Idő élni

Gyönyörű az ősz Buffalóban. Ezt senki nem mondja előre. Azt már a jelentkezéskor tudtuk, hogy a tél sokszor viharos és kegyetlenül hideg tud itt lenni, de senki nem riogatott azzal, hogy az ősz mennyire csodálatos lesz. A hetedik emeleti lakásból napról-napra tudjuk követni a külvárosi Buffalo farengetegének színváltozásait. Reggel a munkába menet is ezen gondolkodom, ahogy a sárga-piros leveleket rugdosva az utolsó napomra indulok a klinikai onkológia gyakorlatra. 

Sokan írtak már itt arról, hogy milyen is ez a kórház, a Roswell Park Cancer Institute. Azon elmélkedem (45 perc alatt rengeteg mindent végig lehet gondolni), hogy mit is szeretnék megosztani, illetve, hogy mit tanultam az elmúlt hónapban. Mert ez a legfontosabb kérdés minden rotáció végén: „Mit tanultam itt?“. 

Ha egyszerűen szeretném kifejezni, akkor megtanultam gyakorlatban is, hogy mi az igazi célja a gyógyító munkának. Rugdosom tovább a leveleket a precizitással elsimított betonjárdán, és az a legnehezebb kérdés, hogy mégis, hogy magyarázzam el, hogy mit értek ez alatt.
Gyerekkorom óta szeretem a kórházakat, mindig is egy félelemmel kevert izgalommal töltöttek el.
A fertőtlenítő szag, a jellegzetes színű falak, az orvosok és nővérek, illetve a kérdés, hogy vajon melyik betegnek mi a betegsége. Ezt a gondolatot találtam a legizgalmasabbnak. Gyerekként a váróban azzal múlattam az időt, hogy fejben próbáltam kitalálni, ki miért jött a kórházba, furcsa gyerek voltam.
A Roswell egy szokatlan kórház - gondolom, ahogy belépek a főbejáraton. Ebben a kórházban összesen három fajta embert találunk. Az ellátó személyzetet, a kísérőt és a tumoros beteget. Természetesen nehéz abba belegondolni, hogy ezek kombinációi is fennállnak, csak nem tudunk róla.
A tumoros beteg. Talán soha ennyit a rákról, mint betegségről nem gondolkodtam. Bár hatodik éve próbálom elsajátítani a medicinát, még mindig enyhén érzem azt a hideg végigfutó érzést, mikor valaki azt mondja - „ a betegnek rákja van“. Az egészségügyön kívül dolgozóknak ez a szó és ez a mondat talán egyenlő a halálos ítélettel, a senyvesztő kemoterápiával, és a szenvedéssel. Ebben az egy hónapban ez a hideg, bénító érzés megszűnt bennem létezni, kioltódott, és megerősödött az a bátrabb érdeklődés és segíteni akarás, amit már korábban a nem rákos betegeknél jól ismertem.
Belépve a kórházba nem szokványos a hangulat, élő zene szól, gitár vagy zongora formájában, sokan ismerősként köszöntik egymást, és az atmoszféra egyáltalán nem olyan, mintha egy haldoklókkal teli épületbe lépne be az ember. Mert nem is ez a helyzet. Itt minden a reményről és a küzdelemről szól.
Ahogy felérek a leukémia osztályra, ahol már két hete dolgozom, szembejövő betegek köszöntenek, akiket már jól ismerek, hiszen hetek óta itt vannak ők is. Éppen a reggeli köreiket „futják“ az osztályon.
Két kör séta az osztályon egy mérföldnek felel meg. A nővérpult mellet díszeleg egy nagy, fehér tábla, amelyen vezetik a nővérek, hogy ki, mennyi mérföldnél jár, a verseny nagyon szoros. A rekordtartó fiatalember 90 mérföldet tett meg 20 nap alatt, ezzel is motiválják a betegeket, hogy kikeljenek mindennap az ágyból, ami sokszor nem könnyű. 

Két betegem van, gyorsan tájékozódom a legújabb vizsgálatok eredményeiről, beszélek állapotukról az ápolókkal és indulok a reggeli vizsgálatra. Az első betegem, akit két hete kaptam meg, egy 26 éves fiatalember, akut leukémiával került be hozzánk.
Bekerülése után 2 nappal már meg is kezdődött a kemoterápiája. Talán az ő esete az, amely legmarkánsabban leírja, miért is tanulom azt, amit tanulok. Enyhe megfázásos tünetekkel, lázzal, rutin laborral érkezett háziorvosától a kórházba, majd közölték vele, hogy leukémiás, és az elkövetkező 2 évben aktívan ezzel fog harcolni. Eddig a pontig egyetemistaként tanult, élte az életét, mint ahogy mindannyian tesszük.
Amint két hét bennfekvés után belépek a szobájába, nincsen drámai zene, síró család vagy kétségbeesés a légkörben. Ez a valóság, reggel van, a betegem felébred, köszöntjük egymást, megkérdezem mindenről, megvizsgálom és jól van, mint ahogy az elmúlt két hétben is jól volt. Persze valószínűleg nem lesz mindig így, de nagyon jól tolerálta a teste a kemoterápiát, és jól érzi magát. A család és barátok gyakran vannak nála, csodálatos támogató rendszere van.
Ahogy kisétálok a szobájából, elköszönök tőle, mivel az utolsó napomat töltöm. Sok szerencsét kívánok neki és kitartást, és mindeközben tudom, hogy talán soha nem fogja elfelejteni az arcomat. Én neki egy vagyok azok közül, akik ott voltak, amikor megtudta, hogy beteg. Az elmúlt hónapban sok olyan orvos-beteg beszélgetésben vettem részt megfigyelőként, vagy az ellátó személyzet tagjaként, amikor a beteg akkor tudta meg, hogy rákos. Amit pedig megtanultam, az az, hogy az emberi szem nem beszél nyelveket. A betegek, amikor megtudják, hogy tumoros betegségük van, ugyanazon a nyelven szólnak a szemeikkel. A tehetetlen kétségbeesés és a nyers segítségkérés sugárzik belőle. Ilyenkor tudom azt, hogy az az ember, bár sok nem köt össze minket, örökké emlékezni fog az arcomra, csak azért mert éppen én is ott vagyok, ebben a pillanatban. Én a betegek arcára talán nem is mindegyikre, de erre a tekintetre és erre az üzenetre a szemekben mindig emlékezni fogok. 

A vizit után leszaladok a földszinti aulába, ahol igazi amerikaiként sorba állok egy Dunkin‘ Donuts kávéért. Ahogy ott állok a sorban, csak a fehér köpeny és fonendoszkóp jelzi, hogy nem vagyok tumoros beteg, vagy tumoros beteg hozzátartozója. Fáradt vagyok és éhes, kissé ingerült is, bár nincs kimondottan jó okom rá. A kiszolgáló lány hasonló jó kedvében nem örül a kelet-európai akcentusomnak, háromszor visszakérdez, hogy biztos nem kérek-e karamellás-epres-vaníliás-mindenízű szirupot a cappuccinómba. Nem kérek. Nem, köszönöm. Nem kérek. Nem lettünk legjobb barátnők, de a tranzakció megtörtént. Ahogy várok a szomorú, nincs benne semmi cukor cappuccinómra, egyszer csak hangos kolompolás ébreszt fel a mindennapos morgolódásból. A hall másik oldalán egy falra függesztett sárgaréz kolompot kongat egy 60 év körüli úr. Mindenki arra szegezi a tekintetét, amerről a hangot halljuk és egyszerre az egész földszint népe tapsolásban és hangos ujjongásban tör ki. Emberek ölelkeznek és fognak kezet a harangot kongató úrral. Tudom mit jelent a kis harang, tudom mit jelent az ujjongás, és máris egy büszke mosoly ül ki az arcomra.

