Coolest winter ever – minden értelemben vagyis hogy kezdődött a telünk Buffaloban

Úgy döntöttünk, történelmet írunk, és most először fényképekkel együtt fogjuk bemutatni a buffaloi cseregyakorlatot.

A tetemes mennyiségű ijesztgetés ellenére napos idő fogadott minket Buffaloban, bár az itteniek szerint rég nem volt ilyen furcsa tél, mint az idei. Általában délelőtt hóvihar, délután eső a szokásos. Néhány fényképemet mutogatva, erősen bizonygatnom kell, hogy ez bizony Buffalo, ráadásul télen! Az első héten kegyes volt hozzánk az időjárás, de nem kellett sokat várni az első hóviharig.

Nehéz visszaadni, milyen is idekint, az első perctől otthonosan érzi magát az ember, annak ellenére, hogy egy óceán választ el Magyarországtól. Ha valaki eddig nem gondolkozott el azon, milyen lenne idekint lakni, ezek után biztosan megteszi. Mennyi idő volt megszokni? Talán 1-2 nap. Most pedig úgy szalad az idő, hogy legszívesebben lelassítanám. Szerencsések voltunk, mert az előző csoport még itt volt, amikor érkeztünk, és beavattak minket a buffaloi élet mikéntjébe.

Az első dolgunk volt a Niagara meglátogatása. Mindezt rögtön az első szabad hétvégén. Mondanom sem kell, hogy havazott, fújt a szél és hideg volt, de még így is nagy élmény volt látni a hatalmas vízesést. Már amennyit a párafelhő engedett látni. Persze valamelyest kárpótolt, hogy megnéztük a vízesést az esti kivilágításban is. A szuvenír boltokat használtuk fel arra, hogy némileg kiolvasszuk magunkat, mielőtt a következő szögből is megnézzük a vízesést.

Természetesen láttuk, hogy nincs mit tenni, fel kell szerelkezni meleg ruhákkal, viszont miután ezt az akadályt is vettük, kezdődhetett az igazi buffaloi tél.

Akkor következzen egy kis ízelítő a kórházi mindennapokból. A Millard Fillmore Gates Hospital Endokrinológia osztályán kezdtünk mind a ketten, ahol az orvosok többsége indiai. Ha valaki azt hinné, hogy otthon sokat dolgoznak az orvosok, itt még többet. A betegekkel való bánásmód pedig tényleg lenyűgöző. Itt a beteget, akármilyen is, meghallgatják, elmagyarázzák neki, a betegségét, azt, hogy miért kérik a vizsgálatokat, és így tovább. Mindig tisztelettel. Az osztályvezető elmagyarázta, hogy éppen így lesz egy orvosnak tekintélye, ha mindig minden körülmények között emberi betegével. Szóval van mit tanulnunk. Nagy hangsúlyt helyeznek a kiegészítő szakmákkal való együttműködésre is. De ami még ennél is forradalmibb, hogy péntekente összejönnek az osztályos orvosok az osztályvezetővel együtt, hogy megbeszéljenek egy-két friss cikket, tovább képezzék magukat bizonyos témákban, eseteket mutatnak be. Nekem nagyon tetszett ez a szemlélet, hogy fontosnak tartják a szakmai fejlődést, rengeteg kutatás is zajlik az osztályon. Meg is van az eredmény: az osztály rekordot döntött, több mint 24 éve nem volt beteg, akinek diabeteses komplikáció miatt amputációra lett volna szüksége.

A munkában ugyanúgy részt veszünk, mint bármelyik itteni orvostanhallgató vagy rezidens. Betegeket veszünk fel, SOAP note-ot írunk, sokszor megkérdezik az orvosok, mi milyen terápiát javasolnánk. Nagy lehetőség arra, hogy a betegekkel való kommunikációt gyakoroljuk, és szakmailag is sok újat lehet tanulni.

Ami az eddigi legemlékezetesebb buffalo kiruccanásunkat illeti, az az Anchor Bar felfedezése volt. Itt készítették el először ugyanis a híres buffaloi csirke szárnyakat. Az étteremben élő jazz zene szólt, és egyszer csak odalép egy idősödő bácsi, és megkérdezi, hogy ízlik a csirke, és hogy, hogy találtuk meg a helyet... Aztán szinte csak úgy félvállról mondja, hogy az övé a hely! Szóval még az Anchor Bar tulajdonosával is beszéltünk, ami nem mindennapi:)

Toronto-t is meglátogattuk az egyik hétvégén, ami nekem az első felhőkarcolós élményem volt eddig. Mondanom sem kell, hogy lenyűgöző volt, olyan szabadnak érzi magát az ember, ahogy a felhőkarcolók tövében sétál. Az esti fények pedig a hab a tortán. Persze kihagyhatatlan a CN-tower, de a kínai városnegyedet, Chinatown-t, a Royal Ontario Museumot és a Distillery districtet is megérte megnézni. Lehetőségünk volt Dr. Forbáth Péterrel is találkozni, aki fiatal orvosként érkezett Toronto-ba, és szép karriert futott be idekint. Jó volt hallgatni a történeteit, még különleges receptekkel is ellátott bennünket.

Természetesen még rengeteg felfedeznivaló van mind Buffaloban, mind a környéken, következőleg újabb élményekkel jelentkezünk. Ha bárki érdeklődne, szívesen segítünk mind a jelentkezést, mind a HAESF támogatás mikéntjét illetően, és praktikus tanácsokkal is rendelkezésre állunk: (Skype: Szőllős Anna – anniegrapy; Kiss Máté – kissmatyesz, Email: annaszollos@gmail.com, matekiss01@hotmail.com)

2012. 01. 30.

Szőllős Anna

Blogbejegyzés Buffalo-ból avagy ámuldozások az Újvilágban :)

A repülőn kezdődött. Szó szerint csak úgy ámuldoztam a remek kaján és a szuper kiszolgáláson, amit a kényelmes, saját, kihajtható TV-vel felszerelt székeinkben ülve kaptunk. Első tengerentúli utam, ugye... Van, akinek ez megszokott. Én igen sok helyre eljutottam a SOTE-val ilyen-olyan kapcsolatban állo szervezetek csereprogramjai révén, mindegyik egy külön élmény, rengeteg tapasztalat, de ez már az első órában semmihez sem fogható érzés volt.

Másfél éve kezdtem pályázni a programba, ez is elég egyedi benne, és mutatja a komolyságát. Sok elvégezni, megírni és beszerezni valóm volt. Nem mindig volt egyszerű. Több forduló, rengeteg izgalom. De tudtam, biztos voltam benne, hogy a végén meg fogja érni a fáradozást. És igazam lett.

Rengeteget mesélték nekem, mennyire más Amerika, konkrétan az egészségügyről sokat hallottam, vegyes képem volt róla. Azt, hogy mennyire más a társadalom, az életfelfogás, lehet a filmekből kicsit sejteni, de egészen más személyesen megtapasztalni. A HMAA-s barátaim sokat meséltek, de azok megint az ő tapasztalataik. Az Egyesületbe 3 éve léptem be, néhány ilyen beszélgetés hatására. Azóta részt vettem a nyári konferenciákon, sok érdekes meghívott emberrel találkoztam. Kedvesek és nyitottak voltak, pontosan reprezentálva az itteni magyarokat és az orvosok nagy részét.

A nagy pillanatok ott kezdődtek, amikor a HMAA és majdnem egy évvel később a HAESF bizottsággal kezet fogtam dicsérő szavaik közepette (uramisten megyek Buffaloba)... Amikor a FedEx kihozta a házunkhoz a levelet, hogy sikerült a végső lépés is (tehát most már tényleg megyek Buffaloba)...  Meg amikor a másik futár meghozta a követségi interjú után az útlevelem, benne egy szépséges VISA című oldallal (vagyis legálisan :) megyek Buffaloba)... Mindez megfizethetetlen. (Minden másra ott a HAESF ösztöndíj.)

A repülőút után kijózanító beléptetési procedúra (itt már nem voltam olyan biztos benne, hogy megyek Buffaloba:)) majd Newark repterén egész napos utazás után, plusz az időeltolódás miatti 6 óra, miután az időjárás miatt törölték harmadszor a járatot (na ennyi, mégsem megyek Buffaloba) után még kijózanítóbb volt, hogy a felhőtömeg alá ereszkedve a gép legelejéből, az első osztály (ja, mert a várakozás alatt hogy-hogy nem összehaverkodtunk a pilótával) ablak melletti üléséből lefelé tekintve hatalmas hókupacokat láttam alant. (Március 31-éről beszélünk, otthon azon a héten a 20-asokat verdeste a nappali csúcs.) Megérkeztem Buffaloba...

