, míg meg nem győződik az ember anatómiai jártasságáról, addig csak kisebb műtétekben enged asszisztálni, valamint addig nem is tanít többet, mondván, hogy a nélkül nincs mire építeni. Miután kikérdezett mindent, ami a gasztroenterológiához kapcsolható, valamint a pajzsmirigyhez (lévén, hogy endokrin sebész is), azok után felkért a következő heti műtéteihez segíteni, és elkezdett tényleg magyarázni. 3 hét alatt volt lehetőségem 4 Whipple-műtétben, nyelőcső rezekciókban, gasztrektómiákban, thyroidektómiákban, vastagbélsebészeti műtétekben részt venni, valamint az utolsó napomra jutott egy nyaki blokdisszekció is, csak az érdekesség kedvéért. :) Ambulancián minden második héten 2x voltam, ahol tovább folytatódott az oktatás, a műtétek elméleti alapjaival, radiológiai képelemzéssel, a tumorok staging rendszerével, és különböző klasszifikációk megtanulásával. Egy szó mint száz, napi 12-13 óra munka az általános ezen az osztályon, már csak azért is, mert a bonyolultabb műtétek minimum 8 órát tartanak, nekem a leghosszabb 10,5 órás volt… Szóval állóképességgel nem árt készülni annak, aki ezt a rotációt választja. De megéri, mindennél jobban! Számomra fantasztikus 4 hét volt ez, nehéz volt elképzelni, hogy mi jöhet még ezután, mit tartogat majd a következő rotációm.

De  a szabadidős programjainkról is egy kicsit:

Az előző hónaphoz képest kicsit kevésbé mozgalmas hétvégék vannak mögöttünk, de nem kevésbé élménydúsak. Gáborral lehetőségünk volt egy napra átlátogatni Torontóba, ami a lehető legjobb ötvözete Európának és az USA-nak. Megvannak benne a felhőkarcolók és a nyüzsgés, ugyanakkor megtartották a városrészek az európai stílust is. Egy rendkívül élhető város, barátibb árakkal, mint az Államok. Mindenképp javaslom az ide utazóknak a CityPass jegyet, amivel a főbb látnivalókhoz majdnem 50%-os kedvezménnyel lehet eljutni. 

Valamint ami még pozitívum volt Torontóban: rendkívül jól kiépített tömegközlekedési hálózattal rendelkezik, ami felüdülés volt számunkra. Mintegy nyaralásként az egyik hétvégémen felkerekedtem felfedezni szintén Kanadában Québec City-t is. Egy valami biztos: én teljesen beleszerettem Kanadába. Québec Cityről tudni kell, hogy a fő és majdnem egyetlen beszélt nyelv a francia itt, angolul nagyon kevesen tudnak, és csakis akkor hajlandóak megszólalni, ha látják, hogy te is igyekszel franciául gagyogni valamit… Sok sikert az activtyvel mindenkinek, én egész jól belejöttem ;) Hát ez a város…Mintha tényleg Európában járna az ember… Hegyes-dombos vidék, tömérdek lépcsővel, és félelmetesen gyönyörű kilátással… És hát itt van még a Montmorency Falls is, ami 33 méterrel magasabb vízesés, mint a Niagara. A többit inkább képekben, számomra a legjobb döntés volt ez a hétvégi kaland.

És hát akkor lássuk, mit tartogat még számunkra az utolsó hónap Buffalóban.

2016. augusztus

Vigh Edit

Buffalonkológia

Sziasztok!

Június 27-én kezdődött a mi turnusunk számára a kórházi gyakorlat- nekem az onkológián. Helyszínül a Roswell Park Cancer Institute szolgált, mindennel felszerelt, modern központ, ahova akár igen messziről is jönnek betegek gyógyulást keresve. A Roswell Park országszerte is elismert, komoly szakértelmet felvonultató intézmény. Egy hónapot töltöttem itt, két hetet gasztroenterológiai tumoros betegekkel foglalkozó osztályon- két hetet pedig a leukémiás (felnőtt) betegekre szakosodott osztályon.

A gyakorlat első napján egy számítógépes tréningen vettünk részt: az itteni MedSol kezelését tanították meg nekünk. Kaptunk hozzáférést is a rendszerhez, úgyhogy ebben az egy hónapban ennek rengeteg hasznát vettem, gyakorlatilag bárminek utána tudtam nézni bármilyen beteg kapcsán: leletek, kezelési terv, eredmények, képalkotás, gyógyszerelés, stb. A tápcsatornai onkológiai osztályon fekvőbeteg ellátás (inpatient care) és ambuláns betegellátás (outpatient care) egyszerre zajlik, én leginkább a konzultációra érkezett ambuláns betegekkel találkoztam napjaim során. Ezek a betegek jórészt kemoterápián vannak, vagy már befejezték a kemoterápiát és/vagy sugárterápiát és onkológiai megbeszélésen vesznek részt. Itt döntik el, kell-e sebészeti beavatkozás; ha műtötték már őket, akkor a műtét hogy illeszkedik bele a komplex terápiájukba; hol tartanak éppen a kemoterápiával; milyen lehetőségeik, kilátásaik vannak; stb. Az osztályon dolgozó orvosok és nővérek közötti szóbeli kapcsolat minimális, párhuzamosan dolgoznak egymás mellett, ez egyébként tapasztalataim szerint általánosságban igaz az amerikai egészségügyre. Néha kaptam otthoni kidolgozásra váró témát, amiből fel kellett készülnöm és elő kellett adnom a feladatot kiadó orvosnak. Ennek nagyon örültem, jól esett a törődés. Mert egyébként sokszor csak beültem a konzultációkra megfigyelőként, nem sok feladatom volt a napok során, igyekeztem a legfrissebb onkológiai kezelési elveknek utánanézni, vagy a „saját szakállra” beleástam magam egy-egy beteg történetébe. Egyébként jó hangulatú osztály, kedves orvosokkal, rengeteg adminisztratív teendőjük van nekik is. Az osztályon tartózkodó klinikai gyógyszerész gyakorlatilag egész nap a számítógép előtt ülve dolgozik, még az ebédjét is a klaviatúra sűrű nyomkodása közben fogyasztja el. Néha elvittek az itteni onco team megbeszélésekre: radiológus, patológus, sebész, onkológus, belgyógyász kollégák vitatták meg tíz-tizenöt beteg sorsát. 

A leukémia osztályon is azt tapasztaltam, hogy a betegek döntő többsége felkészült ismeretekkel rendelkezik a betegségét illetően, nem sokat panaszkodnak, inkább azzal törődnek, hogy ők mit tudnak tenni a gyógyulásuk érdekében. Egy harcként fogják fel a rosszindulatú betegséggel való küzdelmet és felveszik a kesztyűt.

A következő két hét a leukémia osztályon tempósabb napokat hozott, több feladatom volt és több felelősségem is. A rezidensek gondoskodtak róla, hogy sose unatkozzak: kaptam kvázi „saját” betegeket, akiket követnem kellett a kemoterápiájuk rögös útján: minden reggel bemenni hozzájuk, kikérdezni őket, a legfrissebb leleteket feljegyezni, bármilyen változást velük kapcsolatban rögzíteni. Aztán a vizitek során kellett beszámolnom az általam követett betegek állapotáról úgy, ahogy ők elvárták. A vizitek több óráig tartanak, a nap jelentős részét képezik, itt vitatják meg a rezidensek a feljebbvalókkal a pontos terápiát, kiegészíti ezt a klinikai gyógyszerész és egy magas beosztású nővér, aki utasításokat is rögzíthet a számítógépeken, otthon szerintem nincs ilyen beosztású személy, én először őt is orvosnak véltem (nurse practitioner-nek hívják). Ha éppen nem volt teendő a betegekkel, akkor adtak a rezidensek témát, aminek vagy azonnal, vagy másnapra kellett utánanéznem. A nap utolsó két órájában (reggel nyolctól délután négyig kellett bent maradnom, de előfordult, hogy este fél hatig voltam bent) pedig ambulancián tartózkodtam, itt már a legkülönbözőbb hematológiai betegséggel rendelkező betegekkel zajlott konzultáció, a fekvőbeteg osztályon csak leukémiás esetek voltak. Többször vettünk részt délutánonként továbbképzéseken, előadásokon. A fekvőbeteg osztályon csakis kizárólag egyágyas szobák- dehogy szobák- kész lakosztályok fogadják a betegeket, mindegyiken van ablak, sokszor elképesztő kilátással. Saját fürdőszoba van mindenütt, pihenő fotel és nagy lapos kijelzős televízió kivétel nélkül minden helyiségben. A betegek is többször humorizáltak azzal, hogy a leukémiát leszámítva nagyon jól érzik magukat itt… Maguk az orvosok egyébként többségében nem amerikaiak, illetve nem angolszász nevűek, legtöbbjük még nulladik generációs, azaz akcentussal beszél (néha olyan erős akcentussal, hogy a betegeket könnyebben lehetett érteni). Legjellemzőbbek az ázsiai, indiai, közel-keleti és kelet-európai vezetéknevek. A nővérek szenzációsak: talpraesettek, igényesek, értelmesek, nagyon jó munkaerőnek tűntek. Sokat tanultam ezen az osztályon, örülök, hogy ezt a rotációt választottam, tartalmasan telt el.

Remélem sikerült egy kicsit bemutatnom az onkológiai mindennapokat, legközelebb a Buffalo General Hospital-ban eltöltött egy hónapos neurológia gyakorlatomról fogok jelentkezni beszámolóval. Sziasztok!

2016. július

Iványi Gábor

Semmelweis Buffalóban

Kedves Olvasó!

Az első hónapomat a BGMC Neurológia osztályon töltöttem. A felét a general részlegen, a másikat pedig a stroke részlegen. Sok érdekes esetet láttam, de számomra az egyik legérdekesebb dolog az Ecofoam volt.

'A klórmész-oldatos kézmosást Semmelweis antiszeptikumként ajánlotta kollégáinak. Felfedezését még abban az évben közzétette.1848. májusában kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klórmész-oldatos kézmosásra, majd októberben kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is' - Forrás: Wikipédia

A fent említett gyakorlatot a buffalói neurológiai osztályon katonai szigorral követik. Minden kórteremben, orvosi szobában és minden folyosó közepén található egy Ecofoam doboz. Itt kikerülhetetlen a kézfertőtlenítés, a kórterembe való ki-és belépéskor is elvárt. Az attendingtől az orvostanhallgatóig, mindenkitől. Semmelweis Ignác, egyetemem névadója büszke lenne a Buffalo General Medical Centerre. Egy kis boldogságit adott nekem az a tudat, hogy valamennyire mi is hozzájárultunk ehhez. 

2016. augusztus

Ernest Adeghate