 Megérkezik a cappucinom, most már az eladó lány is mosolyog, átnyújtja a forró papírpoharat, ő is tudja mit jelent ez. El is felejtettük, hogy mindkettőnknek milyen nehéz az élet.
  Mint korábban megtudtam, a csengőt akkor kell megkongatnia a betegnek háromszor, ha a betegsége remisszióba kerül, vagyis tumormentesnek mondhatja magát abban a pillanatban. Ez minden, amiért ebben a kórházban dolgoznak.

 A kis csengő azt jelenti, hogy valaki tovább fog élni. Persze nem örökké, de tovább.
Időt jelent. Azt az eredményt jelenti, amiért minden orvos és nővér dolgozik: időt, élni. Akármit is jelentsen egy indivídumnak az „élet“, azt jelenti, hogy abból még többet kap.
Az elmúlt egy hónapban megtanultam értékelni az időt, akkor is, ha kevés. Szeretni, táncolni, zenélni, sétálni az őszi fák alatt, még látni, ahogy a gyermek először iskolába megy, látni az unokákat, még elmenni az unoka esküvőjére. Mindent jelent, amit még az életben a beteg csinálni akar.
Ahogy sétáltam az utolsó napomon hazafelé, az őszi nap még melegítette az arcom, de az őszi szél már meg-megcsípte, hallottam a kis harangot visszhangozni a fejemben. Ahogy rugdostam a színesebbnél színesebb faleveleket az utcán, és ismeretlenek mosollyal köszöntöttek hazafelé menet, hallottam a kis harangot visszhangozni. Ahogy hazaértem a hosszú nap után és lehuppantam a kanapéra, elöntött a sok érzés, amit a nap során megtapasztaltam, szép sorjában mellém ültek a lányok, akiket kis családomként szerettem meg az elmúlt két hónap alatt. Egy baráti beszélgetés, egy ölelés, egy vállra helyezett kéz, egy megértő tekintet, egy rossz vicc, amin mindannyian hangosan nevetünk, és hallom a kis harangot visszhangozni a fejemben:
„Idő élni“.

Petykó Zsuzsanna Ida
2016. november 30.

„Ilyen egyszerű a neurológia!” a feltérképezhetetlen Buffalo General-ban

Én jól tájékozódom, mindenki megmondhatja, de tényleg (Igen, Petra, tudom, hogy múltkor elkéstünk a templomból, de túl későn jöttem rá, hogy sosem figyeltem igazán az útvonalat, mikor a templomba vittek!), mégis örök rejtély marad számomra, hogy tévedhetek el szinte napi szinten a Buffalo General Hospital-ban. Az előző gyakorlatomat egy másik kórházban töltöttem, így újonnan érkeztem a neuró gyak elején a BGH épületébe. A Zsuzsi előző blogbejegyzésében már korábban tökéletesen lefestett konstitúciójú csapat várt rám a meghatározhatatlan (vagy éppen folyton változó és ezért feltérképezhetetlen?) alaprajzú kórház 14. emeletén.

                Beteget kaptam, elindultam vizsgálni. Pontosabban elindultam volna, ha nem zártak volna ki a rezidens szobából, amíg elugrottam a mosdóba. Egyszerű földi halandó badge-e sajnos nem nyitja a titokzatos rezidens szobák ajtaját, ahhoz legalább egy neurológus rezidens kell legyen az ember. A betegem papírjai és a reflexkalapácsom is bent maradt, így még csak azt sem tudtam, merre találom a betegemet. Megvártam, míg a következő ideggyógyász arra járt és beengedett. Tanulság: sose hagyd bent a vizsgálóeszközeid a rezidens szobában, amíg nem vagy itt legalább egy rezidens neurológus.

                Máskor teljesen új beteget kaptam, aki az SBO-n feküdt, zavart tudatállapota miatt, szinte semmi információnk nem volt róla, némi heteroanamnézis, de csekély. Egyedül küldtek le az SBO-ra megvizsgálni. Gondolhatjátok, hogy teljesen be voltam ijedve, neurológiai beteget utoljára tavaly májusban láttam, vizsgálni se sűrűn vizsgáltam azóta. Teljesen egyedül, új, zavart tudatállapotú beteget pedig még sosem láttam. Kicsit bolyongtam a kórházban, míg aztán felnőve a feladathoz megtaláltam az SBO-t. Nehogy azt higgyétek, hogy egyszerű! Itt minden emelet, minden épületszárny teljesen egyforma, az egyforma belső elrendezés, az egyforma kórtermek ellehetetlenítik a tájékozódást. Ha a liftnél nem nézed meg, melyik emeletre érkeztél (vagy elfelejted, már a folyosón állva), fogalmad sincs, hol vagy éppen. Ráadásul a liftek cselesek. A BGH-nek különböző részein lévő liftek eltérő emeletekig visznek, így nagyon oda kell figyelni, melyikbe szállsz be. Ez még az SBO-ra lefelé menet egészen követhető (bár néha így is sikerült eltévedni), de visszafele garantált az eltévedés. Az SBO itt egy külön birodalom. Itt már meg sem próbáltam kiigazodni a helyiségek és a folyosók tömkelegén. Elindulok a folyosón, egyenesen mutat a nyíl, az ajtó zárva, a badge-em nem nyitja, a kódot nem tudom. Visszafordulok, megpróbálok egy balra eső folyosót, ami egy teljesen ismeretlen épületrészbe visz, nem-nem, ez sem az, amit keresek. Belső iránytűm már teljesen összezavarodva, visszatérek a kiindulási pontomra. Jobbra veszem az irányt, követem a szürke folyosót, majd balra, ajtón át, ismét jobbra, na most itt lesz valami! És igen! Bejutottam. Megvan a beteg is. Még mindig zavart, nem kooperál, nem is tudom eldönteni, hogy ért-e engem. Megvizsgálom, amit tudok, telefonálok a rokonának, szóváltásba kerülök vele, mert unja, hogy már többször válaszolt az általam feltett kérdésekre és unja, hogy betűznie kell nekem az anyósa gyógyszereit, és egyébként is, hogy lehet az, hogy ott dolgozom a kórházban és nincs hozzáférésem a rendszerhez? Hát pedig nincs. Elnézést kérek az okozott kellemetlenségért, megköszönöm a segítségét. Aztán megyek vissza a rezidens szobába, mert kezdődik a rounding a sármos olasz attendinggel, aki úgy néz ki, mintha egy kórházi sorozatból vagy legalább a Kaleida Health Center hirdetőplakátjáról lépett volna le. Visszafele megint eltévedek; a lift nem abba az épületrészbe vitt, ahova számítottam. Szükségem volna egy Tekergők Térképre, hogy a kórházban keringve láthassam, melyik titkos átjárón, titkos lifttel tudok az általam megcélzott helyiségekbe kilyukadni.

