Impressions...

Rövid élménybeszámoló és néhány tanács

Mivel hasonlóan az előttem szólókhoz, én is eltöltöttem 3 hónapot az amerikai Buffalo városában, én is szeretnék néhány tapasztalatot megosztani veletek, ami hasznos és fontos lehet már akár a felkészülésben is. Hivatalosan két gyakorlatot csináltam: 1 turnus neurológia, 2 turnus sebészet. Ugyanakkor kis ügyeskedéssel meg lehetett beszélni, hogy az egyik turnus sebészet helyett az ún. medical oncology-t csináljam.

Kezdjük talán az elejéről: Az indulás előtt megkaptok egy igen részletes leírást arról, hogy mit és hogyan kell csinálnotok a kiutazással kapcsolatban. Ez egy rendkívül jól összeszedett kis anyag, ami gyakorlatilag lefed minden apró részletet. Amit viszont szeretnék kiemelni, hogy mindent szinte azonnal kell csinálni, ahogy Éva néni elküldi. Azt érdemes tudni, hogy gyakorlatilag ő intéz mindent a férjével együtt, ezért nagyon nagy könnyebbség nekik, ha minden időben, gyakorlatilag azonnal megérkezik hozzájuk. Érdemes figyelni arra is, hogy a dékánokkal időpontot egyeztessetek már jóval előbb, mert esetlegesen ők szabadságon lehetnek, és akkor megy az idegeskedés. A vízumot is gyakorlatilag minél előbb kezdjétek el csinálni, nehogy kifussatok az időből. Javaslatom még az, hogy legyen egy olyan bankkártyátok, amivel tudtok interneten fizetni, mert az jelentősen lerövidíti az ügymenetet, gyakorlatilag mindent lehet kártyával fizetni az interneten. Kényelmesebb.

A neurológia gyakorlatról néhány szót: Itt nagyon sok függ attól az orvostól, illetve rezidenstől, akihez be lettél osztva. Átlagosan a következőképpen nézett ki egy nap: délelőtt a rezidens kiadott mindenkinek 1-2 beteget, akit teljesen ki kellett kérdezni, meg kellett vizsgálni. (Vigyázat! Néha dysarthriásak, ami sokszor vicces szituációkat hozhat létre.) Ezt követően le kellett írnom mindent a betegről az ottani rendszernek megfelelően. Ez a státusz vagy bekerült a beteg kartonjába, vagy megtarthattam, de minden esetben átnézte a felügyelő rezidens és orvos. Miután mindez megvolt referálni kellett a beteget a rezidensnek, aki utána az esetemben sok gyakorlati jellegű kérdést tett fel, amit itthon soha nem kérdeztek volna meg tőlem. A következő kérdések minden esetben elhangzottak: Mire gondolsz? Mi a differenciál diagnózisod? Mi lenne a következő lépésed? Gyakorlatilag mindig átbeszéltük a terápiás stratégiát. Ezután közösen vizsgáltuk meg a beteget, majd a felügyelő orvossal. A délután nagy része azzal telt, hogy konzíliumokra vártunk. Ekkor legtöbbször egy hallgatót küldött le a rezidens, hogy nézze meg először a beteget a sürgősségin. Még egyszer mondom: először és a sürgősségin. Tehát ilyenkor te láttad először a beteget, amit itthon nem tudnék elképzelni.

A következő gyakorlatom sebészet volt, amit az urológiai osztályon töltöttem. Itt már kevesebb pozitív élményem volt. Gyakorlatilag nem volt semmilyen napirend, egyáltalán nem foglalkoztak velem, pedig igen érdeklődő voltam az első másfél héten, de mivel senkit nem érdekeltem érdeklődésem alábbhagyott. Egyébként ugyanez volt a helyi hallgatóval is. Ezt a rotációt itthon is hasznosabban tölthettem volna, tehát időpocsékolás volt, nem ajánlom senkinek. Az egyetlen pozitívum, ami itt történt velem, hogy láttam da Vinci robotot, ami egy fantasztikus valami.

Végül pedig a „medical oncology (thoracic)” rotációt végeztem el. Ez egy jó változatos gyakorlat, szinte a hét minden napján máshova kellett menni (pulmonológia, bőrgyógyászat, genitourinális medicina). Ezek tulajdonképpen az adott orvos rendelései. Itt minden beteget előre át kellett néznem, majd sokszor egyedül megnéznem, megvizsgálnom, majd referálnom az orvosnak, aki ezután pár másodpercre még bement a beteghez, hogy elmondja, mi lesz a következő lépés stb. Tehát összességében elég nagy felelősség terhelte a vállam ennek során, ami segített abban, hogy jobban tudjak fókuszálni a betegre, és mélyen elgondolkodjak az eseten. Itt történt az egyik legkellemetlenebb esemény is. Amikor az egyik orvost először megkérdeztem, hogy vizsgálhatok-e beteget egyedül, a következőt felelte: „Nem, mert magyar vagyok, és a magyarok kritikán alul teljesítenek.” Mondanom sem kell, hogy ez egy nagy pofon volt, amit nyilvánvalóan a korábbi turnusok résztvevői vívtak ki. DE! Két óra múlva visszavonta ezt a mondatát az orvos, ugyanis minden kérdésére perfektül tudtam válaszolni. A következmény pedig az volt, hogy délután már önállóan beszéltem a betegekkel. A dolog tanulsága az, hogy nem szabad megijedni, nyomulni kell, és okosnak lenni. Az utóbbi két gyakorlatot a Roswell-ben töltöttem. Ennek az a hátulütője, hogy az ottani dolgokat nem Éva néni intézi, hanem Rosette, akit rettentően irritál ez a szerep, és ez igen kellemetlen. Nem is magyarázza el rendesen, hogy mit kell csinálni. Azt is véletlenül tudtam meg, hogy a thoracic-en belül minden nap máshova kell mennem, mert ő erről egy szót sem szólt. Alapvetően nem egy kellemes nőszemély.

Összefoglalásképpen annyit tudok mondani, hogy a gyakorlati élmény rendkívül függ attól, hogy ki milyen helyre kéri magát, és ott milyen a hozzáállás a hallgatókhoz. Amikor szerencséd van, akkor nagyon jól ki lehet használni, ha nem, akkor felesleges időtöltés. Senki ne dédelgessen nagy álmokat, ne várjon nagyon sokat, mert csalódni fog. Félreértés ne essék, nagyon jó a gyakorlat, de nem olyan nagyon-nagyon-nagyon, ahogy a korábbiak mesélték. Az viszont biztos, hogy egy nagy élmény, főleg ha kirándulsz is.

2013. 05. 02.

B. Tamás