A folytatás

Elkezdtünk beleszokni a helyi ritmusba. Már tudtuk, hogy a Walgreen’s és a helyi biobolt kasszájánál az eladó által elhadart „havajakrd?” azt jelenti, hogy van-e törzsvásárlói kártyánk és már mi magunk is minden köszönés után megkérdeztük a teljesen random emberektől is, hogy „hogy vannak”. Néha már előfordult olyan is, hogy nem kérdezték meg egy pár mondatos beszélgetés során, hogy mégis honnan a viharból jöttem- vagy előfordult, hogy nem rögtön az első szavaim után. (Teljes siker, lassan már szinte követelnem kell a zöldkártyámat.) Bár néha megkaptam válaszomra („Magyarországról érkeztem, nájsz tu mít jú”), hogy nem tudták pontosan, az Ázsián belül hol található, vagy azt, hogy érdeklődtek a tengerpartunk felől, de szerencsére sok esetben a válasz két felcsillanó szem volt, majd pedig dicséret a vízilabda csapatunknak, szépséges Budapestünk magasztalása, vagy a „gujjássh end tsirkö paprrikássh” receptjének elkérése.

A közlekedés

Az elmúlt hetekben továbbra is vígan hajtottuk kicsiny kétkerekű paripáinkat, s lelkesedésünket sem az eső nem törte le, sem pedig az, hogy Ákos biciklije egy szép reggelen köddé vált lakatjával együtt a tárolóból. (Íme a jó tanács a jövőre nézve utódainknak: sajnos bizony fel kell hozni őket a teraszra, nincs mese.) Szerencsére az internet legmélyebb bugyraiban hamar találtunk egy megfizethető újabb példányt, így ismét teljes lett a létszám.

Egyszer azért megjártam az esővel, mikor egyik kórházból kellett volna átrobognom a másikba, s laptop meg egyéb elektronika az volt nálam, de eső elleni védelem nem, így némi problémába ütközött a vízszintesen tomboló viharral szembeni küzdelmem. Ekkor a melegszívű recepciós asszony két hatalmas kukászacskóba csomagolt, amelyből az egyiket amolyan öregnéniőzikéje stílusban fejemre kötve karikáztam el végül a gyermekneurológia gyakorlatom színhelyére.

A klinikai gyakorlat

Gyermekneurológia teljes gőzzel. A csapat igen változatos volt, valahányszor amerikai doki volt, némileg hálát adtam, mert ilyenkor néha az angol anyanyelvűek aránya akár az 50%-ot is elérte, de nyelvi problémák továbbra is adódtak. Történt néhol, hogy a rezidens kolléga szavait én próbáltam tolmácsolni az édesanyának, vagy a neonatológusoknak.

Legtöbb páciensünknek különböző epilepsziás epizódjai voltak, s az ő betegségüket kellett követnünk, ellenőriznünk, gyógyszert módosítani, vagy épp ha egy-egy epizódjukkal a sürgősségi osztályon kötöttek ki, akkor akutan megoldást találnunk. Számomra továbbra is meglepő, új helyzet volt a vándorló életmód, mely során a gyermekneurológia csapat nem rendelkezett saját osztállyal, hanem ide-oda mentünk a különböző emeletek közt, meglátogatva a legkülönbözőbb részlegeket, ahol a kis betegnek ideggyógyászati panasza (is) volt.

A váltás

Lett egy kedvenc doktorom, dr. F., akinek szédületes humorérzéke, követendő empátiája és olyan stílusa volt, hogy bárkivel, bármikor megtalálta a közös hangot, péntekenként pizzát rendelt csapatának és folyamatosan szórakoztatta valamivel a környezetét. Az ő irányítása alatt kerültem át az EEG teamhez, így gyakorlatom egy részét az agyi aktivitások elemzésének megtanulásával töltöttem.

Az EEG csapat egészen más, mint a gyermekneurológia csoport, még akkor is, ha az eredeti orvostudományi terület ugyanaz. Itt egy kicsiny, milliónyi számítógéppel felszerelt szobában elemzik 5-6 felvett fekvőbeteg agyi hullámait 0-24 órában, s tulajdonképpen egy kis családba csöppentem bele odakerülésemmel. Amennyire idegen voltam a gyermek ideggyógyászaton, s nem igazán találtam meg a helyemet, annyira otthonom lett ez a részleg, és nem csak az epilepsziákkal kapcsolatban tettem szert értékes, új tudásra, hanem az amerikai szokásokba, mindennapi életbe is, hiszen a szobában állandóan folyt a jókedvű beszélgetés is a szorgos EEG-elemzés mellett.