Egyik kedvenc attendingem egy ázsiai hölgy, Dr Ch. volt, aki az Incredibles animációs film Edna Mode-jára emlékeztet. Alacsony, idősebb, végtelenül pörgős hölgy, aki imád tanítani. Seperc alatt olyan rajzokat készített nekünk a táblára, amiből azonnal megjegyeztem a plexus brachialis-t alkotó ideggyökök, divíziók és idegek oszlását, illetve, hogy melyik ideg, mely gerincvelői szegmentumokból alakul ki. Sok hasznosat tanultunk tőle a gyakorlat alatt. Egyik nap, már délután 4 óra körül, kaptuk a hívást az SBO-ra egy lehetséges stroke-hoz. Kiskacsaként felsorakozva a doktornő mögött a liftbe be, onnan ki, be a lépcsőházba, le az SBO-ra, száguldottunk a beteghez. Igazán fontosnak és életmentő szuperhősnek éreztük magunkat! Már kihozták a CT-ből, mikor kiderült, hogy nem stroke-ja van, hanem agydaganata. Aphasia miatt hozták be. Életem eddigi legkülönlegesebb neurológiai betege volt; bementünk a beteghez, fiatal férfi, teljesen értelmesen lehetett vele beszélgetni, érti az utasításokat, válaszol a kérdésre, képes elismételni, amit mondunk neki. És amikor arra kérte a doktornő, hogy nevezze meg a karóráját, nem ment neki. Látszott, hogy nekifut 2x-3x és nem megy, majd sokadik nekifutásra annyit mondott, hogy „clock”, ami óra, de az angol nem „clock”-nak hívja a karórát. Ezután sem a mobiltelefont, sem pedig a szemüveget nem tudta nevén nevezni. Szomorú a betegsége, de mi, orvostanhallgatók, csillogó szemekkel és fülig érő szájjal, önmagunkról és a tőlünk elvárt fegyelmezett és empatikus viselkedésről teljesen megfeledkezve álltunk mellette és csodaként tekintettünk rá. Persze, tanultunk erről otthon, olvastuk a könyvben, hogy „A beteg nem képes megnevezni a mindennapi tárgyakat…” és ezt elraktároztuk agyunk mélyébe, hogy majd a vizsgán az adott tételnél lenyűgözzük a vizsgáztatót tudásunkkal… De még soha egyikőnk sem tapasztalta a gyakorlatban, milyen az, amikor valóban nem képes a beteg az egyszerű tárgyak megnevezésére, annak ellenére, hogy úgy beszélgetünk vele, mint bármelyik más egészséges emberrel. Mindig is lenyűgözött a neurológia, a komplexsége, bonyolultsága, és ezt az élményt sem felejtem el soha!

Egy másik nap, mikor hazaengedtek délután 5 után, ismét az SBO-ról mentem fel a lifttel a 14.-re. Azaz a 8.-ra, mert csak odáig vitt a lift. Itt még sosem jártam, kutatólaborokkal teli emeletre érkeztem. Visszafordultam, majd szomorúan konstatáltam, hogy ez a lift valóban csak eddig hoz, innen másik liftet kell találnom. Körbejártam az emeletet, sehol egy másik lift. Hát jó. Sebaj, van lépcsőház, bizonyára találok egy jó liftet egy szomszédos emeleten. Felmentem a 9. emeletre, ahol rá kellett jönnöm, hogy azontúl, hogy nem vezet tovább lépcső, a badge-em sem enged át az ajtón. Hát jó! Akkor visszamegyek a 8.-ra a lifthez, vissza az SBO-ra és onnan majd újrakezdem, keresek egy másik varázsliftet a 14-re. Igen ám, de a 8. emelet folyosójára sem tudtam már visszamenni, a badge-em itt is cserbenhagyott. Ahogyan ezután sorban a hetedik, a hatodik és az ötödik szinten is. Nagyszerű! Már 10 perce elindulhattam volna haza, de nekem mégis sikerült kizárnom magam tök egyedül egy lépcsőházba. A lányok pedig mind más kórházi épületben vannak, még csak ők sem tudnak kiszabadítani, a kórházban pedig senki sem jár a lépcsőn, valószínűleg, csak a következő tűzriadó alkalmával derül ki, hogy az emeletek között ragadtam. Amint ezt a gondolatmenetet végipörgettem a fejemben és kezdtem feladni, hogy valaha visszajutok a senkiföldjéről a 14. emeletre, a negyedik emeletre érve végre beengedett a kártyám. Megszabadultam, mehetek haza! Innen megtaláltam a központi liftet, uccu, fel a 14.-re, boldogan vágtattam a rezidensszoba felé vezető folyosón, hogy összeszedjem a táskám, nyúlok a kilincs után, amikor…

….
….
….
Megint kizártak.

Juhász Lilla

2016. november 30. 

