Jaj, mindenem fáj. Kinyitom a szemem, de inkább storno.
Szerintem be is lázasodtam. Bravó. Mindjárt itt a neurológia vizsga, én meg
önsajnálattal kell töltsek egy egész napot. Már jó rég nem voltam beteg.
Utoljára Washingtonban.
Elmentünk a lányokkal Anna egy ismerőséhez. Az út viszonylag
korán indult, négykor kellett kelni, így igen kimért lelkesedéssel lendültem
bele a napba. A főváros nekem egy nagyon különleges élmény volt. A fehér házat
például sokkal nagyobbnak, a mindenhol lófráló Secret Agenteket pedig a
„Támadás a Fehér Ház ellen”című film alapján sokkal morcosabbnak képzeltem.
Bárkivel leálltak bratyizni egy fotó, vagy egy kis útbaigazítás erejéig.
Megnéztük a helyi Űrmúzeumot is, ami rendkívül érdekes volt.
Bele sem gondolna az ember, hogy milyen problémákkal kell megküzdenie az
űrhajósoknak nap mint nap.
Például amíg te egy jó kávé vagy tea után, egy laza
mozdulattal felpattintod a WC deszkát és a megszokott rutinra térsz, gravitáció
hiányában ez azért nem olyan egyszerű procedúra. Hiszen ugyebár semmi nem esik
vagy folyik le, sőt úszik a levegőben. Bármerre. Tényleg bármerre. Senkinek nem
kívánom azt a rémült helyzetet, hogy egy nagy szkafanderben áll, néz ki az akváriumból,
és egyszercsak meglát három-négy sárga hős cseppet, akik kitartó munkával
felküzdték magukat az overálban. A sok rossz tapasztalat eredményeképpen
egészen kifinomult technikát dolgoztak ki erre Gagarin amerikai barátai, ezt is
megcsodálhattuk. De estére már nem tudtam a lányokkal tartani, mert szerintem
valami halálos vírus támadhatott meg. Tudvalevő, hogy a férfiaknál az influenza
nagyjából négyszerese a szülés fájdalmának, nem volt egy könnyű estém.
Fordulok egyet az ágyban, így meglátom a neuro tételeket.
Újból becsukom a szemem, és látom magam előtt a buffaloi perceket amit M. tanár úrékkal tölthettem a Dentben. Teljesen lenyűgözött az a szakmaiság, amit
ott megtapasztalhattam. A nőgyógyászaton megkaptam az utolsó kis löketet, hogy szakmailag elköteleződjek. Hálával gondolok
ezekre az emberekre, akik minket körülvettek Amerikában, és a meghívásokra
amivel bearanyozták, és személyessé tették napjainkat.
A telefonomig elnyúlok, mert megszólal. Mindjárt Karácsony
lévén autentikusan Zámbó Jimmytől az Ave Maria.
Újra képek villannak be. Szól a Jimmy, Gerivel takarítjuk a
házat. A lányok elmentek Bostonba, mi meg elhatároztuk, hogy meglepjük őket.
Újrahúzott ágyak, bevásárlás pipa,
minden megvan a jó estéhez. Nyolc fele gondoltuk, még egy vacsorát is csinálunk
nekik. Már épp kezdtük volna az előkészületeket
mikor hirtelen meghűl bennem a vér: Jimmy elhallgat, a fények kihúnynak.
Fővárosi gyerek lévén, gondoltam csak kis áramszünet. Hát nem tévedtem nagyot.
Másnap délre már volt is áram. Az este picit átalakult. A romantikus vacsora
helyett a lányokkal meghitten pakoltuk ki a mélyhűtőt a teraszon lévő hóba,
hogy nehogy kiengedjen a 12 kiló csirke amit sikerült pár órával hamarabb
hazahozni.
Csak a Jimmy maradt volna legalább.
Köszönettel tartozom azoknak, akik miatt szinte minden
itthoni pillanatomban eszembe jut Amerika. Hálás vagyok, hogy ilyen jó emlékeim
vannak, és hogy mindig örömmel fogok visszagondolni erre a három hónapra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése