Barangolások a belek birodalmában – avagy ahová süt a Nap és ahová nem

Ugyan túl vagyunk a karácsonyon és az új éven is már, én még mindig tartozom Nektek az amerikai történetemmel, pontosabban annak folytatásával. Az első gyakorlatom a gyerekgyógyászat volt, de ennek tapasztalatait már megosztottam, így most jöjjön a soron következő:

A szeptemberből október lett, majd az is átkúszott novemberbe. Az idő furcsán telik – olykor egy nap mindenféle értesítő nélkül, csak úgy elröppen, máskor lomhán vonszolja magát. A második szakasza ittlétemnek e tér-idő paradoxban zajlott: floridai napsütéses kirándulás, torontói didergés és mindemellett a buffalói ősz meglepő melegsége vett körbe. Zsófi már írt Sarasotáról, még annyit én is hozzátennék, hogy fantasztikussága lekenyerezett – életem legfehérebb homokja (igazából a szétmorzsolódott kagylók mészkő törmeléke adta a talpunk alá a ragyogó világosságot – és nos, az éjszakai fényt, mert persze világítás erre sem leledzett, csak a Hold sütött serényen, na meg persze alulról a homok). Bár sikerült elkapnunk Patríciát, a napokban Mexikóra lecsapó hurrikán egy-egy mérges löketét, de többnyire meleg napfény és kellemes lágy szellő uralta testfelületünket. És hogy mennyire is hiányzott a szabadban töltött idő és a napfény, nem is realizáltam egészen addig, amíg a parton feküdve közvetlenül az előadásom után el nem töltött a tökéletesség érzése.

Egyébiránt ezt a hónapot a gyermek-gasztroenterológián töltöttem. Újként fogadtak, előzőleg még nem volt magyar hallgató rajtam kívül, de nem vették rossz néven ottlétem. A neurológia pörgése után egy meglehetősen aprócska terület mindennapjaiban vettem részt. A két „fődoki” férj és feleség, körülbelül 80 évesek – de úgy pörögnek, hogy az ember győzze tartani a tempót velük! Mivel nem vagyok belgyógyász beállítottságú, így a colonoscope és gastroscope kanyargós útjai nem tudták túlságosan lekötni a figyelmem, ellenben a részleg kedvessége olyan volt, mint egy nagy meleg sál – egész nap körbefont és kényelembe helyezett.

Egy hétvégét mi is eltöltöttünk Torontóban, az európai-amerikai fellegvárban. Kocsit bérelve indultunk neki Péter bácsi székhelyének, akiről csak annyit, hogy a memoárja mellett szakácskönyvet is ír, és őszintén mondva mindkettőt meg akarom szerezni magamnak, mert történetei úgy hatottak rám, mint anno az óvodáskori tündérmesék: leesett állal, csillogó szemmel, hajnalba nyúlóan hallgattam lényének kisugárzását, jelenjét és múltját az öregnek. Az igazi orvoslás receptjét és az élet örömét – 90 éves volt most Péter bácsi, és könyveinek eleget tett: három nap alatt felhizlalt minket, és egy életre való jótanáccsal látott el bennünket, amelyek tudatában fogtam neki az új gyakorlatnak: a várva várt idegsebészetnek.

Péter bácsi házának legkedvesebb kis zuga – a fenti nappali, ahol a külföldi remekek közötta magyar kincsek foglalják el a legtöbb helyet.

Kilátás a CN towerból.

Minden nagyvárosnak megvan a saját problémaköre, de valahogy Kanada ebből a legrövidebbet húzta: jóléti állam, amelynek egészségügye és szociális juttatásai szinte hihetetlenek nekünk magyaroknak, de az amerikaiaknak is.

A város egy furcsa körmetszete Európának és Amerikának, egyszerre London és Berlin, járható távok, szűkebb utcák és tömegközlekedési lehetőségek, de valahogy mégis Amerika egy XS-es méretben kiadva.

2016. 01. 23.

Juhász Dorottya