Őslakosok

Tegnap lettünk egy hónaposak a lányokkal!

(Azaz egy hónapja érkeztünk meg Buffalóba. Itt az ideje az első beszámolónak.)

Az első őslakos, akivel megismerkedtünk, Dave volt, a zsaru. A buszpályaudvaron jött oda hozzánk. Sasszemével kiszúrta, hogy nem tartozunk ide. Nem lehetett nehéz. Volt nálunk fejenként negyven kiló csomag, és a tizennyolc órás utazás ellenére is jobban fésültek voltunk, mint az éjszakai várótermi közönség többi tagja. Dave úgy gondolta, rossz helyre keveredtünk, ezért felajánlotta, hogy hazavisz minket a legnagyobb fellelhető rendőrautóval. Az út közben mindannyiunk kedvét meghozta Buffalóhoz azzal, hogy elmesélte, kiugróan magas itt a drogosok és a fegyveres bűncselekmények száma.

A második őslakossal első reggelünkön találkoztunk. Reggeliért mentünk az Elmwood Streetre.

- Az Elmwood Street állítólag a város egyik legélénkebb utcája. Valóban cuki boltok vannak itt, egy-két kocsma, étterem is akad. Sőt, itt lehet egyedül espressót találni, talán egész Észak-Amerikában! Deee, azért pezsgőnek nem nevezném. -

Szóval az őslakos odajött hozzám a boltban, hogy megkérdezze, honnan van a táskám. Mondtam neki, hogy Budapesten vettem. Annyit mondott: Ja, oké, értem, menőbb vagy nálam. Aztán sarkon fordult, és elment. Leginkább egy hajléktalanhoz hasonlított, de mint a kasszánál kiderült, ez itt koncepció. Ez egy biobolt. Az árak magasak, a dolgozók hajléktalanszerűek. A sajtkrémüket viszont nagyon szeretjük.

A harmadik őslakostól hatvan csirkeszárnyat rendeltünk. Mindenik ragacsos volt és édeskés. És mindenik elfogyott. A büféje csak egy saroknyira van a buffalói csirkeszárnyak szülőhelyétől, az Anchor bártól, de egyesek szerint itt jobb is a wingz, mint odaát. Erről mi nem tudunk nyilatkozni, még egyszer sem sikerült átkelnünk a Main Street azon oldalára egy kóstolóért. De szerepel a mindenkori péntek esték programjának tervezetében.

A többi őslakos, akikkel találkoztam, már többnyire kórházi dolgozók voltak. Roswell Park Cancer Institute, gasztrointesztinális sebészet. Szerettem ezt a helyet. A lobbiban mindig élő zene szól, és a scrub automata mindig ismeri a méretemet. És van egy 'cukorkás' néni, aki a női öltözőbe minden egyes nap behoz egy kosárnyi édességet, ami rendszerint egy órán belül el is párolog.

Az első műtét, amire bemosakodhattam, kilenc és fél órán át tartott. Azt hittem, nem élem túl. Aztán túléltem, és még néhányszor a négy hét alatt. Öt különböző sebész mellé voltam beosztva, és nyilván eltértek egymástól abban, hogy ki mennyire szereti bevonni a hallgatót. De a rendszer egyébként átjárható, és igazából lehet választani kedvenc dokit, aki mellé szegődsz tartósan, ha nincs éppen másik diák nála. Én sajnos rendszeresen ütköztem Neillel, egy helyi hallgatóval, ezért aztán sok nap telt el eseménytelenül, amikor kétszer merítettem le a telefonom az RCPI wifi segédletével. Aztán más napok teljesen kárpótoltak a tízórás műszakokért. Volt, hogy az aneszteziológus vett a szárnyai alá, és engedett intubálni, gyomorszondát bevezetni, de a trokárok beszurkálása, és a sebzárás is rám volt bízva néha. Egy bevállalósabb sebész engedett vagdosni a kauterrel, és mivel ő és da Vinci gyakran dolgoznak együtt, egy igazi robot háromdimenziós szemével is bekukucskálhattam valaki hasába!

Minden őslakos riogatott, hogy hideg lesz. Hittünk nekik. Így aztán érkeztünk után nem sokkal elmentünk vásárolni, és négyen összesen kilenc kabátot vettünk. Azóta nyár van, és a kabátok még mind ott lógnak a szekrényben. De hitünk a buffalói télben nem roppant meg, becsszó anyu, szükség lesz mindre!

Csinta Bori

2016.10.16.