Az ámuldozás ott folytatódott, hogy nem akárki várt a reptéren, hogy hazavigyen a medikusrezidenciára (nem, soha nem hívjuk így de én is így láttam a honlapon anno, így most nosztalgiából így írom le nektek). Szóval megérkeztem a Lexingtonra, a tipikus amerikai verandás színes házakkal teli utcába, most már tényleg!

Az apartman kellemes meglepetés volt. (A csocsóasztalt ugyan mi lányok nem fogjuk használni az égvilágon semmire de a masszázsfotel még jól jöhet). Nagy nappali-étkező, 2 szép szoba, felszerelt konyha. (A konyhamalac működésének rejtelmeire csak jóval később jöttem rá, ezer köszönet Klárinak A GOMB helyzetének megsúgásáért.)

Nemsokára megtettem az első sétát a belvárosban, az első bevásárlást, stb. Az első vasárnapon megismerkedtem a helyi magyarokkal, akik nagyon rendes, jószívű, lelkes közösség. Már akkor tudtam, óriási dolog, hogy megismerhetem őket, és egyből felajánlottak minden segítséget. És bizony már a harmadik héten rájöttem, hogy törölközők, ruha, és egyáltalán minden helyett bizony mégis inkább még vagy egy tucat konyakmeggyet meg  porcelánt meg könyvet vagy bármi hazait kellett volna hoznom aminek örülnének. Sehogyan se fogom tudni meghálálni nekik a rengeteg segítséget.

Első hétfő a kórházban ért, igazi Grace Klinika életérzés. Vagy Vészhelyzet. Vagy House. Lehet választani ízlés szerint. Ami biztos, más mint otthon. Kezdve ott hogy felelősség-biztosítást kellett kötni. (Az ember amit félt arra biztosítást köt, nem? Jelen esetben amitől fél, arra köti.) A munkatempó, nos, nem akarok senkit megsérteni (nem mintha olvasnák ezt vagy értenék) sokkal nyugodtabb, mint otthon. A felszereltségen lehet vitatkozni, azért rengeteg új eszközt láttam. Módszerek gyökeresen mások. A megközelítés félelmetesen eltérő. Az amerikai szemléletmód önmagában az... Mint ahogy maga a rendszer, a felépítés, hierarchia is. A betegek is. (Végül, a kaja is. Ja és a liftben sehol nincs tükör.) Kihagytam valamit?:)

A számítógépes rendszer pl. nekik nem az ellenségük, hanem nagyon is jó barátjuk. Nehéz elképzelni az otthoniakat ismerve, de nekik ténylegesen időt SPÓROL az, hogy gépekkel dolgoznak. Nem, nem zárók gépelésére gondolok, azt diktálják. Idővel nekem is a barátom lett Power Chart és a többi program. És ha már itt tartunk, senki nem szégyelli neten kiguglizni ha valami nem jut eszébe. A betegjogokról annyira hosszasan lehetne írni, hogy mivel már megírtam a szakdolgozatom, nem mennék bele. Azért hasonlóságok is vannak szép számmal, de azokra mindig kevésbé figyel az ember.

Mindenestre jó dolog az, hogy egyesével osztottak be minket osztályra, igazán jó alkalom a tanulásra, ahogy már az előző turnusoktól is lehetett hallani. Éltem az alkalommal, mind a három helyen, ahol gyakorlaton voltam. (És ezt tudom ajánlani azoknak is, akik eztán jönnek, ne féljenek kérdezni és keményen dolgozzanak. Megjegyezném, hogy aki neurológia, radiológia, szemészet területe iránt különösen érdeklődik, annak külön extra jószívvel ajánlanám.) Az orvosoktól, illetve orvosasszisztensektől (majd meglátja mi is az, aki jön...:))nagyon sokat tanultam, egytől-egyig jó tanárok és jó szakemberek voltak. Maguk a betegek és nem utolsó sorban a nővérek is sokat tanítanak az embernek, ha odafigyel rájuk. Egyébként is, itt a végzős hallgatók teljesen egyedül viszik a betegeiket, felügyelettel, no ez egy feladat amihez fel kellett nőni, minden új helyen beletelt kis időbe. De a harmadikon már sokkal kevesebbe. Nehéz szavakba önteni, milyen készségeket sajátít el és fejleszt így az ember.