Ennél a csapatnál az a cél, hogy a potenciálisan epilepsziás epizódoktól szenvedő, vagy már ilyenek miatt gyógyszerrel kezelt betegeket megfigyeljék, adott esetben egy-egy epizódot provokáljanak ki gyógyszermegvonással (vagy akár alvásmegvonással, egyéb módszerekkel), így biztosítva a pontos diagnózis kinyerését, megfelelő terápia megtalálását.

A kalandok

Mentoraink ez idő alatt is rengeteg programra invitálták, számos élménnyel gazdagodtunk. Részt vehettünk egy művészeti eseményen, ahol a festőknek ott, fél órákban kellett, hogy alkossanak, majd ezt aukcióra bocsátották, s mi végignézhettük, ahogy a papíron ordító ürességből alkotás kerekedett. Majd pedig elsápadhattunk, hogy az mennyi pénzért kelt el. Háromhétnyi nagybevásárlásunk.

Kiderült, hogy a közelünkben lévő parkban esténként nyílt Shakespeare-előadások vannak, így egyik hétvégén erre is ellátogattunk, s fűben ücsörögve próbáltuk felfogni a Macbeth sorait angolul. Több-kevesebb sikerrel (főleg kevesebbel), ha őszinte vagyok, de a hangulat mindenképp fantasztikus volt.

Egyik hétvégén, mikor a csapat fele New Yorkba utazott, a fennmaradó másik fél (ezek voltunk mi Ákossal) felkerekedtünk, s egy tízperces biciklizés után máris ott álltunk a Peace Bridge egyik lábánál, mely megadta nekünk azt a lehetőséget, hogy gyalog átsétáljunk Kanadába. A dologban több érdekesség is volt, egyrészt az, hogy az egyébként végtelenül szigorú amerikaiak mennyire simán engedtek minket vissza (még a táskáinkba se néztek bele, pedig jó iskolássokként hátizsákokban vittünk elemózsiát oda-vissza a határon). Kanadában megvendégeltük magunkat egy Tim Horton’s-ban, ami Észak-Amerika, de legfőképpen kanadai barátaink kávékban úszó Mekkája, kihordtunk lábon egy vihart, majd élményekkel telve kalandoztunk vissza a fent említett hídon Buffalo városába.

Egy másik alkalommal (most hétvégén) Bori szobatársnőmmel kerekedtünk fel a „helyi” plázába. Ez a rövid út a pláza és otthonunk közt 1 óra oda és 1 óra vissza biciklin, megtanítva az embert, hogy valóban értékelje a budapesti közlekedési vállalat minden nyűgjét-gondját.

A tervek

Reméljük, utazni fogunk, méghozzá Bostonba, Washington D.C.-be és Chicagoba is, a héten ez is egy komoly küldetésünk volt, hogy repülőjegyeket foglaljunk, s olyan szállást találjunk, mely árban nem követeli meg, hogy a fennmaradó heteinkben zsíros kenyeret együnk főtt krumplival, de mégis jó lokalizációval bír és az alapvető higiéniához szükséges körülmények is biztosítottak. Akciónk (reményeink szerint) sikerrel járt, így izgatottan tekintünk elébe az utaknak.

Az én saját tervem pedig az volt, hogy következő hetemet (szám szerint már a 8.-at! Tyű, repül az idő…) dr. R. mellett töltsem a fejfájás részlegen. Ez egyelőre egy erőteljesen kétesélyes dolog, ugyanis a fent említett doktornő mindennapos kismama, s bár az amerikaiak lankadatlan szorgalmával még utolsó hetére is betáblázta magát, könnyen lehet, hogy a kis utód megvétózza elképzeléseinket. Mindenesetre nagyon reménykedem, hogy neurológia gyakorlatomon belül ilyen speciális területbe is be tudok tekinteni.

Bár még rengeteget tudnék mesélni, de felkeltek a többiek, így tudok kunyerálni tőlük végre egy negyedik 25 centest is, hogy beindíthassam a mosást diszkrét mennyiségben összegyűlt szennyesemmel, így lekapcsolódom az internet bugyrairól.

Köszönöm annak, aki idáig megtisztelt érdeklődésével és türelmével és kívánok egy csodaszép napot!

2017. augusztus 21.

Juhász Dóri