Akcentusok

Kedves immigráns! Ne feledd, Amerikát az immigránsok építették! Még ha Amerika ezt el is felejti néha…

És furcsamód, talán a buffalói gyermekneurológiai osztály a legnagyobb olvasztótégely mindközül. Megígérhetem, hogy itt neked lesz legkevésbé akcentusod, és a legkevésbé egzotikus eredettörténeted. Vannak állandó tagok a csapatban, ők a rezidensek. Itt van D(♂), aki azt hiszem nigériai, de ezt nem sokat emlegeti. Itt van D(♀), aki pedig ecuadori, és már annál többet emlegeti. És R, aki unalmas, hiszen csak amerikai.

Első  hét: dr. W.

Dr. W-nek bár német neve van, nem német az akcentusa. Ez első nap megzavarhat. Megpróbálja majd elmagyarázni neked, hogy úgy moss kezet minden kórterembe belépéskor és kilépéskor, mintha a műtőbe mennél (mivel a gyerekek mind koszos kis szörnyetegek). Az mondja, OR, te azt érted „oáh’’. Aztán megismétli még háromszor: oáh, oáh, oáh. Ekkor jössz rá: dr. W francia! (később árnyalod, belga). Nem is érted, eddig miért nem értetted amit mond, talán franciául mondta? Jobban fülelsz. Nem, angol az! Valahol nagyon mélyen. Dr. W nagyon szereti az EEG-t, és arról magyarázni, így dr. W-t megérteni az EEG-vel párhuzamosan kezded. Sajnos egyikre sem elég egy hét.

2Második hét: nem tudom, leléptem Sarasotába (ld. Sarasota Blog!)

3Harmadik hét: dr. B

Dr. B egy rajzfilmfigura, ehhez kétség sem fér. Hihetetlen, mire képesek ma már a grafikusok. 3D-s, úgy mozog és beszél, mint egy ember. De én tudom, hogy rajzfilmfigura. Nos, aki ismer, az tudja, hogy én vagyok a legalacsonyabb ember, akit ismer. Aki ismer engem és dr. B-t is, tudja, hogy az előző állítás nem igaz. Dr. B kb. 140 centi magas, és szinte ilyen magas a jegeskávéja is, amit minden nap szorongat. A szemüvege citromsárga, és az a nevenincs rész, ami a füle mögé kanyarodik, egy-egy magassarkút formáz. Dr. B-nek ikrei vannak, és szinte tudományos fantasztikum számba megy, hogy egyszerre két baba is belefért. Neki igazából nincs is akcentusa. Tőle azt tanulhatod meg, hogy az amerikai egészségügyben feltétlenül szükséges az időhúzás. Hipp-hopp, pikk-pakk, kész vagyunk mára!

4Negyedik hét: dr. K

Tudtátok, hogy Jordániában van a világon a legmélyebb szárazföldi pont? Ahol a Jordán a Holt-tengerbe ömlik, valójában 418 méterrel már tengerszint alatt vagyunk. Dr. K ezt tudja, és el is meséli neked, amint találkoztok. Jordánia valószínűleg erről nevezetes. Dr. K jordániai, és jobban meg is érteti magát az arab betegekkel, mint velünk. Dr. K-ben az a jó, hogy őt megtalálják az érdekes esetek. Van Dandy-Walker szindrómása, van hétéves Huntingtonosa, ami üdítő a rengeteg lázgörcs és absence epilepszia után. Dr. K azt mondja, Magyarországon akart tanulni eredetileg. Nagy szerencséje, hogy nem tette, mert a neve fonetikusan leírva /kakis/. Azért ezzel a névvel könnyebb itt boldogulni, mint Magyarországon.

Nem mondom, hogy gyorsan telt el ez a négy hét, akármilyen változatos is a társaság. Nincs sok beteg, nincs nagy rohanás. Van idő ebédelni, van idő kávézni. Azért a kora délutáni órákra elkél egy jó könyv.

Csinta Bori

2016. november 30.