Miközben zajlottak a munkás hétköznapok, azért volt idő, és a magyar pártfogóinknak köszönhetően mód elnézni erre-arra, például éttermekbe, japán étteremtől a méltán híres Chicken Wings otthonáig. Hétvégeken pedig a szintén itt tanuló magyar diákok illetve a mindig segítőkész kivándorolt magyarok segítségével fantasztikus helyekre jutottam el. New York, Washington, Toronto, a nagyobbakat kiemelve.  Vagy hogy mást ne említsek, a gyönyörű és minden alkalommal lenyűgöző Niagara vízesés kevesebb, mint egy órányira van.

Itt minden hatalmas, ezt írtam már? A kocsik (ami itt megy, na erre mondják, hogy indokolatlan) a kávé (Kanadában közöltem a kiszolgálóval, hogy mediumot kértem nem minit, erre kivágta a kis méretű poharat összehasonlításképp, és rám nézett mint tipikus lüke amerikaira...), a fagyik, a tévék, a bevásárlóközpontok, a ruhaméretek, egyszerűen minden nagyobb! Van min ámuldozni tehát bőven.

Az emberekről nem is írtam, ja igen, ki gondolná, de például ők is nagyok. Nem véletlen a sztereotípia. Viszont az átlag-amerikai nagyon barátságos, könnyen elegyedik beszélgetésbe, és szívesen segít kérés nélkül is (ami nekem itt igen jól jött tekintve hogy amiben nem olyan nagyok itt, az például a tömegközlekedés). És tévedés, hogy az átlag-amerikai nem tudja, merre van Magyarország, mert de. (Vagy aki nem, az azt hiszi hogy Velence egy ország, innentől kezdve nincs miről beszélni, nem mindenki lehet nagy földrajzban, hiába na.) Az már érdekesebb, hogy a saját szervezetükről és a gyógyszerekről milyen ismereteik, hiedelmeik vannak. Ennyi pacienst gyógyszert és diagnosztikus vizsgálatot visszautasítani életemben nem láttam. (Oké, semmi gond, ez teljesen Önre van bízva,mondja az orvos ilyenkor és elindul ledokumentálni az ügyet, kész, megoldva.)

A gondolkodásuk fontos kérdésekről, mondhatjuk, a világnézetük teljesen eltérő, és igen érdekes, más megvilágításba helyez egy sor problémát. Sokat beszélgettem velük és az itteni magyarokkal erről. Voltak nagy a-ha! pillanataim is egy-egy beszélgetés során, illetve amikor egyszerűen csak este elgondolkodtam azokról, amik aznap történtek. Van amit érdemes (lenne) eltanulni tőlük, társadalmi szinten is. De ez már nagyon messzire vezet, ez nem egy világmegváltó iromány, csak egy egyszerű blogbejegyzés. :)

A korház és a város maga, a közeli és nem olyan közeli helyek amiket meglátogattunk, benne persze az emberek és a történések, minden de minden hatalmas élmény. Ami pedig mindenkinek egyéni, így nem untatok senkit a részletekkel. De az amerikai szemléletmódból hazavisz az ember magával valamit, ez már biztos, és így van jól. Nagyon örülök neki, nem is hittem volna, hogy mennyi alapvető kérdésen elgondolkodtat az, amit itt látok. Ez a gyakorlat megadja azt, amit egy cseregyakorlattól várok, és még többet. Leírhatatlanul többet. Mert mélyen elgondolkodtat, és megváltoztat. Követel is, de ezt szintén tudtam, amikor jelentkeztem. Mindenkinek azt ajánlom, fogjon bele, és nem fogja megbánni, ahogy még senki az elmúlt 10 évben!:)

 

2011. 06 .21.

Barkóczi Bíborka Zsuzsanna

Beszámoló a buffalo-i cseregyakorlatról

Amikor részt vettem a buffalo-i hatodéves medikus cseregyakorlatról szóló tájékoztató előadáson, még nehezen tudtam elképzelni milyen is lehet külföldi kórházakban tölteni az otthon megszokott keretek között zajló gyakorlatokat. Úgy gondoltam, ha külföldön szeretnék gyakorlatot tölteni, mi sem természetesebb, mint hogy egy ilyen jól megszervezett, jó hírű program keretei között tegyem ezt, mint az Amerikai-Magyar Orvosszövetségé,  egy olyan országban, ahova szinte mindenki szeretne legalább egyszer eljutni.

