- mondta Dr. D., amikor először voltam a mellkas sebészeti
műtőben. Igen, az elmúlt négy hétben sebészet gyakorlatot teljesítettem a RPCI
Thoracic surgery osztályán. A nap reggel 6-kor kezdődik – igen, 6.00 AM –
amikor is a szorgos kisdiák kiírja a laborokat és a vitális paramétereket az
EMR rendszerből, majd 7 körül indul a vizit a fellow-val, miután minden
szakorvossal is egyeztetni kell, hogy akkor jól gondoljuk-e, hogy ezt a mellkas
csövet kihúznánk, azt a nénit meg hazaengednénk. Ha ez mind megvan irány a
műtő. Általában reggel 8-tól indultak a műtétek, és gyakran este 8-ig is
eltartottak. A legtöbb műtétet thorcoscopiásan/laparoscopiásan/medastinoscopiásan
végzik, a nyitott műtét ritkaságszámba megy. Ez is magyarázza, hogy miért olyan
hosszúak, hiszen portokból operálva rezekálni a tüdőt vagy kibogozni egy hiatus
herniát nagyon trükkös feladat tud lenni. A hosszú órák ellenére általában jó hangulatban
teltek a napok. Az orvosok várták a kérdéseket, kíváncsiak voltak rá, hogy
eddig mit láttam, nálunk hogyan működik. Elvárták, hogy tudd, hogy vannak azok
a betegek, akiknek az operációjánál asszisztáltál. Nagyon sok gyakorlati dolgot
is engedtek csinálni, így a kamerázáson kívül csinálhattam bőrmetszést és
portbehelyezést, használhattam a staplert és zárhattam is. Azonban az egyik
legnagyobb pozitívum nem ez, hanem a műtősnők voltak. Igen, a műtősnők. Az
otthoniaktól eltérően itt emberszámba vettek, ha nem tudtad, hogy kell kesztyűt
húzni megmutatták, ha nem jól tartottad az eszközt segítettek, ha eltévedtél, akkor
megmutatták a műtőt, ha az asztalukra tettél vissza valamit megköszönték, hogy
segítettél. Ez olyan élmény volt, amiben még nem volt részem otthon.
Természetesen a munka mellett jutott idő a szórakozásra
is. A M. család meghívott minket hálaadáskor vacsorára, ahol egy nagyon
kellemes estét tölthettünk el. Ezután másnap indultunk Cleveland-be, hogy részt
vegyünk a hagyományos magyar találkozón. Ez olyan szempontból volt érdekes,
hogy láthattuk, hogyan őrzik a magyarságukat azok a magyarok, akik ’56-ban vagy
akár azelőtt jöttek ki, és hogyan adják mindezt tovább a gyerekeiknek. Jó volt
hallani, hogy az itt született és nevelkedett fiatalok is meglepően jól
beszélnek magyarul, és igyekeznek megtartani nemcsak a nyelvet, de a szokásokat
is. Erre volt nagyszerű példa a szombat esti bál, ahol hagyományos palotás és
első bálozók tánca is volt.
Sajnos ezt az utolsó rotációt beárnyékolta a hazautazás.
Igyekeztünk minden alkalmat megragadni, hogy az itt megismert barátokkal
legyünk, hogy bepótoljunk mindent, amit Buffalo-ból eddig kihagytunk. Így egy
buffaloi barátokkal átvirrasztott éjszaka után például megnéztük a napfelkeltét
a tetőtől. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy mennyire gyönyörű volt látni a
tízemeletes tetejéről, ahogy a nap Buffalo fölé emelkedik. Miután az új csapat
megérkezett közös vacsit tartottunk az Anchor bárban, ami állítólag a Buffalo
chicken wings őslelőhelye. Mivel azonban ezt a csemegét már kipróbáltam
(egyszer, akkor is először és utoljára...) a Buffalo burgert választottam,
amiben állítólag a nevezett állat húsából készült húspogácsa leledzik. Kisebb
fenntartásaim ellenére nagyon fincsi volt :). Persze az igazi kihívást a napokban elfogyasztott Five
Guys hambi jelentett, ami akkora volt, mint a fejünk, de vettük az akadályt.
Pompás kis utam végén még eljutottam New Orleans-ba,
ahova egy kedves Sarasota-ban megismert barátunk invitált meg. Az egyik
legmozgalmasabb hétvégém volt, amit a finom ételek, a hangulatos bárok és a
jazz jegyében töltöttünk el. Még egy kaland van hátra, Boston, ahol egy régi
barátomnál töltök el pár napot, utána pedig irány a végtelen út Budapestre.
Kicsit szomorú vagyok, hogy itt kell hagynom ezt a helyet, főleg, hogy látom a
következő turnus első hetét. Örültem, hogy részese lehettem ennek a nagy
kalandnak, nem bántam meg, hogy belevágtam. És persze, so long and thanks for
all the fish ;)
2014. 12. 22.
Kozma Emese Dorottya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése