The Spring Is (Almost) Here

Kedves Olvasó!

Sok szeretettel köszöntelek Buffalo városából, New York államból. A választott frappáns cím ellenére sajnos még nincs itt tavasz, sőt esett a hó is, és ez nem áprilisi tréfa. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt örülök, hogy itt lehetek, és itt tölthetem az utolsó kötelező klinikai gyakorlatomat.

Első rövid beszámolómhoz elöljáróban csak annyit mondok:

Március 3-án érkeztem, Torontón keresztül jöttem. El is töltöttem a városban pár órát, kb. fél napot.

Azt tudni érdemes rólam, hogy nem először járok az Államokban. Éltem is itt, illetve a harmadéves belgyógyászat gyakorlatomat is a régióban teljesítettem. Emiatt kifejezetten a gyakorlatra koncentrálok a három hónapban. Nem nagyon tervezek nagyobb utakat, mert már minden fontosat láttam az USA-ban. Lehet, hogy a beszámolóm kicsit száraz lesz, de próbálom izgalmassá tenni a sok fontos információ átadását!

Térjünk is rá a szakmai részre. A négy lehetséges turnus közül az utolsóba kerültem (március→május). Nagyon sokat gondolkoztam még tavaly, hogy hogyan szervezzem meg ilyen körülmények között a hatodévet. Ajánlom is minden Pályázónak, hogy ezt jól gondolja át! Végül úgy határoztam, hogy a sebészetet fogom itt elvégezni, úgy hogy felosztom négy hét általános és négy hét idegsebészetre. Illetve még választottam a neurológiát, mert arról innen, eddig csak jót hallottam és nagyon érdekel is.

Az első négy héten már túl is vagyok. Itt az idő tényleg repül. Nagyon féltem a sebészettől, mert egyáltalán nem vagyok sebész alkat. Korábbi amerikai tapasztalatom és a szerzett információk alapján tudtam, hogy Buffalo-ban élvezni fogom, és nagyon sokat tanulhatok. Így is történt.

Mellkas sebészetre osztottak be, a Roswell Park Centerbe. Ez az Egyesült Államok legnagyobb és leghíresebb rákkutató és kezelő intézete. A műtétek többsége, melyeknél asszisztáltam endoszkópos lobektómia volt. Itt tartózkodásom alatt én voltam az egyetlen hallgató. Ez olyan szempontból jó, hogy minden figyelem rám irányult, de más részről azt is jelentette, hogy minden lehetséges feladatot nekem kellett elvégeznem. Mondjuk, nekem nagyon bejön az amerikai hozzáállás. Itt teljesen más milyen a munkamorál, ez hozzám sokkal közelebb áll. Reggel 6 órára kellett bejárni, jómagam általában 5:30 és 5:45 között már bent voltam. Ilyenkor a vezető rezidenssel, akihez beosztottak, elvégeztük az osztályos munkát. Ez tulajdonképpen a műtétet követően osztályra került betegek állapotának áttekintését, röntgenek elemzését és a pácienseknél való vizitelést jelentette. Ezután lehetett menni a műtőbe. A műtétek 8 óra után kezdődnek, de az előkészületek már általában korábban. Szerencsésebb (hallgatóként) már a legelejétől ott lenni, mert így az ember megismerkedhet a beteggel, megismerheti az esetét. Ha nincs is lehetőség a beteggel való megismerkedésre, magának az esetnek, illetve a dokumentációjának érdemes utána nézni a számítógépes rendszerben. Ez igazából elvárás. A műtétek hosszúsága változó. Az amerikaiak viszont a „workalcholic”-ságuk ellenére végtelenül kedvesek és türelmesek; nem várják el, hogy 6 órát szobrozz, izzadva, endoszkópot tartva a műtőben. Engedik, hogy leülj, pihenj, kimenj. Ha viszont tevékenyen részt akarsz venni, varrni akarsz, stb. maximálisan megteheted! Péntekenként negyed nyolctól van a nagy vizit. Ezen minimum egy beteget „prezentálni” kell. Ambiciózus hallgató többet is bemutathat. A lényeg, hogy itt össze kell foglalni a műtétet, a műtéthez vezető okot, okokat, illetve a beteg aktuális állapotát, valamint a betegre vonatkozó ellátási tervet. A vezető rezidensek és szakorvosok is nagyon sokat segítenek, így ez sem egy olyan rettenetes dolog. Havonta egyszer, kedd reggel van, egy ún. Journal Club, ahol hallgatóként egy cikket kell összefoglalni, bemutatni. Annak megfelelően, hogy melyik szakorvoshoz van beosztva az illető, a héten egy nap van „ambulálás”. Itt egyrészt jobban meg lehet ismerni az amerikai beteg ellátás rejtelmeit, másrészt lehet beteget vizsgálni. Végül, de nem utolsó sorban rengeteget lehet tanulni a beteggel való kommunikációról. Talán ez az, ami a legjobban eltér a magyar rendszertől. Mivel Németországban is gyakorlatoztam négy hónapot, azt kell mondanom, még az ottanitól is nagyon különböző. Rendkívül szerettem, rengeteget tanultam. Kicsit sajnálom is véget ért.

Pihenésre is jutott idő, volt egy-két szabadidős program is, például a híres vízesés megtekintése. Aki hűséges olvasója a Blognak, gondolom már milliószor látott képeket a Niagara Fallsról.

 Azért mutatok én is képet:

Valószínűleg nem innen a legszebb, de ez a fotó a pont az amerikai-kanadai határon készült, és ez az egyetlen képem, ahol süt a nap!

Ez a határ maga.

A kint lévő magyarok nagyon sokat segítenek, nagyon hálásak vagyunk! Az Ünnepet Éva néninél töltöttük, amit ezúton is szeretnék megköszönni!

M. László tanár úr, a felesége, Kati, és K. Babi néni elvitt minket ebédelni, nagyon köszönjük! Nagyon jól éreztük magunkat. Utána a tanár úr megmutatta a DENT-et, ami szintén egy még Amerikában is elsőrendű intézmény. Neurológián belül, a tanár úrral egyeztetve, egy napot itt is el lehet tölteni!

Zárásképpen röviden a városról. Buffalo számomra kicsit Janus-arcú. A belvárosban gyönyörű, monumentális épületeket lehet látni, az amerikai építészet legemblematikusabb lenyomatait csodálhatjuk meg. A kórház is fantasztikusan felszerelt. Azonban, ha az ember betéved a kis utcákba, különösen a klinikák környékén, nem a legszebb látvány fogadja, és nem is a legbiztonságosabb hely. Nagyon lehet érezni, és látni a gazdasági válság utáni romlást. Viszont a lakás szuper helyen van, igazi luxus apartmant. Fantasztikus a kilátás az erkélyről, és a közelben van egy hatalmas park, ahol lehet biciklizni és futni is.

Az Elmwoodon, amely a „mi utcánkkal” párhuzamosan fut, rengeteg helyet lehet találni, ahol enni-inni, és „magunkat jól érezni” lehet! Mi is itt, az egyik mexikói étteremben ünnepeltük az egyik társunk szülinapját.

Most búcsúzom. Ennyit mára. Jövő hónapban ismét beszámolok!

2016. 04. 10.

Barnaföldi Luca

Rustbelt reloaded

Egy kellemesen hűvös márciusi délutánon érkeztem Buffalo-ba. Dani a téli csoportból (ezúton is ezer hála) kijött értem a reptérre egy négykerekű jégtömbbel. Tudniillik, az előző éjszakai eső páncélként ráfagyott az autókra. Gondoltam is magamban, hogy de jó, hogy hoztam magammal bárányszőrrel bélelt bakancsot tavaszra! Az időjárás azonban azóta nagyon kegyes hozzánk. Csak néhányszor havazott, és hónap végére a hóvirágok is kinyíltak.

Zsófi, Fruzsi és Dani az együtt töltött néhány napban beavattak minket a kórházak, az élelmiszerboltok és úgy általában a buffaloi élet rejtelmeibe. Fájó szívvel búcsúztunk el tőlük, de lelkesen vettük birtokba a kényelmes lakást, és fogtunk neki a gyakorlatoknak.

Az első gyakorlatom onkológia volt a Roswell Park Cancer Institute-ban. Egy átlagos nap reggel kilenckor kezdődött, és délután ötkor végződött. Két hetet töltöttem a gasztroenterológiai és fej-nyak ambulancián és további két hetet az emlő valamint urológiai ambulancián. Szabadságolások miatt a szarkóma-melanóma és a mellkas ambulancia munkájába is bepillanthattam. Rengeteget tanultam hála a lelkes fellow-knak és a végtelenül kedves és befogadó NP-knek és PA-knek. Kezdetben csak megfigyeltem a dokik és nővérek munkáját. A betegekkel való kommunikáció terén óriási tapasztalat volt ez az időszak. A beteget, mint partnert kezelik, minden lehetséges kezelési opcióról és gyógyszermellékhatásról részletesen tájékoztatják őket. Mindent a nekik legkényelmesebb módon, rugalmasan szerveznek. Minden ambulancián van klinikai farmakológus, aki a kemoterápiáról vagy éppen a thrombosis profilaxisról behatóan tájékoztatja a betegeket. Nagyon tetszett, hogy van külön fájdalom ambulancia, lymphoedema ambulancia, palliatív gondozás klinika és hospice. Ezekkel a szolgáltatásokkal a hátuk mögött az onkológusok figyelme a kivizsgálási és kezelési tervekre, kemoterápiára és a betegek utánkövetésére összpontosulhat. Ahogy teltek a napok, és elnyertem a dokik bizalmát, kikérdezhettem a betegeket, és referálhattam őket az orvosoknak. A hónap végére köptem-vágtam az emlő daganatok nccn guideline-ját, a colorectális carcinoma kezelési sémáját és hólyagrákok kivizsgálási algoritmusát. Fantasztikus volt ez a négy hét, csak ajánlani tudom mindenkinek!

Az első hétvégénken elmentünk a Niagara-vízeséshez. Körülbelül fél óra autóútra van Buffalo-tól a vízesés. A kilátás a kanadai oldalról a legszebb, így átsétáltunk oda is.

Babi néni, M. doktor úr és tüneményes felesége, Kati meghívott minket egyik vasárnap ebédre. Megmutatták nekünk a DENT tornyot, ahol egy kivételes minden igényt kielégítő neurológiai magánklinika működik.

Húsvét vasárnap az mise után Éva néni és Pista bácsi meghívtak minket ebédre. Nagyon kedves volt tőlük, hogy megosztották velünk asztalukat, és igyekeztek családiassá tenni ezt a szép ünnepet.

Buffalo régen virágzó ipari város volt. Élen járt az acél- és autógyártásban, termékeiknek az Erie-tó és –csatorna kiváló szállítási útvonalat biztosított. A huszadik század második felének gazdasági hanyatlása kihatott Buffalo-ra is. Ma az egészségügyre, az oktatásra és a pénzügyi szektorra helyezik a hangsúlyt és a város újra fejlődésnek indult. Ahogy telnek-múlnak a napok, egyre otthonosabban mozgok, egyre több szépségét fedezem fel a városnak a Canalside-tól a helyi pékségekig. Kíváncsian várom a következő két hónapot is!

2016. 04. 21.

Boros Szilvia

Kezdetek és folytatások...

Kedves Olvasó!

December 8-án érkeztünk Torontóba Zsófival (ő egy másik ösztöndíjas, történetesen a feleségem), ahol aztán majdnem egy hetet töltöttünk családi barátainknál. Elképesztően jól éreztük magunkat, vendéglátóink kedvességének köszönhetően. De erről most nem írnék részletesen.

Torontóból a gyakorlat megkezdése előtti szombaton buszoztunk át. Aki hasonlóan érkezik a jövőben Buffaloba, két dolgot emelnék ki: Az egyik, hogy 2016. március 15-től nem lehet magyar állampolgárként alanyi jogon belépni Kanada területére, csak ha van valamiféle nyomtatványod. Erről nem tudok részleteket, de figyeljetek oda, járjatok utána (Kanadai követség honlapja).

A másik pedig, hogy a kanadai-amerikai határon az útlevélen és a vízumon kívül kell a DS-2019 és a Sevis díj befizetéséről szóló nyomtatvány is!! Még jó, hogy kezünk ügyében volt. Amúgy kedvesek voltak, de azért megérzed, amikor belépsz a világ legjobban megfigyelt és kontrollált államába.

Megérkezésünk után fogtunk egy taxit (a sofőrnek sajnos nem sok szavát értettük), és végre megérkeztünk a 1217 Delaware Avenue-ra. Itt találkoztunk 4 nagyon kedves lánnyal. Ebből ketten másnap elhagyták az országot, ők az előző turnusból maradtak. Mielőtt elmentek, átadtak nekünk annyi információt, amennyit csak bírtak. Ezúton is köszönjük a kedvességeteket Zsófi és Dorka!

A másik két lány, Fruzsi és Kati meg vacsorával vártak minket! Hiába mentegetőztek, hogy nem tudnak sütni, mind egy szálig megettük az első Buffalo Wingjeinket :)

Kicsit részletesebben az elejéről:

Vasárnap tettünk-vettünk. Vince bácsi és Klári néni (itteni magyarok, you know) segítségével eljutottunk a magyar misére is, aminek a végén a helyi magyar cserkészek betlehemes játékot adtak elő.