A másfél évig tartó készülődés, nyelvvizsgára és interjúkra való felkészüléssel járó fáradalmak után megérkezésünkkor döbbentünk rá, milyen jól döntöttünk akkor, amikor mindezt elvállaltuk. A több mint 24 órás repülőút is inkább izgalmas, mintsem fárasztó volt, hiszen mégiscsak másik kontinensre utazhattunk, ami már önmagában is életre szóló élmény.

A program segítségével már a kezdetektől jó kezekben voltunk, hiszen a szervezők időt és fáradtságot nem kímélve segítettek nekünk abban, hogy minél hamarabb elrendezhessük a szükséges iratokat, megkezdhessük a gyakorlatot. A program egyik nagy előnye, hogy előre lefixáltan berendezett medikus rezidencia várja az idelátogató orvostanhallgatókat, ami tényleg jól felszerelt, és ha bármi probléma felmerül a gondnoktól kezdve bárhonnan kérhetünk segítséget. Arról nem is beszélve hogy mennyi segítséget kaptunk a buffalo-i magyar közösségtől, nem is gondoltuk volna, hogy milyen sok magyar él itt, és milyen sokat tanulunk tőlük az összetartásról. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mint családtagokat fogadtak minket. Amellett érdemes felvenni a kapcsolatot az egy időben itt tanuló többi egyetemi hallgatóval is, akikre szintén bármikor számíthattunk.

Persze minden kezdet nehéz, így nekünk is akadtak nehézségeink az engedélyek megszerzésénél, de végül minden a legjobban alakult, hiszen pár napig a Dent Tower-ben vendégeskedhettünk Dr. Mechtler-nél, ahol a neurológia keretein belül megismerkedhettünk az amerikai betegellátás menetével. A szokottnál hosszabb munkaidő korántsem tűnt fárasztónak, hiszen nagyon jó hangulatban telt, ami jellemzi az amerikai életvitelt és egyben a betegellátást is. A számunkra addig ismeretlen, modern eszközök, új technikák egy merőben új oldalát mutatták meg az orvoslásnak, mindamellett az ismert betegségek diagnosztizálásának menetével is megismerkedve.

A gyermekgyógyászat keretein belül a Childrens Hospital hemato-onkológia osztályán töltött négy hét során olyan esetekkel is találkozhattam, amikkel az otthoni betegellátás során nem, így például sarlósejtes anaemiával, ami  viszont az Egyesült Államokban a fekete bőrű lakosság jelentős hányadát érinti. Így olyan betegségek kezelését és lefolyását is láthattam, amikről eddig csak tankönyvi ismereteim voltak.

A Millard Fillmore Gates Circle Hospital osztályain töltött gyakorlatok során betekintést nyerhettünk a felnőtt betegellátásba, mindezt a szokottnál sokkal több szabad kezet kapva, önállóan végzett betegfelvétel és betegvizsgálat végzésével. Az önálló munka talán az, ami a legnagyobb előnye az amerikai cseregyakorlatnak, hiszen az otthoni keretek között egy medikusnak ritkán van erre alkalma, és ez az a helyzet amikor tényleg megtapasztalhatjuk, milyen lesz majd orvosként dolgozni, milyen az amikor a beteg tőlünk vár választ, mi viseljük a felelősséget, és ez egyben magabiztosságot is ad. A rengeteg bíztatás és segítség, amit az itteni orvosoktól kapunk nagyon megkönnyítette az elsőre nehéznek tűnő feladatokat.

Összességében a gyakorlatot azoknak tudom ajánlani, akik szeretnének sokat dolgozni, sokat tanulni, kellemes környezetben eltölteni 3 hónapot, egy barátságos amerikai kisvárosban, ahol a munka mellett a kultúra és szórakozás megannyi lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit pihenjünk is az utolsó egyetemi évünkön, mielőtt bekerülünk a magyar (a visszavágyóknak talán távolabbi) egészségügy rendszerébe.

2011. 06. 15.

Keresztessy Tünde