Következő nap az egész regisztrációs folyamatot éltük végig. Éva néni és Pista bácsi segítségével ez a lehető legfájdalmatlanabbra sikerült. Az egyetlen nagy szívatás, az egészségbiztosítás. Mert ha 14-e előtt kezded a gyakorlatodat, akkor az előző havi díjat is be kell fizetned... az egész hónapot :S. Ne essen senkinek rosszul. Nekünk nem ment a fapofa.

Másnap kezdődött a neurológia gyakorlat. Ezt ketten csináltuk Zsófival a Buffalo General Hospital-ban. Férfiasan bevallom, az elején elveszett verebek voltunk, nem mertünk egyedül beteghez menni, pláne nem prezentálni őket a szakorvosoknak. (Akik itt attending physician-nak hívatják magukat. )

Aztán szépen lassan olvadt a jég, köszönhetően a végtelenül segítőkész rezidenseinknek, akik a kezdetektől szárnyaik alá vettek. És pár nap múlva már az indiai/pakisztáni akcentusukból is megértettük több mint a felét:) TOEFL? Forget it! Erre nem képeztek ki minket. Az élet azért hamar kezelésbe vett, és még belőlünk is embert farag a végén.

Napirend: Minden nap reggeli megbeszélés 7-től. Utána visszavonulás, és kiosztották a betegeket, a hallgatóknak is egyet-kettőt. Az elején még csapódtunk valakihez, de aztán önállóan is megvizsgáltuk és referáltuk a betegeket. Ez abból áll, hogy el kell olvasnod a releváns dokumentációt, laborokat, gyógyszerelést, majd megvizsgálod a beteget, és elmeséled a szakorvosnak a viziten. Mivel a kórházban elszórva vannak a neurológiai betegek, ezért viszonylag sokáig zajlottak ezek a vizitek. Meg azért is, mert ilyenkor az orvos valóban elbeszélget a beteggel, miközben maga is megvizsgálja… ilyet még nem sokszor láttam otthon. Mindenkire szánnak időt, mosolyognak. Itt fontosabbnak érződik a beteg, mint otthon néha. A piaci berendezkedésű egészségügyi rendszer miatt mondjuk itt fontos is, hogy a beteg megelégedve hagyja el a kórházat. Otthon csak az orvos jóérzésén múlik, hogy törődik-e azzal, hogy a páciensnek milyen véleménye van a kórházról…

A hosszú vizitek általában 12-2 között véget is értek. Ezután ehettünk pár falatot. A cafeteria egészen jó, többször meg saját magunknak vittünk ebédet.

Ebéd után volt egy kis holtidő, ilyenkor tudtunk tanulni. Majd sokszor még volt egy délutáni vizit is, vagy új felvétel, vagy konzíliumok.

Egy kis délutáni lazítás

A második két hetet a stroke team-mel töltöttük. Újabb akcentusokkal kellett megbarátkoznunk, de megérte, mert nagyon sokat tanítottak itt is. Azért meg kell említeni, hogy itt Amerikában sem mindig fenékig tejfel a hallgatók élete, ez abból is kiderült számunkra, hogy ők is nagyra értékelték, hogy itt ennyit foglalkoztak velünk. Emberileg és szakmailag is fantasztikus csapat volt. Sok-sok stroke ellátást láttunk és beszéltünk végig, CT-kel, MR-ekkel teletűzdelve. Élvezetes, pörgős két hét volt ez.

Sajnos ennek is vége lett, és tovább kellett állnunk. Az utolsó nap még azért ráadásként megírtunk Éva néninél egy tudásfelmérő neurológia tesztet. Nagyon élveztem kipróbálni, hogy az itteni hallgatók milyen fajta vizsgákon kell, megfeleljenek. Itt is az volt a jellemző, mint a pedagógiájukban, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a gyakorlati tudásra, mint a részletes háttér információkra. A neurológiát mindenkinek nagy szeretettel ajánlom én is!
Ezután kezdtünk a Roswell-ben. Nekem sok szempontból egy nagyon követendő modellt jelent ez a kórház. Naponta többször élőzene az aulában, mindenki kedves és segítőkész, és tényleg minden a betegekről szól.

Mellkassebészeten kezdtem. Szerencsémre volt egy amerikai orvostanhallgató is, így lett minden reggelre fuvarom, és nem kellett fél 6-kor buszoznom. Fontos kiemelni, hogy a magyar rendszerrel ellentétben itt a rezidens a főnököd (amennyiben több van, mindig a rangidős.) Tehát ne a szakorvostól várd, hogy feladatot adjon, megmondja, hogy mikorra gyere, és mikor mehetsz haza. Ez itt a rezidens dolga. Ha proaktív vagy és a rezidens is jó fej, hamar jó kapcsolat alakulhat ki, ami fontos a gyakorlat boldog megéléséhez :).

Napirend: Kezdés reggel 6-kor. Átnézitek a betegeket a számítógépről, itt az orvostanhallgatók feladata hasonló a rezidensekéhez: kiírják a betegek vitális paramétereit, az előző napi laboreredményeket, a képalkotó vizsgálatokra is vetnek egy pillantást. Az, hogy van hozzáférésünk a teljes orvosi dokumentációhoz, bármikor bármit megtudhatunk a betegről, nagy segítség. Ezen túl teljesen meggyőződtem afelől is, hogy egy jól működő számítógépes rendszer nagyban hozzájárul az orvosi munkavégzés hatékonyságához. A reggeli virtuális orvoskodás után egy gyors vizit következett, főleg az volt a kérdés, hogy mennyi az annyi. Mármint a mellkasi drain tartályában.

Ezután néha volt valamilyen előadás az orvosoknak, illetve havi egyszer van journal club, ahol elő kellett adjak egy általuk kijelölt cikket. Kihívás, de nem lehetetlen.

A műtős élet sokkal aktívabb, mint amiket eddig otthon megéltem. Itt a beteg műtőbe kerülésétől kezdve lehetett segédkezni (pozícionálás, katéterezés, illetve még a bronchoscopot is néha a kezembe adták). A műtétek végén pedig engedtek varrni. A munkanap általában 11 órás volt, de volt pár extrémebb nap is.

A szakorvosokról. Van kettő is, akik igazán jó fejek, tanítanak, és emberszámba vesznek, úgyhogy ennek is nagyon örültem. Annyival megváltozik a gyakorlat élménye, ha törődik veled valaki. Hálás vagyok nekik.

A mellkassebészet után volt két hét mell-, és genitourinalis onkológiai ambulanciám, mert így sikerült beosztani az új titkárnőnek. Az elején volt bennem feszültség emiatt, de aztán hamar elmúlt, mert nagyon empatikus orvosokkal találkoztam ezeken az ambulanciákon. 30-45 percet is rászánnak egy-egy betegre, hogy minden, a betegségükkel kapcsolatos információt érhetően elmagyarázzanak. A betegek elégedettek, nő a compliance, csökken a kiégés.

Végül az utolsó két hétről írnék: nőgyógyászati onkológia és sebészet jutott osztályrészemül. Ez sebészeti profilba szépen belefér, de szülészet-nőgyógyászat helyett is van, hogy ezt az opciót adják. De erről majd talán Fruzsi beszél részletesebben. Élveztem itt is műtőben lenni, sok műtősnőt már ismertem mellkassebészetről, így otthonos volt a hangulat. A rezidensek hamar befogadtak és a fellow-k is benignusak voltak. Amit innen kiemelnék, azok a DaVinci robotos műtétek voltak. Örülök, hogy láthattam ezt a rendszert működés közben, előnyeivel és hátrányaival együtt. Fancy és érdekes, bravúros és precíz.

Zsófi már írt kicsit a szabadidős programjainkról. Valahogy a New York-i élmények lemaradtak nála. Pedig ott is voltunk, és személy szerint nagyon élveztem. Mindenképp menjetek el! Airbnb-vel viszonylag olcsó a szállás, de nézzétek meg kétszer is, hogy milyen környéken van, és kiknél szálltok meg. Mi szerencsések voltunk nagyon a host-unkkal, úgyhogy ha kell egy tipp, írjatok bátran :)!

Bevettük a Wall streetet :)

Annyi élmény és tanulság lenne még, de nem lehet egyszerűen mindent leírni. Meg nem is szeretném elvenni a felfedezés élményét. Nekem legalábbis sokat jelentett, hogy nem volt mindenre kész megoldás és kidolgozott terv, hanem nekünk kellett elintézni, megszervezni, kitalálni sok mindent. Sokszor volt, hogy nehéznek tűntek ezek a kihívások, de végig az volt a jelszó, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz! :) Nagyon sokat tanultam a világról, emberekről és magamról is ezalatt a három hónap alatt. Talán kicsit felnőttebb is lettem.
Mindvégig hálás maradok mindazoknak, akik lehetővé tették kemény munkájukkal, kapcsolatrendszerükkel vagy csak pár mosollyal, hogy létrejöjjön ez az időszak. Jó lesz azért hazatérni… Újult erővel és ötletekkel. Motivációval, hogy lehet másképp csinálni az egészségügyet, és van ami csak rajtunk múlik. Változást láttam, változást szeretnék hazahozni.

2016. 04. 01.

Kulin Dániel